Ez egy útinapló és party beszámoló abból az időszakból, amikor Sniffany folyamatosan LSD-t fogyasztott és elhitte, hogy mindent a saját gondolataival generál, befolyásol és az egész világ csak díszlet. :)

Ha olvasgatós kedvedben vagy, ajánlom előtte a következő beszámolóm:

Modern fogyasztói kommunák, szekták és egyéb csoportosulások

Amilyen lassan őrölnek a Holland szélmalmok, olyan gyorsan zakatolt a frenchcore a fülembe Dominator-ön, a hardcore fesztiválon. Hogy pontosan milyen szálak fűznek a hardcore-hoz és miért, arra majd később kitérek, de az biztos, hogy ébredésemet követően még érdekesebb volt visszatérni a tehénszagú békesség és tömény drogok országába. Régen imádtam és izgatott voltam akárhányszor ide készültem, s sokszor nem kevés félelem vegyült a várakozásba, melynek rendre meg is lett a következménye, agresszív campingező németek, indokolatlan túladagolt rosszullétek és furcsa események legenerált sokaságában. Soha nem értettem, miért történik ez velem pont itt, ahol a békesség mezejét legelik a tehenek, ott, ahol az idegeket és gondolatokat kisimító fű mind legálisan fogyasztható és termeszthető és az emberek mind nyugodtak, kedvesek. Egy időben feltett szándékomban állt kiköltözni, de a kint élő maroknyi magyar barátomat elnézve mindig lebeszéltem magam. Persze, jók a bulik, kellemes a dekoráció, finom a sültkrumpli, minden csapból MDMA folyik… De valahogy mégsem.

Most, kívülről elnézve ezt a békésnek és szabadnak feltüntetett illúziót, azt hiszem nyomokban sikerült megértenem. Ez is épp akkora látványpékség, mint minden más, amit eddig tapasztaltam és láttam. A hollandok egyáltalán nem cukik, befogadóak, békések és barátságosak (tisztelet a kivételnekJ). Kellemes életkörülmények közé ültetett parasztok, teletömve cukros, műanyag ételekkel, ketaminnal és az USA eddig kiterjesztett ideológiai nézeteivel. Lehet persze beszélgetni, barátkozni, itt is kb. ugyanannyi az értelemmel és valós értékekkel bíró egyének száma, mint bárhol máshol. Kurva kicsi. Nincs ezzel baj, hiszen a mátrixban tényleg minden körülmény a rendelkezésemre állt, hogy jól érezzem magam és én ki is használtam rendesen. Ezúttal magam elengedve, a félelem kiiktatásán továbbra is keményen dolgozva, játékként felfogva az egészet. Minden úgy alakult, ahogyan kellett.

Péntek reggel repültem ki, három gramm speeddel a bugyimban, mert bár kint erős bogyókat kapni, de a barátaim mindig panaszkodtak az ott fellelhető spuri minőségére, illetve elérhetőségére. Bár Amaszterdamban ez is – mint bármi – hozzáférhető, akár WhatsAppon keresztül leadott rendelés és biciklis futár házhozszállítása által, de ahogyan K. barátnőm megjegyezte: „Ez itt Hága, nem Amszterdam”.
Aznapra semmit sem terveztünk, csak beszélgetést, pihenést, tengerparti sétával, sörözgetéssel, hiszen a fesztivál szombatra esett és én nem vagyok már húsz éves. Öregesen rápihentünk, két utca, 8 sör és spangli kombinációjával, otthon, majd a Kijkduin tengerpart egyik kiülős teraszos beachhouseában ülve, arról elmélkedve, mióta is vagyunk már barátok, azóta min mentünk keresztül együtt és külön, mit tanultunk és hogyan tovább. Szóval a szokásos, kellemes illuminációt kísérő témák, a szívem pedig megtelt hálával és szeretettel, mert K. ezúttal is olyan vendégszerető és kedves volt és tényleg azt éreztem, örül, hogy itt vagyok.
A nap közben ezerrel tűzött, úgy tűnt érkezésemmel a holland és magyar időjárás egyszerűen kicserélődött. Odahaza a SUN fesztivál viharverten és ázottan folyt, kint pedig szinte soha nem tapasztalt hőség és szárazság tombolt. Elöljáróban tájékoztattak minket a tűzijáték elmaradásáról a fesztiválon. Endshow tüzijáték nélkül? Mi történt? A tengerbe azért nem mentünk be, hideg volt és mocskos, inkább csak figyeltem a sörtől és szokatlan melegtől kábult hollandok békés semmittevését, semmitmondó párbeszédeit a parton.

