Idén biztosan nem lesz fehér a karácsony, már csak azért sem, mert a havi adag kétharmadát már felszívtam. Random péntek hajnalok hajnalán, amikor taknyosan, kétségbeesetten folyó orral keltem fel. Olyan náthával, amit csak két gyógycsík állíthat el. Ez díszlet nátha, ez munkaundor, ez elvonási tünet, vagy hipochonder segélykiáltás, de senki sem segít, senki nincs ébren, csak fél tízkor kezdek, sötétben kelek és sötétben végzek, vajon így végzem? Ha igen, akkor inkább legyek high és drunk…
Aztán két nap, három, négy, az ötödiken már a szagától és ízétől is hányok. Mint öt nap tisztaság után a józanság érzésétől. Sehogyan sem jó már, és hol van még a vége… Majd márciusban, mikor feloldják végre az este nyolcat, vagy áprilisban, ha kinyit a kocsma?
Ha beindul a munkaerőpiac, ha nem lesz elveszejtve a maradék kis szabadságnak nevezett három órám, mikor végre megszűnik annak kényszeresen és kétségbeesetten strukturált beosztogatása és ide-oda tologatása…
Nem csoda, hogy visszamennék, hogy nosztalgiázok, hogy olyan emlékeket turkálok fel az archívból, amik akkor szívszorítóan félelmetesnek és torznak hatottak. Most meg olyan kis viccszellemvasutazás az idő groteszk vidámparkjában. Sniffany kis horrorkastélyában.

Megint Hollandia, megint az a nyár, csak ez már későbbi jelenet, másik fejezet, másik flash, differenciált paranoia, de ez is csak egy narkózis. Én tudom, hogy megtörtént, ma már tudom, akkor fostam, hogy halu az egész, a pszichém, a drogok és a szabad ég alatti túl erőteljes piros pop-up sátor pszichózisos álmatlan hatása…
„Miért nem szóltál senkinek?” – kérdezték utólag, tök jogosan. Hát, mert nem voltam biztos benne, hogy megtörtént. Úgyhogy nem mertem. Csak ültem csendben, szorongva, aggódó arccal, de a háttérzene, az legalább kurvajó volt.

Tudod mit, most még oda is visszamennék, a leállatiasodott németek közé, arra a fesztiválra, első éjszaka, ahol kínosan feszengve próbáltam kizárni azokat az ijesztő hangokat a fejemből – már ha csak a fejemben léteztek…
De nem, a valós térben is. Nagy, hatalmas, nem Tomorrowland de azért bőven kétszer a Sziget méretű fesztiválon voltunk, zöld lankán, kint a napsütötte, esőverte, tehénbőgte holland alföldön, a Walibi World vidámpark mellett, Biddinghuizenben. Én még sohasem sátraztam rendesen, fesztivál-feelingben azelőtt, max a vidéki rokonaimnál a kertben, disznóvágás előtt. Persze mindjárt egyből Hollandiában egy hardstyle-hardcore fesztiválon kellett mélyvízbe baszódnom, egy német sátortáborba verődött baráti kör mellett, akik első nap levágták, hogy totál értem őket, mikor full bekészülve kölcsönkértem a Luftmatratzenpumpét, hogy azért még se vegyem szájra a matracot, ami a sátras jegyhez járt, helyben. Onnantól kezdve kiszúrtak maguknak.
„Sie hat weissen Hunger” – csendült minden alkalommal, akárhányszor bementem a sátramba szívni. (Fehér éhsége van...) Márpedig az kurvasokszor volt, hiába könyörögtek K.-ék, hogy ne, még csak első nap van, szükségem lesz az erőmre, meghalok a harmadikra, ha nem alszom.
Második este aztán kvázi nem elaludtam, hanem elájultam a vörösen vibráló sátram kevéske privátszférát nyújtó rejtekén, ott már nem zavart a túl sok, vad-vörös szín, már nem bírtam azon gondolkodni, hogy ugyan mégis, kinek jut eszébe standardizált piros sátrakat adni a túldrogozott, fossá készült hard fesztivál tribenak? Mintha vörös kendőt lengetnél a szétamfetaminozott bika előtt, aki hiába próbál aludni.
De előtte még átestem az első éjszakás „beavatási ceremónián”. Ó, igen, újdonsült német barátaim alig várták, hogy a többi magyar elaludjon én pedig egyedül maradjak, álmatlanul, túlszívva a piros pop-up sátramban.
Mocskos szavakkal illettek, piszkáltak, idézgettek nekem a napközbeni beszélgetésekből, a többi külföldivel. Kiparodizálták a sátorállítási képességeim – persze aláírom, nem volt túl sok, de azért ez mégiscsak szemétség és narkós bullying. Közösségi kipécézés, tíz az egy ellen. Vizet locsoltak a sátramra, miközben úgy tettek, mintha lehugyoznák azt.  Kicikizték a nyelvtanomat. Mikor sírni kezdtem, néhány másodperc döbbent csend után gúnyosan hangzott fel:
 - Ne már, bőőőg… Abbahagyjuk, csak, mondd, hogy bitte!
 - Bitte – zokogtam.
És akkor valami elkattant ott hajnalban, ahogy a BPM-től rezonáló sátram és lüktető agyam akkor is befogadja a kerek, egész, letisztult nyelvtani szerkezetekből álló tagmondatokat, ha a füleimre szorítom a kezem, ha füldugót használok, odabent a fejemben akkor is tisztán hallom őket, egy másik szinten, egy higher levelen, ha fizikailag kizárom a zajokat…
Akkor és ott felbőszült nőstényállatként rontottam ki a sátramból és ordítottam velük szembe állva, hogy elég volt és face to face…
Elhúzták a csíkot, a nevetés és élcelődés gyorsan halt el, kuss lett, már csak a hard a háttérben, és az értetlen üresség. Eddig tartott a bátorság és a német nagyképűség.
Másnap reggel „Schokolade” és „Ich liebe dich, Morgen” köszöntések fogadtak.

