Ez a rész az átvezető a IV. részig. A párbeszédeket magyarul írtam meg, de nyilvánvalóan angolul zajlanának a valóságban. Ez egy fantasy jnovel, amely a budapesti ELTE BTK-n játszódik. :)
IV.
Magánóra
A Szimpla Kertben kikértek két szűretlen búzasört, és egy eldugottabb, hangulatos lámpásokkal kivilágított, szerparált sarokasztalkához húzódtak.
Forgalom hétköznap is volt, ezt a helyet a turisták is imádták, de azért még bőven hallották egymás szavait, és itt nem figyelték őket kémlelő, érdeklődő tekintetek, mint az ELTE BTK campuszán.
Nem mintha egy darabig nem élvezték volna a pillanatnyi, zavartalan csendet, a búzasör ízét. S egymás társaságát. Valami megmagyarázhatatlan érzés volt, természetes, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy mintha valamiféle előző életbeli, régi, jó barátok lettek volna. Legalábbis Rinshiya így érezte. Egészen kisgyermekkorától fogékony volt a spiritualitásra, vagy a megmagyarázhatatlan véletlennek nevezett karmikus szinkronicitásokra.
A tanárnő szimplán csak sajnálta a srácot az őt lerohanó fanatikus lányok miatt, rohadtul elege volt a napból, és jókorákat kortyolt a sörből. Hamarabb végzett a korsó felével, mint a fiú annak harmadával. Szinte észre sem vette magát, mikor Rinshiya megtörte a hallgatást.
– Voltaképpen, milyen projektről lenne szó, aminek ma van a határideje? – kérdezte érdeklődve.
– Á, igen, a projekt, a projekt – bólogatott üveges szemekkel a nő, bár legszívesebben csak tovább ivott volna a nélkül, hogy erre a rohadt határidős disszertációra gondol. – Valójában nem ma van a határidő, de vészesen közeledik. Ez egy disszertáció, ami a PhD-mhez kell.
– Szívesen segítek bármiben – lelkesedett őszintén a fiú.
A Tanárnő magában fel nem tudta fogni, mi ez az őszinte motiváció egy szabadkredites óra tematikája iránt.
– Milyen szak is a fő szakod, Rinshiya? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú felé fordulva.
– Buddhológia és Tibetisztika.
– De hát az egy nyalóka-szak – szaladt ki a száján, némileg már a fejébe szállt a sör. Legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Tanárként nem mondhatott ilyet egy motivált külföldi hallgatónak.
Rinshiya egy másodpercre mintha elgondolkodott volna, majd lassan bólintott.
– Hát, ha egy mérnöki vagy pénzügy–számvitelhez hasonlítjuk, való igaz. Nyalóka-szak.
Azt ne mondd nekem, hogy egy tibeti tanszék miatt jöttél el Japánból, Erasmussal, egy budapesti bölcsészkarra – morogta magában a Tanárnő, de nem akart ehhez hasonló indiszkrét kérdéseket feltenni ennek a voltaképpen szinte idegen tanulónak.
– Egy nyelvészeti kutatáson dolgozom. A magyar és japán nyelv agglutináló szerkezetének és tipológiai jellemzőinek összehasonlításáról. Mindkettő hasonlóan ragozó, afféle…
– Ragasztónyelv – ékelte közbe, szemében olyan értelem csillogott, hogy a Tanárnő szinte elhitte a fiú őszinte érdeklődését az órája iránt.
– Így van. Vannak már meglévő, igazolt kutatások. Például nemzetközi nyelvészeti tanulmányok és összehasonlító elemzések, és tipológiai vizsgálatok. Van viszont egy érdekesebb, kiaknázatlan terület…
– Melyik lenne az? – kérdezte Rinshiya megjátszott szerénységgel, és félig lehunyt szemekkel belekortyolt a sörébe.
– Történelmi és nos… – itt egy pillanatra megállt, mert maga is elbizonytalanodott, van-e értelme annak, amit voltaképpen csinál. – alternatív elméleti próbálkozások a japán–magyar kapcsolat feltérképezésére is, de ezek nem tekinthetők hivatalos, konszenzuális nyelvészeti eredménynek.