Minden porcikámmal azt éreztem, nekem ez így bőven elég, esetleg elmennék kicsit erre-arra, de a holnapi hardcore fesztivál az utolsó dolog, amire energiát szeretnék áldozni. Mert, hogy feltölteni nem fog, abban biztos voltam. A hardcore zenével a volt barátom ismertetett meg, a szakítást követően nem jártam többet ilyen eventekre, és állítom, nem az emlékek nosztalgikus fájdalmától tartva. Nem, egyszerűen nem vágytam arra a felfokozott, túltöltött, agresszív energiarengetegre, amely ott körülvesz. Nem akartam vicsorgó és túlspanolt embereket, nem akartam a gyilkolásról hallgatni a narrációt, miközben gőzerővel dolgoztam ezeknek a gondolatoknak az agyamból való kiirtásán. Minél távolabb kerültem ettől a miliőtől, vagy szubkultúrától, annál kevésbé és egyidejűleg annál jobban értettem, mi ragadott meg benne ennyire és mi láncolt oda éveken át, azon kívül, hogy közösen mentünk ezekre a bulikra, és kapcsolódási pontot jelentett. Rengeteg volt bennem a félelem, a frusztráció és a harag és ez a zene pontosan ezekre épít, és ezekből táplálkozik. Egyfajta erő és hatalom illúziójával tölti fel az arra fogékony embereket. A volt párom mindig azt állította, a hardcore megnyugtatja őt. Sehogyan sem értettem, hiszen a fél lakberendezést szétverte rajtam és állandó idegrohamok aknamezején lavírozva tengettem mindennapjaim. Ő valamiként mégis úgy érezte a sok BPM és ipari zaj felgyorsított dübörgése megnyugtató számára. Én soha nem éreztem tőle kifejezetten nyugodtnak magam, sőt. A bulikon néha féltem az emberek közt, hogy a meglehetősen elvadult hakkenezés és ököllel a levegőbe való ütemes, gyors és erős ütlegelés közben véletlenül eltalálnak, vagy eltaposnak. Néha nem tudtam felvenni ezt és asszimilálódni, néha meg annyira magával ragadott, hogy azt éreztem, pusztítani tudnék és vége annak, aki az utamba kerül és feltart vagy megpróbál belém marni. A hardcore mellett megtaláltam magamnak a hardstylet, raw stylet – ezek sokkal lassabbak, de épp olyan erőteljes üzenetet közvetítenek, csak kicsit más frekvencián. Mivel folyamatosan komplexusokkal, önutálattal és szorongással küzdöttem, ezek a zenék egyfajta feloldozást adtak nekem ez alól, mikor hallgattam őket. Mintha a kickek, torzítások és kemény ütemek szétverték volna azt a belső, szorongató, pulzáló fájdalmat és áttranszformálták volna valami mássá. Érdekes, mert mindeközben párhuzamosan goa bulikra is jártam és néha jobban vágytam oda, mint ide, de egyszerűen nem találtam magamhoz illő társaságot, így éveken át görcsösen ragaszkodtam a hardhoz.

Szóval a szombati Dominatornek úgy mentem neki, hogy ha most negatívan és parával állok bele, végem és lehet másoknak is vége van. Arra már ráébredtem mekkora ereje van a gondolataimnak, különösen, ha szabadjára engedem őket és csak átfutnak az agyamon, nem kapaszkodom beléjük görcsösen, nem pörgetem őket, nem loopolok rajtuk. Megnéztük a lineupot, természetesen K. barátjának és nekem teljesen más elképzeléseink voltak, de abban megegyeztünk, hogy frenchcore és a terror stage biztosan útbaesik. Ez utóbbi hála az égnek, vagy a valójában egyértelmű „nemakarom” érzésnek, kimaradt. Beláthatatlan következményei lettek volna. Még akkori, ha K. megjegyezte, milyen kis felhőtlen voltam egész idő alatt, nem paráztam sem az embereken, sem a securityn, sem a fogyasztandó drog adagolásán. (Egyszer azért csúnyán ráfáztam a mennyiségekkel három nap ébren lét után, eztán olyan mértékű aggodalommal álltam neki megenni mindent, hogy már élből mínuszról indult a kiváltott hatás…)

Eldöntöttem jó előre, bármi is lesz, higgadt és békés maradok. Nem aggódom, nem pörgök azon, mit csinálhat most a drágám két országgal arrébb, egy teljesen másik fesztiválon. Csak megfigyelem az embereket, az itteni díszletet, tapasztalatot gyűjtök új perspektívából. Ha tetszik a zene táncolok rá, mosolyogva, félig kiürülve csinálom végig. Mintha ott sem lennék, de azért reagálok, ahogyan a környezetem nagyjából elvárja. Semmi feltűnés, semmi érzelmi kilengés, semmi szélsőség. Just go with the flow.