Próbáltam felidézni, mitől kattantak be ennyire. A magyar srác, aki a földre borulva hálálkodott nekem azért a kurva bogyóért. Látványos volt. Az agytevés. A seggrázás és a béna sátorállítás. Túl fiatalon túl sok nyelv és túl sok cucc. Meg mert az arcukba álltam, még ha nem is direkt. Dominancia, hatalmi harc, állatias szórakozás, két törzs egymás mellett, a békéhez túl sokan és túl szétszívva vagyunk. Ez itt nem a magyar álszent goa, ez hard és biztonságos, de azért mégiscsak kutyaviadal és az erősebbig kutya baszik. A veszett kutyák meg csak kergetik a farkuk.
A második este end showjáról visszafelé szivárogva a kempingbe a saját szememmel láttam, ahogy egy közelben sétáló több fős baráti társaságban két srác összebalhézik. A következő percben az egyik a másikat a torkánál fogva vitte le a földre, úgy ugrott neki és én összerezzenve hálálkodtam, hogy nem vagyok közelebb… A másodperc tört része alatt már ott volt a security és választotta le róla, és nem, nem tették ki a szűrét. A többi haver távol tartotta őket egymástól, talán nő ügy, talán narkó, talán zenei ízlés okozta a konfliktust, de a biztiőrök eztán békét hagytak nekik. Mint egy őrült kiképzőtábor agresszív, high bpm zenével és valahol engedélyezett drogokkal, meg az erre felruházott elsősegélyszolgálattal – gondoltam. És talán nem is tévedtem sokat.

Valami megváltozott bennem akkor, felnőtt az aftermoviet vágyakozva bámuló szubmisszív lelkű kislány egy része. A díszlet felső rétege lehullott. A hard még mindig dübörgött, de onnantól fogva másként szólt és már nem szerettem az eufórikust, már nem érdekelt a mainstage.
Második nap az eldugott kis stage-k fura, réteges közönsége vonzott. A random ketrecek, ahol monoton, érdekes hangzású zene szólt, sípolás és basszus dallamtalan egyvelege, ami kiírtja az agyamból azt a fajta aggodalom-molekulát, amit még nyugtatóval sem sikerült.
 - Mi ez? – fordultam G.-hez pislogva, már amennyire attól a jelöletlen kék méreg-bogyó morzsától pislogni tudtam, amit ott ettem.
 - Dühöngő - foglalta össze és egyszerre nem értettem, mégis éreztem. Jobban beadta, mint a mainstage és az, amiért mindenki odagyűlt. Volt bennem valami eddig kifejezésre nem juttatott elfojtott agresszió, amiről még én sem tudtam igazán, de nagyon régóta akart már kitörni és itt legális, transzformált, mondhatni terápiás formában tehette ezt meg. Nem csoda, hogy 22 évesen nem tudtam mit kezdeni az élménnyel. Istenem, bár visszamehetnék. Bár ne csak a négy kurva falról verődne vissza ez a rengeteg frusztráció, gyűlölet és agresszió. Nem tudom hol kiadni és lassan felemészt.

Flashback. Ott volt az a lány, fényes nappal, dél magasságában. G elment, hogy vizet hozzon, engem biztos spoton hagyva, ahová majd visszatér értem. És akkor két elsősegélyes, egy férfi és egy ápolónő vitték, két oldalról támogatva a tyúklépésben haladó lányt. Ki tudja mit szedett be, G szavaival élve „felakadt”, de ő túl későn ért oda és én már traumatizáltan, bebogyózva, túl erős empatikus beleéléssel néztem végig, ahogyan a karjai görcsösen állnak ki, derékszögben, mint a csirkeszárnyak tapadnak a testéhez, a tekintete pedig egészen üveges és üres, mintha halott lenne, vagy nagyon nem itt, ezen a síkon, ebben a világban. Fizikailag szinte lekapcsolt, egy görcsbe rándult, élőhalott zombihoz hasonlatos mozgással haladt a két ápoló által közrefogva.
Átöleltem magam a kezeimmel, kirázott a hideg azon a tűző nyári napon és észrevettem, hogy egy napszemüveges, kopasz fickó együttérző féltéssel méreget szemből. Az emberek itt összekapcsolódtak és figyeltek egymásra. A kapcsolódás ilyen szintű közösségi élményével sem tudtam mit kezdeni. Írom ezt most elszigetelődve a kurva falak közül, 2020-ból, a COVID alatti háziőrizetből. Bár visszamehetnék 2014-be. Ott vagyok, agyban. Bárhol, csak ne ebben a jelenben, ne ebben a kiüresedett valóságban…