Nessa ráérősen, unottan könyökölt a stégen, szép ívű arcát karjaira hajtva élvezte a nap erőteljesen simogató sugarait. Szemérmetlenül leste a rakodó munkásokat, hosszan bámulta a feszülő izmokat, verejtéktől gyöngyöző, cserzett bőrfelületeket. Kitapasztalta, hogy a Sanctuary minden második apály idején fut be a kikötővároskába, hogy lerakja súlyos rakományait. A hatalmas hajó sokfős legénységéből az ő kedvence Marius volt, a sötét szemű, félhosszú hajú matróz. Most is szüntelenül őt kutatta tekintetével. Selymet, egzotikus gyümölcsöket és kakaóbabot szállítottak ide melegebb vidékekről, az isten borús háta mögé, ahol a hullámok nyugtalanul morajlanak és a hideg éghajlat csak a krumplinak, meg a forróvérű, kikötői örömlányoknak kedvez.

Nessa gyakran figyelte az itt sürgölődő népséget. Nem kívánkozott az emberek közé, őrült világnak vélte ezt az odalentihez képest, nem vágyta a parti, sem a halandó létet. Kaotikus, furcsa fajnak vélte a kétlábúakat, nem értette a szokásaikat, sem életvitelük fárasztónak tűnő folytonos, gyorsan örvénylő körforgását.  
Ők, odalent a víz alatt halvérűként, lassú folyású mindennapokban lebegtek. Az aggodalom, a sietség és izgatottság, mind ismeretlen érzések voltak számára. A vízmolekulákhoz hasonlatosan idomultak mindenhez, mi körülvette őket, békés szimbiózisban léteztek a vízzel és annak minden mikroorganizmusával.
Egész addig szórakoztatta magát ezzel a látvánnyal, míg a naplementében hazafelé igyekvő Marius sziluettje elhomályosult a távolban.

A fogyó hold félhomályos körvonalai átsejlettek a felhőkön, Nessa feje felbukkant a kedvenc stége mögött, mely hosszan nyúlt a vízbe. Az éjszaka szélcsendes sötétségbe burkolózott, így jóval élesebben hallatszódott a részeges martalócok kurjongatása az Örök Horgony fogadóból. A kétemeletes hajó, nevéhez hűen egy örökkévalóság óta lebegett a kikötő közismert szegletében, vörösfényű lámpások derengésében. Az alsó szint afféle mulatóként, kocsmaként és vendéglőként funkcionált, míg odafent a kabinokat éjszakára adták bérbe – a hajón dolgozó ledér lányokkal együtt, borsos felárért cserébe. Nessa pontosan tudta, a Sanctuary kikötésének napján, a Holddal együtt Marius is megjelenik majd. A lány ráérősen úszkált körbe, vigyázva, nehogy zajt csapjon és felhívja magára a figyelmet. Matrózok, kikötői segédek mámorban fürödve ölelték a kacér, hivalkodó öltözetű nőket. Némelyek a kedvezőtlen széljárást átkozták, és az út során felhalmozott vagyonukat fitogtatták egymás előtt, aminek nagy részét úgyis elkockázzák vagy kártyázzák majd, mire a nap első sugarai aranyrózsaszínbe vonják a tenger feletti égboltot.
Marius csendes magányában, távolba révedő tekintettel, elmélkedve bámulta a békésen fodrozódó víztükröt a hajó orránál, a korlátnak dőlve. Kilógott a többiek közül, nem vett részt a mulatságban, nem kereste mások társaságát. Mintha nem is örült volna a hazatérésnek, úgy álldogállt ott; talán már a következő kihajózás tervei rajzolódtak ki fejében.
Nessa kissé megdermedt, mikor meglátta. Egészen a víz alá merült, csak szemei, és lilás hajának teteje kandikáltak ki a habok közül. Oldalvást úszott, nagyon lassan és csendesen, megkapaszkodott egy, a stéget tartó pillérben. Alulról, sréhen szemlélte a férfi szögletes állást, telt, de szép metszésű száját. Nem tudhatta ugyan, milyen érzés a csók, amit az emberek szoktak egymásnak adni, de egyik, felfelé szélesedő, lapát-forma ujjával megérintette a saját ajkait. Mariusé biztosan puha és bársonyos lehet. Az övé sikamlós volt és lágy, keskeny és íves. Vajon milyen az, ha emberi nyelv érinti meg az ajkát, nyelvét? Tán hasonlatos azokhoz a kisebb halakhoz, amiket időnként finomságként fogyaszt? Szálka azért biztosan nincs benne – gondolta magában.
Révedezését egy sűrű, fekete hajú nő tépte darabokra, aki szinte a semmiből bukkant elő. Egy szemvillanás alatt termett ott a férfi mellett. Macska módjára dörgölőzött hozzá oldalról, keze a vállára csúszott, kisujjával futólag érintve Marius fülcimpáját.

