Emlékszem, még a régi albérletben laktunk és akkoriban nagyon sokat füstöltem, délután, alvás előtt, ha éjjel felriadtam már a hamuban pihenő jointért nyúltam félkómás-inszomniás csíkvörös szemekkel. Füstöltem mindig, mindenhez, kivéve szeánszok előtt, mert az valahogy fokozta azt az alapból is meghatározóan jelenlévő kényelmetlen bensőséges feelinget. A fizetős szubok, azok az energiádat akarják. Nem csak a tested látványa a lakkban, nem csak a cipő tűsarka a bőrén, nem csak a mocskos szavaid, nem.
Te, az energiád, az életed, a vágyad, a mindened.
Nem kaphatják meg, ó nem, csak a szerepet, amit játszol, hol valódi, hol meg annyira felvett, de te már olyan régóta táncikálsz a színpadon a fényes PVC levegőtlen szorításában, felettük és valahol meg mégis alattuk... Szóval néha már nem tudod elkülöníteni azt, ami felvett, azt, amit tényleg puszta ösztönből és saját elméd frusztrációjából szülte furcsa kéjsóvár perverzióból fakad, és azt, amivé lettél. Ez is formál, ez is hozzáad, annyit, amennyit elvesz. Transzformál, valami anyagias, felsőbbrendűség-fétises egoista szajhává, aki nem baszik, és ha baszik, már azt sem tudja mire élvez.Kanyarodjunk vissza a füsthöz, meg a szeánszokhoz. Jobban szerettem ketten Rebekával, olyankor még erősebbek voltunk és kevesebb volt a támadási felület. Két nő előtt még a makkmarcik és vérpistikék is meghunyászkodnak, zavarba jönnek, nem arcoskodnak. Többnyire.
Egyedül még dominálni is kiszolgáltatott, ha a pasid ott van a másik szobában, hogy vigyázzon rád, ha beüt a szar, ha agresszív a vendég, ha követelőző, vagy nem akar fizetni előjön és huss, a varázs elillan. Van, amelyik elhiszi, hogy egyedül vagytok, van, amelyik meg sem kérdezi – úgy is tudja, vagy nem is érdekli.
Kedves hangú, intellektuális hívás volt, nem követelőző, szolidan érdeklődő. Légzéskontrollt akart, én meg azt gondoltam, majd bőr övvel fogok neki fojtó nyakörvet imitálni, mint egy lihegő kutyának. Azt kérte engedjem tele a kádat, ő dupla árat fizet. Felcsigázta a fantáziám, a pénz is, meg a fürdőkád gondolata, még senkit nem próbáltam vízbe fojtani ez előtt.
Mikor megérkezett, azt gondoltam, ez tuti valami fizikus, vagy mérnök, esetleg informatikus, olyan kis kockafejű volt, fekete keretes szemüveggel, nélküle vaklált. Magas, cingár, okoskodó, de velem csendes, a kádhoz invitáltam és ő megkérdezte, szoktam-e szívni.
- Persze – felelem, de bizonytalanul veszem el a felém nyújtott spanglit. A kád szélén ülök, kezemmel játszom az átlátszó víz felszínén, amíg vetkőzik.
Betépek, hamar, szemcsés a kép, furcsán stoned és szorongós leszek. Nem zavarja, kapcsolódni akar. A - THC, a víz elem, mind-mind összekapcsol - magyarázza, de én a nélkül is értem és tudom, hogy a dupla ár az ezért van, nem pedig valami undorító perverzióért. Az átélés, az érzés és a kapcsolódás a legundorítóbb emberi perverziók és én most eladok magamból egy random faszinak, vizes-füves légzéskontroll címkével leárazva.
Megállapodunk, hogy ha nagyon a végét járná, akkor két ujját mutatja fel jelzésként, ez most a nonverbális safe word. Ideges vagyok, ha megfullad, baszhatom, de visszakozni sem akarok.
Leszorítom a víz alá, először csak rövidebb ideig, hamar felengedem, mosolyog. Kezem a nyakán, a mellkasán, érzem a dagadó tüdejét, a benntartott, majd beszorult lélegzetét, a második körnél hatvanig számolok magamban. Nehogy elaludjak itt beszívva, miközben, mintha bárányokat számlálnék, a lélegzetvisszafojtott másodperceket pergetem.
A teste megfeszül, jól érzi magát, hallom a vízben bugyborékoló gondolatait. Határozottan nem akarom kinyírni, nem csak azért, mert azért ültetnek, sajnálnám is, meg azt hiszem, nem vagyok annyira gyilkos típus, bár néha úgy érzem, meg tudnám ölni őket.
- Mehet tovább is – mondja kifújva a levegőt, amint felbukik a vízből.
- Jó – felelem marihuána ízű száraz szájjal, tömören.Most tényleg sokáig lent van, talán két percig is és azon filozofálgatok, mennyi idő alatt áll be a klinikai halál. Túléli, én meg fertőtleníthetem ki a kurva kádat beszívva, miután kitessékelem az ajtón.