– Érdekes téma.
– Az.
– Miben lehetek a segítségére?
– Japán az anyanyelved. A származásod. Ez már több mint elegendő.
– Értem.
– Ha segítesz nekem, nem kell vizsgáznod, beadandót írnod, sőt, a szemináriumokra sem kötelező eljönnöd – sorolta a tanárnő az előnyöket.
– Hiszen már mondtam, hogy én szeretnék eljárni a szemináriumra – vetette közbe a fiú.
– Ez egy privát kutatás. Nem a campuson történne. Afféle különóraként kell felfogni.
– Hol tartanánk ezt az órát?
– Nálam. A könyvtár túl forgalmas. Nyugalomra, csendre van szükségem a koncentrációhoz. És mivel elég egyedi téma, nem szeretnék ötletet adni másoknak is…
Rinshiya szeme felragyogott. Külön óra a Tanárnő saját lakásán, bizalmi keretek közt, ahol segíthet neki a PhD megszerzésében. Ha nem erőltetett volna magára higgadt nyugalmat, izgett-mozgott volna, mint egy kisfiú, mikor előre közlik vele, hogy megkaphatja a rég áhított karácsonyi ajándékát.
– Köszönöm a lehetőséget, Tanárnő – mondta Rinshiya.
– Én köszönöm – emelte fel a korsó sörét komoly arccal. – Sok forráskutatást igénylő, belemélyedős munkafolyamat.
– Mikor kezdjük?
– A pénteked nem akarom elvenni… a csütörtök a bölcsészek körében szociális, kocsmázós, bulizós nap, szinte péntek… A hétfőt szintén mindenki utálja…
– Nekem tökéletes lenne a hétfő.
– …beleértve önmagam is – fújta ki a levegőt fáradtan.
Rinshiya elhallgatott. Furcsa volt ez a nő, egyszerre sugárzott belőle valamiféle művészi keserűség, szinte kiégett fásultság… S közben mégis valahogyan annyira vonzó és intelligens maradt. Mint egy karcos whiskey, ami marja a torkod, de aztán elbódít és átmelegíti a tested, mámorítja az elméd. A tanárnő pont olyan volt, mint egy érett, minőségi whiskey.
– Melyik nap lenne önnek a legjobb, Tanárnő?
– Mit szólnál a keddhez vagy a szerdához?
– Akár mindkét nap is rendelkezésére állok – mosolygott a fiú őszinte, a munka iránti alázattal. S egy kicsit a nő iránti csodálattal is. Úgy érezte, régi lélek lakozik benne, régebbi, mely meghaladja életkorát. Még ha idősebb is volt nála, Rinshiyánál, indokolatlan bölcsesség áradt belőle, és a fiú nem tehetett róla, úgy érezte, a nő egyenesen a lelkébe lát. Ez egyszerre megrémítette, de annál jobban is vonzotta. Noha alig ismerte, és más nyelvet beszéltek, úgy érezte, érti őt.
Nem tudta, a nő is érzi-e ezt a különös kapcsolódást, de ahogy egymásra néztek a lassan egyszerre kiürülő korsók felett, egyikük sem szólalt meg. Már nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre.
– Akkor kedden, az utolsó órád után – fejezte be a Tanárnő. Az estét is lezárta azzal a mondattal. Nem ihattak többet, és már így is későre járt.
– Négykor szabadulok a Tibeti vallásos művészet órámról.
– Tökéletes. Akkor ötkor nálam – azzal felállt, jelzésképpen megragadva a sörös korsót a fülénél, ezzel is jelezvén, hogy számára az este itt véget ért.
– Alig várom – mondta halkan a fiú, s bár a tanárnő úgy tett, mintha a pult felé sétálva elengedné a füle mellett, valójában ő is kíváncsian várta, mit hoznak ki együtt ebből a témából.
V
Nebàntsviràg sìrkertem viràga
