Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés fojtogató mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszicho terapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.
***
- Mit érzel, amikor kiüresedésig basznak ezek az egyének?
- Megkönnyebbülést.
- Ennyi?
- Végtelen könnyűséget. Már-már békét – gondolkodott el.
- Ez neked tehát a zen állapot?
- Nem tudom, létezik-e olyan – vallotta be őszintén. Levette az arcához mérten is túl nagy légyszemüveget. A vonásai most egészen megfeszültek a jelenléthez ragaszkodó koncentrációtól. – A modern, divatos spirik azt mondják, ha már mindent elengedtél, akkor talál meg az enlightenment, a megtisztult megvilágosodás. Szerintem, az ember paradoxonokból áll. Van ebben valami és még sincs. A legnagyobb mocsokban érezheted a lelkedet a legtisztábbnak. Olyankor elmész a végsőkig, eléred a legalját – tehát felemelkedsz. Leomlik a gátlás, az összes réteg, egy esendő, vágyainak meghajló emberfajzat vagy csupán. Ennél pure-abb, ösztönösebb, leegyszerűsített entitásformáció már csak az állatok között létezhet.
- Érdekes megközelítés. Mit mondana erre egy etikett tanár, vagy releváns szakirodalom?
- A szakirodalmat pökhendi, nárcisztikus faszok irják. Az önmegtartóztatás az a fajta szerzetesi álca, amit a közemberek öltenek fel, akik nem közéjük születtek; ugyanakkor azok közé sem, akik minden földi vágyat megkaphatnak. Olyan ez, mint egy spiri-szexuális kink kasztrendszer. Átjárás nem létezik, csak végtelen vágyódás.
- Mennyit fogyasztottál az elmúlt pár napban?
- Számít ez? – visszaveszi a napszemüvegét.
- Nem. A felmérés és kísérlet szempontjából nagyon is.
- Akkor kicsit változtatnék a kérdésen – mondja. – Már ha megengeded… - pimaszul nevet. Mutatóujját pajkosan beakasztja a nyakörv O-gyűrűjébe. Nyelve hegyével megérinti a felső ajkát, de a kiszáradt szája és feszülő állkapcsa arra készteti, hogy mielőbb eldugja. – Inkább a mit és mivel kombóztam adja meg az alapot. A mennyiség olaj a tűzre… Vagy csak kifacsar. Úgyis mindegy. Mind elrohadunk.
- Szóval, mióta is vagy gruppi?
- A Múzsa kifejezést jobban kedvelem – ékeli közbe velősen, már-már sértődötten. A kislányos könnyedség olyan hamar tűnik tova, mint a két fehér csík az üvegasztal lapjáról.
Újra töltöm a poharát vodkával. Mellé szórok némi motivációt. Hátha újra megered a rózsaszín, cserfes nyelve.
***
.
Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.
- Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.
A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végignyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A vodka szóda és vér mámorító elegye akkora orgazmusban oldódott fel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem…
- Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra. Visszamosolyog. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Anna két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte?
(Le kell mondani. Mindenről.)
- Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.
- Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát
- Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.
- Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívóan néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd… - elnyújtva, negédésen leheltem a farkára a szavakat, hátrahúzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.
- Démon – szisszent fel.
- A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam.
Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a fojtogató, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.
Nagyot nyeltem.
Aggódva nézett le rám.
- Finom volt? – leheltem lihegve.
- Isteni – összegezte.
- Az imént még démonizáltál.
- Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.
- Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.
- Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt…
- Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellék vágányra tévedt gondolataimat.
- Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a szalonspicces barátnő szeretet hiányának minden őszinteségével.
- Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.
- Ugyan. Anna imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni… - bukott ki belőle hirtelen.
…és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.
Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás. Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.
Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.
Ó, igen… egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik…