• Rossz kedved van? – suttogta a fülébe alig hallhatóan. Nessa feszülten figyelte őket.
• Csak gondolkodom – felelte egyszerűen. Nem reagált a nő pajkosságára, de nem is viselkedett kifejezetten elutasítóan.
• Túl sokat gondolkodsz, te, Marius – nevetett halkan. Orra hegye a férfi markáns arcát súrolta, szája résnyire nyílva szánkázott végig borostás bőrén – Szeretném, ha kiürítenéd a fejed és egy kicsit jól éreznéd magad. Velem – hangja nyílt vággyal telítve búgott. Nessa nem tudta hová tenni a hirtelen felszínre törő érzéseit. Szeretett volna a nő helyében lenni.
  A mélybordó, fényes anyagú ruha kiemelte a annak kerek idomait, homokóra alakját. Buja kontrasztot alkotott fekete hullámokban leomló hajával, melynek egy-egy csigában végződő tincse hófehér kebleit csiklandozta. Marius szája szegletében halvány mosolyt bujkált, de szemei továbbra is komoran kémlelték a messzeséget.
• Te pedig mindig túl kedves vagy hozzám – felelte gyengéden, egy pillanatra a nőre pillantva. Abban a nézésben ott volt a hála és öröm töredéke, de még annál is több távoli, megfoghatatlan szomorúság.
• Csak amennyire nekem is megéri… - susogta leplezetlen kéjsóvársággal. Jobb combján úgy nyílt szét a szoknya magas kivágása, mintha eleve erre szabták volna. Kecses lába a férfi külső combját súrolva, kígyóként kúszott fel derékmagasságig. Öle vészesen közel került Marius ágyékához. Nessa alulról látni vélte, a kurtizán nem visel fehérneműt.
  Az erős, ám finom tapintású férfikéz végigsiklott a meztelen combokon, egészen a formás hátsó fertályig. Nessa fájdalmas, soha be nem teljesülő sóvárgással akarta magáénak tudni azokat az érintéseket. Tudta, hogy soha nem tapasztalhatja meg milyen az, mikor a hőn áhított férfi forrón perzselő tenyere simítja végig a testét. Főleg nem a lábait.
• Rossz hírem van, szépségem – Marius ezidáig merev arcán végre mosoly terült szét. – Éppen csak annyit kaptunk az áruért, ami fedezi a kosztot és a következő út költségeit. Fortuna ezúttal nem szegődött mellénk.
  A fekete démon vágyai ekkora azonban már fékezhetetlenül elburjánzottak.
• Majd felírjuk a többihez… csak tegyél végre magadévá! Hadd legyen egy kicsit nekem is jó!

Marius két keze közrefogta a halcsontfűző szorította derekat, könnyedén emelte fel őt. A nő feje hátrabukott, két ajka közül megkönnyebbüléssel átitatott, kéjes, alig hallható sóhajtás szakadt fel. Marius a hajókorlátnak döntötte és a testébe hatolt, míg a nő derékból hídszerűen hátra ívelve hajolt a tenger fölé. Marius határozott, mély lökésekkel nyársalta fel a hüvelyét. A fekete szépség visszafojtott, de tömény élvezetet sugalló nyögéseit csak Nessa hallhatta.
Odalent, legbelül, a pikkelyek takarásában valami áramlani kezdett. Maga sem tudta mi lehet az, hiszen a víz alatt, mélyen, erről senki sem beszélt. Hideg farkuszonya tövénél, két arasznyival a köldöke alatt mintha egy meleg, pulzáló, lassan mindenfelé kiterjedő hősugár izzott volna fel, különös érzéssel árasztva el a sellőlány egész lényét. Nem merte odatenni a kezét. Félt, hogy a forróság valódi, hogy valami van ott, valami ismeretlen, titokzatos, netán veszélyes dolog szunnyad a testében. Amikor a fekete nő Mariussal együtt élvezett, Nessát a fekete tenger mélysége nyelte el.

