1.

Hol az egek alja hegytetőkkel összeér,
Sniffany ott békességben éldegél,
Háromszöglet erdejének kicsiny boszorkánya,
Kit középkorban a hátáról levetett a máglya.
Nyugalmát a városokban Ő sohasem lelte,
Egy reggel aztán itt érte a napsugarak kelte;
Éppencsak, hogy megérkezett legészakibb sarkába,
A házi zugpók üdvözlésül hálót szőtt a hajába. 

Hány éjen át zarándokolt, s mikor érkezhetett?
Transzban lévén arra sajnos nem is emlékezett.
Hála legyen Fortunának és az Univerzumnak,
meg persze az Ördög révén megköttetett paktumnak,
Útját csendben kísérte az erdő ősi szelleme,
Gondoskodván arról is, hogy meglegyen a kelleme,
Málnabokor kínálta fel friss gyümölcsét vacsorául,
Derék tölgyfa törzse szolgált asztalául;
Hajnalonként hajolgatott lapulevél elébe
harmatcseppet kínálgatva akadt mind a kezébe.

Csillagok, ha felébredtek, Ő aludni tért,
Farkasok, ha vonyítottak Sniffany nem félt,
Puha mohán szendergett mély álomba
Patakparti békaének csapott át szép kánonba
S zengett néki egyszerre mind altatót,
Velük dúdolt
– a természet bíz’ nem szedett hang-adót…

Nemúgy, mint a városban az öreg Mortir,
Ki ajtaján az kopogtat mind csupa mártír,
Panasz árad, nincs mit enni, éheznek a gyermekek
Folyó torka nyelte el a tizenhárom tetemet.
Erős volt a disznó a sok balga lúd mellett,
Szegénységben tengődve már kenyérre sem tellett,
Nem tudták az együgyűek: erő van az egységben,
S gonosz démon lakozik ott, a templomi szentségben.
Esze mindnek rövidebb, mint az egyházi tized,
„Kisebb az a huszadnál — pap prédikálja — hiszed.”
Eképp próbált boszorkányunk igazságot sugallni,
Pórnép sötét kobakjában fénypilácsot gyújtani.

Kőművesek, cserfes kofák, utcazenés cigányok,
Vaspáncélban, lovuk hátán járőröző huszárok;
Felbolydult a város népe, a főtérre mind özönlött,
Kapd el élve a boszorkányt! Díj a fején, körözött!
Jó szándékért cserébe ily fogadtatást kaphatott;
Míg folyó-menti viskójában békességben lakhatott
Segítségért jártak hozzá hamis kezű kártyások,
Utcalányok, koldusok és éles nyelvű sáfárok.

Kevert kencét gyógyfüvekből, palackozott főzetet,
Tört mozsárban apró szemű, különleges kőzetet,
Forralt hozzá üstben közben nem kevéske bosszút,
Mormolt halkan varázsigét, rövidet meg hosszút.
El is adta mindet aztán, nem mérhető árban,
Vajákosként, kuruzslóként tartották őt számban.
Ha tőle vettél, jaj mit tettél! Ezzel nem számoltál,
Arany helyett lelked adva, szolgasorba álltál.

Mind, ki mágiáért áhítozva kapkodott,
A boszorkánynak szívességgel tartozott,
Ígérete oltárán ha mégsem áldozott,
Így lett mindörökre átkozott.
Egyszer aztán, így kárhozván visszaszállt az átok,
Felkereste Sniffanyt egy cigányasszony – látnok.
Azt mondotta, eljő a vész, szájról szájra terjed,
Mint mikor a fahordóban mérgezett must erjed.

Boszorkányunk nem ijedt meg, védekezni kezdett,
Ajka dühödt szórványokat, varázslatot zengett:

„A sírba vitt titkokat meg lehet tartani,
Eleven füleknek nem szabad hallani,
A holtaknak szája már nem képes vallani,
Hát próbáld a tiédet beragasztani.
A századik szó végén eljön majd az egy,
Egy kaviccsal kezdődve omlott le a hegy,
Rothadni fogsz belülről mint a féregtől a meggy,
S hogy felemésszelek, enyém lesz a kegy!

Lilith, anyám, úrnőm – csomózd meg a kötést,
 Sötét erőd nyomán szüntesd meg a törést!”

Folyt köv.