A hold fogyásával megegyezően számlálta a napokat a Sanctuary indulásáig. Csak még egyszer szerette volna látni Mariust, mielőtt az hosszú időre eltűnik a horizont mögött, a végtelen vizeket szelve. Elalvás előtt, puha moszatpárnájára hajtva a fejét szeretett a rejtélyesen csillogó szemekre, szép vonalú testre gondolni. Gyakran felidézte a bársonyos, mindig kedves hangot. Azt is, hogy vajon mi rejtőzhet odalent, amit az a fekete nő is annyira élvez, de ezt még magának sem merte bevallani. Odalent ők másként alkottak párokat. A nő ikrákat rakott, pont, mint a halak, a hímek pedig megtermékenyítették azokat. Párzási időszakban táncot lejtettek, választásuk és tetszésük csupán szemkontaktusban nyilvánult meg – nem érintették meg egymást. A testi élvezet ismeretlen fogalomként létezett Nessa számára, ezt a különös bizsergést is csak Marius kémlelése közben fedezte fel, nagyjából a második alkalommal.
A hajót figyelte, és a kapitány zsörtölődő, szitkozódó vezényszavaira ténykedő népséget. Pakoltak, rakodtak, egymást sértegették, hol szórakozásból, hol meg a feszültség levezetéseként. Asszonyok álltak a kikötőben, közrefogva lányaikat, ujjaik közt görcsösen szorírtva fehér keszkenőiket. A búcsúzás fájdalma a viszontlátás bizonytalanságát hordozta magában.
Mariust sehol sem látta. Nessa kitartóan úszkált fel és alá, egyre plátói szerelmének felbukkanását várva. Percek, talán órák teltek el, a szél a fehér kendőkbe kapott.

• Vitorlát bonts! – visszhangzott a partról. Nessa kétségbeesetten kapaszkodott fel egy vízből kiálló, magasabb szikla peremére, hátha jobban láthatja a legénységet. Marius azonban nem volt közöttük. Éppencsak átadta volna magát beletörődő csalódottságának, mikor felülről egy erős kötelekből szőtt halászháló hullott rá, beterítve halfarkát és felsőtestét. Amint kétségbeesetten próbált visszaszökkenni a vízbe, a háló rászorult és ő menhetetlenül belegabalyodott.
• Végre megvagy! – az örömteli, kaján felkiáltás egy szalmakalapos, szakadt nadrágot és fehér posztóból készült inget viselő férfitől származott. Rozoga csónakban ült, Nessától nem messze. Ki tudja mióta lebeghetett ott mögötte, a megfelelő alkalomra várva…

Annyi ideje sem maradt, hogy a rémület igazán hatalmába kerítse, máris a hajó padlóján feküdt, a háló fogságában. Mellette egy másik, kisebb hálóban, frissen kifogott halak ficánkoltak. A halász elégedetten fütyörészve kezdett evezni a part felé. A Sanctuary velük párhuzamosan, átellnes irányban, a végtelen kékség felé vette útját.  

Ugyan lélegezni a szárazföldön is tudott, de mozgása egy szerencsétlenül vergődő, partravetett haléhoz hasonlított. A halász egy jókora vászonzsákba rejtette az őt fogva tartó hálót, hátára vetve cipelte a kikitőtől hazáig. Csupán fogvatartója ütemes, hullámzó léptei érzékeltették vele a haladás irányát. Reszketve hánykolódott a sötét, durva szövetű zsákban.
Odakint koromsötét honolt, mire a halász házához értek. Bár nem látta mi történik körülötte, de a fojtott hangú sustorgás több férfi jelenlétére engedett következtetni.

• Hazahoztad?! – kérdezte valaki felfortyanva.
• Persze, mégis az ördögöt csináltam volna vele?
• És aztán itt mihez kezdjünk ezzel?
• Kitalálom, holnapig kitalálom, de addig is biztonságba kell helyeznünk.
• Mi lesz ha megfullad? Vagy baja esik? Egy döglött félhal-nővel aztán nem sokat érünk…
• Hallgass el, inkább segíts hátravinni! Mindent előkészítettem.

Elharapott káromkodás és szitokszavak. Idegen kezek nyúltak be a zsákba, markolták meg uszonyát, derkeát és karjait.

• Nyisd fel a hordó tetejét! – utasította a halász a másikat. Az ő hangját már be tudta azonosítani. – Fogd a zsák száját, én meg beleborítom!

Egy fahordó szűkös gyomrába csobbant, mielőtt kiemelkedhetett volna annak vizéből, már rá is csukták a fedelét. Egyszerre ketten kellettek a súlyos kő megemeléséhez, melyet a hordó tetejére helyeztek nehezéknek. Nessa karjai teste mellé kényszerültek, éppen csak behajlítva tudta őket tartani.Halfarka felfelé kacskaringózott, a hordó nem biztosított számára több mozgásteret. A zajok fokozatosan haltak el, a férfiak bizonyára bementek a házba megvitatni a továbbiakat, őt pedig magára hagyták a vízzel töltött fahordóban. Fogalma sem volt, mire készülnek,vagy mik a szándékaik vele. Csak a szorongató félelem és az állott víz ölelte körül a rémülettől reszkető sellőt.

Órákon át sínylődött a fahordó börtönében. Kezdetben karjaival próbálta kitörni a fadeszkát, de úszásra termett ujjai gyengének bizonyultak a tömör anyaggal szemben. Felfelé sem járt sikerrel, a nehéz kő kérlelhetetlenül és mozdulatlanul ült meg a hordó tetején. Ezerszer is megbánta engedetlenségét és kíváncsiságát. Apja és a nővére is oly sokszor óvták, kérlelték, szép szavakkal és durván – ne menjen az emberek és a part közelébe. Furcsa népség az ember, barbár szokásokkal, akár baja is eshet. „Ugyan, saját magukon úgysem figyelenk másra…” - mondogatta mindig, hanyagság álarca mögé bújtatva szomorúságát. Szíve mélyén nagyon is vágyott Marius figyelmére, s hogy a férfi végre észrevegye őt. Hát most felfedezték, és talán soha többé nem látja a családját, a korallokat, a tenger ezernyi csodáját. Az otthonát. Nem úszhat többé a delfinekkel, nem énekelhet a nővéreivel és nem láthatja ahogyan a nap aranyhidat épít a víz felszínére. Csaknem elsírta magát, de a hordó színűltig töltve állt, a könnyek pedig csak a szabad levegőn távozhatnak a szomorú szirének szeméből.
A kő csikorogva, nehézkesen csúszott arrébb, a hordó megremegett. Ezüstösen derengő holdfény világította meg a szűk hordóban kuporgó Nessát. Márványfehér, sikamlós bőre csillogott, ahogyan feljebb emelkedett a vízből. Lilászöldes hajzuhataga hullámokban keretezte rémült, vékony arcát. Óriásra nyílt, rettegő szemekkel pislogott a felette magasodó, nagydarab, széles vállú, fekete hajú férfire. Ezer közül is felismerte volna, mégsem hitt a szemének. A szó torkára forrt, nem mert megszólalni. Marius volt az, és az ő szemében is a felismerés szikráját vélte felfedezni. Szíve hevesen dobogott az izgatottság és félelem különös elegyétől.

• Hát igaz – szólt halkan. – Tényleg létezel.

A férfi szemei kíváncsian méricskélték a szirént. Elidőztek arcán, fedetlen keblein, a bimbókon, melyeket éppencsak eltakart egy-egy odatapadt, kósza hajtincs. Halfarka most nem látszott tisztán a hordó sötét alján. Életében először szégyellte magát. Nem mert belegondolni Marius miként reagálna pikkelyes uszonyának látványára. Lesütötte a szemeit, karjait keresztbe fonta maga előtt, így rejtve el magából azokat a részeket, amiket Marius az imént még furcsállkodva bámult.

• Mi a neved? – kérdezte a férfi. A sellő lopva pillantott felfelé, de hang továbbra sem jött ki a torkán. – Válaszolj! – kérte határozottan. Inkább kíváncsian, mint utasítóan.
• Nessa – az emberi fülnek furcsán visszhangosnak, már-már gurgulázónak hallatszottak a sellő szavai. A vízben persze minden hang másként terjed, saját nyelvük egyszerű, dallamos hangokból álló kommunikációt tesz lehetővé számukra, melyet az emberek soha nem értenének meg.
• Igaz, hogy követtél engem? – kérdezte Marius, szemeit továbbra sem vette le Nessáról. A lány nyikkanni sem mert. A férfi bizonyára dühös rá, bármi köze is legyen ehhez az egészhez. – Felelj már, nincs sok időnk! – kissé felemelte a hangját, aggódva körülpillantott. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott az udvarban. – Az apám és a bátyáim a fejükbe vették, hogy egy szirén van a nyomomban, akárhányszor hazatérek,vagy kihajózom – magyarázta idegesen. Nessa mégjobban reszketni kezdett.  – A faluban többen is hisznek a legendának, mi szerint ti léteztek és a tenger fenekén őrzitek értékes, sokat érő igazgyöngyeiteket. A legtöbben csak az unokáiknak mesélik, de egyes históriák szerint jónéhányan odavesztek hajóstul, miközben a gyöngyökre vadásztak.
• Miféle igazgyöngyök? – bukott ki Nessából. Marius halványan elmosolyodott.
• Érdekes a hangod – jegyezte meg. Nessa, ha vérkeringése emberéhez hasonlítana, elpirult volna. Édes zavar tükröződött halványkék szemeiben. – Nézd, én nem akarlak téged bántani. A családom azonban nagyon szegény, apám eladósodott és bármit megtenne, hogy eltartsa a hugaimat, és megmentse a családi birtokot - folytatta elkomorodva.
• Nem tudok semmiféle igazgyöngyről – rebegte Nessa.

Marius elgondolkodva kémlelte őt, áthatóan nézte, majd újra feltette a kérdést.

• Igaz, hogy a nyomomban voltál és kémkedtél utánam?

Tekintete a sellőébe fúródott. Nessa kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Ők nem szoktak hazudni, vagy hamis érzéseket színlelni,a valódiakat leplezve ezzel.

• Nem kémkedtem, csak néztelek téged – felelte egyszerűen. Marius arca veszített keménységéből.
• Miért?
• Nem tudom – lehelte, mert valóban képtelen lett volna megfogalmazni mi a kiváltó ok, az emberi mivoltának ösztönös kapcsolódása, ami újra és újra Mariushoz vonzotta. – Csak szerettelek nézni.

Hosszan bámulták egymást. A néptelen kertben csupán a tücskök ciripelése hallatszott, a  kettejük közt vibráló feszültség szinte tapinthatóvá vált.

• Mihez kezdjek most? – kérdezte őszintén Marius. Fél kézzel hosszú, fekete hajába túrt, idegességében rótta a köröket a hordó körül. Tehetetlenség és aggodalom tükröződött jóképű arcán, Nessa legalább olyan szomorúnak és kétségbeesettnek tűnt, mint ő maga.
• Talán eltűnhetnél nyomtalanul, valami furcsa mágia segítségével, amit csak ti, halemberek ismertek – morfondírozott. – Visszaviszlek a tengerbe, és reggel majd épp olyan meglepett leszek, mint apám meg a bátyám az üres hordó láttán.
• Tényleg visszavinnél? – csodálkozott Nessa. Szívét kitöltötte a hála, s az eddig ismeretlen szerelem. Marius válasz helyett szótlanul indult el a tenger irányába.

A sziklaöböl néptelenül, örzőn fogta közre őket, mint a föld és tenger találkozópontjának ősi, legyőzhetetlen istene, ki emely természeti csoda találkozásában manifesztálódott. Nessa ernyedten pihent a férfi karjaiban. Hasonlóképpen, mint mikor vihar idején átadta testét az áramlatoknak, tudván, bármi történjék is, a tenger mélyén biztonságban marad. Majd ha a víz elcsendesedik, ösztöneit követve úgyis hazatalál. Most nem tombolt ugyan vihar, de ő nem ismerte a földi törvényeket, így Mariusra kellett hagyatkoznia; ám ősi ösztöne azt súgta, vigyázó kezek tartják.
Marius, mint egy becses kincsre, ily módon tekintett rá. Fehér tarajú hullámok csapódtak a kitüremkedő szikláknak, ők ketten meg úgy simultak egymáshoz, mintha a a szél maga fújta volna őket össze. Marisusnak sok nővel volt már dolga, de effélével sohasem. Kisfiús zavar lett úrrá rajta, hirtelen azt sem tudta, hogyan érintse meg először.
Nessa félénken elmosolyodott, és ő ebből a mosolyból merített bátorságot. Bal keze olyan formán simított végig a kétfelé ágazó uszonyban végződöt halfarok tövétől a derekáig, mintha egy nő kecses bokájától haladna felfelé a combtövéig. Csakhogy emberi bőr helyett hűvös, ám meglepően finom tapintású pikkelyes halszerű bőrkét érzékelt. Tenyere a hideg ellenére — vagy talán éppen attól — felforrósodott, vére gyorsan száguldott ereiben. Odalent éledező férfiassága keményedéssel jelezte; tetszik neki ez az újszerű élmény.
Nessának is éppen annyira varázslatosnak érződött az egész, hiszen ő még a saját fajtájának közeledését sem tapasztalta korábban. Marius ujjbegyei elidőztek a redőkben, egy-egy pikkely illeszkedésénél. Villámok cikáztak Nessa testében, uszonya teljes egészében érzékennyé vált, mellei megkeményedtek, résnyire nyílt ajkakkal pihegett a férfi karjaiban. Szexuális vágyának eddig ismeretlen formációja uralkodott el rajta, bőre hófehér és korral ezer színében ragyogott a nap perzselő sugarainak és Marius éhes tekintetének összjátékában. A férfi ajka és nyelve most melleit vették birtokba, ez ismerős terepnek bizonyult az ember számára. A szirén felső testének tapintása, s íze akár egy emberi nőé, ám aromája nyomokban visszadézte a tengerek világának fűszerét. Nessa lúdbőrözve nyöszörgött a gyönyörtől, amint Marius nyelve mellbimbóit elhagyva köldöke alá merészkedett. Menedéket keresve és éhesen időzött el a kis mélyedésben; tudván, innét már nincs messze az, amit egyszerre félt és vágyott. Hangosabban sóhajtott fel, jelezve: nagyon kívánja már az érintést odalent is. Marius finoman fektette el a parton, a homokkal összemosódó hullámok a sellőfarok végét, míg Marius nyelve az emberi csípő kerekedő ívét és a halfarok íves találkozásának határát nyaldosták.
Meglepően finom volt. Újszerű, furcsa, ugyanakkor mégis természetes és ellenálhatatlanul zamatos. Ezer tenger gyümölcsei ehhez képest szegényes ízvilágot kínáltak az emberi faj számára. Amint felülemelkedett félelmén, az új ízek és ingerek egyszerre kerítették hatalmukba. Alig tudta kordában tartani magát, fékezhetetlen éhséggel derítette fel szájával, s nyelvével a sellőuszony rejtett zugait és hajlatait. Nessa világok határán, s józan ész és állatias ösztöneinek vékonyka peremén táncolt. Főleg, mikor Marius nyelvének hegye ott érintette halbőrét, ahol a női öl ősi vágyának betetőzése rejtőzik. Halfarka alatt egy jó nagy arasznyi távolságra, a pikkelyek lassan eltávolodtak egymástól, Marius kitartó és élvezetes nyelvjátékának hatására. Mint egy igazgyöngy, úgy vált tapinthatóvá a domború, ember-nőéhez hasonlatos gyönyörök forrása. Nessa farkuszonya hullámzott és csapkodott, izmai megfeszültek és ritmikusan ernyedtek el. Felkiáltott, hangosan, majd halk nyögések sorozata visszhangzott a süvítő szél és hullámzó tenge szinkronicitásának kíséretében. Nessából a szerelem hangjai szakadtak fel, testét a színtiszta élvezet rázta meg. Apró, csillogó igazgyöngy vált le a farkuszonyában domboródó élvezet végtermékeként és gurult a homokba.

Marius arca lassan eltávolodott a sellőfaroktól, tekintetetük egymásba forrt. Furcsa kapcsolódás jött létre a titokaztos, párhuzamos, mitikus világ és emberi valóság között. Vagy talán már korábban is jelen volt, most pedig csak egy újabb ponton forrott össze, elválaszhatatlanul. A férfi óvatos, ám határozott létpekkel gyalogolt a tengerbe, nagyjából derékmagassásig.

• Látlak még valaha? – kérdezte csendesen.
• Minden holdtölte előtt eljövök hozzád – suttogta vissza a sellő. – Most menj, fogd az igazgyöngyöt, és tedd, amit tenned kell!

Marius felemelte, utoljára megcsodálta, majd visszaengedte a tengerbe. Nessa most már két világhoz tartozott, elszakíthatatlanul.