Néhány óra elteltével arra lettem figyelmes, hogy a környezetem nem elvár, hanem átveszi a viselkedésem bizonyos aspektusait. Aztán arra is rájöttem, hogy csak lazán gondolnom kell arra, mit szeretnék és hogyan. Az eszembe sem jutott, hogy „úristen, csak nehogy…”. Mindig legeneráltam a nehogy-okat. Itt mindig. Az összes parám szembejött, megelevenedett, mindig kicsit rémálomszerű horrorcirkuszra emlékeztetett az egész, pedig még csak LSD-t sem fogyasztottam. Egyszer, még az első HC bulimon láttam, ahogyan a tömeg a feje fölött mass surfing-szerűen átad a kordon felett egy formát, aki felakadt szemekkel, teljesen betrippelve kaparja a saját arcát. Ő valószínűleg igen, gondolom el is vitték az EHBO-ra, ami itt a rendkívül felkészült és tényleg barátságos elsősegélyként funkcionál. (egyszer nekem is volt szerencsém bekerülni ide, lehet majd erről is írok egy kicsit, ha éppen kedvem lesz hozzá) Itt minden a narkós játszótér scenario-hoz van igazítva, úgy van megtervezve az egész gépezet, hogy valahol biztonságosan tolhatod magad túl. K. felhívta a figyelmem egy fekete hullazsákra, amit én nem is vettem észre, de ő nagyon sokkolódott rajta, pedig azért láttunk már egyet és mást. Hát, nem tudom, a harminchárom fokos pokolban – különösen, ha a szervezeted nem akklimatizálódott ehhez az időjáráshoz - minek kell annyi bogyót megenni, amitől jó eséllyel kiszáradsz, mint a napon felejtett kígyóuborka, de én az ilyet egyszerűen járulékos veszteségnek hívom. Bőven elvoltam negyed lasztival meg a kis gyorsító csíkjaimmal és sok-sok vízzel. Azon is elgondolkodtam, mi van, ha csak K. látja, mert eleve félt a melegtől meg a rosszulléttől, és neki beépült a valóságába, az enyémbe meg szimplán nem, mert rohadtul nem érdekelt.
A következő eszmefuttatást osztottam meg vele:
- Nem tudom miért vagy meglepve. Rengeteg zene szól a hardcore-ban és hardstyle-ban a túladagolásról. Nézd meg Radiumtól a „Drug suicide”-ot vagy az újhullámosok közül Sefa „LSD Problem” című trackjét. K. lassan, egyetértően bólogatni kezdett.  – Bíztatják őket a túladagolásra. A gyengék elhullanak. Ennyi.

Az én valóságomba könnyítéseket raktam bele, melyek számomra kényelmessé és élhetővé tették a közeget, sőt, helyenként még a zenét is nagyon élveztem. Például, a vízért való sorbaállásnál. Mindenki tolongott és türelmetlenül várt az üvege megtöltésére. Ilyen melegben Hollandiában nem játsszák el a csökkentett víznyomást, vagy a magyar klubokból ismert meleg vizes trükköt. Itt életekről van szó és különben is, a hollandok eleget költenek piára, merchandisere, belépőre. Én szinte beletörődve a húszperces várakozásba, beálltam egy erős testalkatú, fehér-fekete kontaktlencsés holland lány mögé, aki azonnal elkezdett előre nyomulni, ahogyan rést látott nyílni a tömegen. Nem lökdösődött, csak ment, mint a tank én meg szépen beslisszoltam mögé és magamban azt gondoltam, „gyerünk anyukám, törj utat nekünk”.  A többiek nyomakodtak kicsit, szorongtak a csapoknál, ő meg csak ment, én pedig a nyomában. Egyszer aztán a válla felett hátrapillantott és akkor elgondolkodtam vajon érzékelt-e belőlem valamit, de aztán visszafordult és nekiállt vizet tölteni. Nagyon hamar sorra kerültem.

A main stagenél K. holland pasija legelőre, középre akart menni. Utáltam az egészet, én mindig hátul, szellősebben, a szélén, háborítatlanul szerettem bulizni, de mégsem akartam egyedül maradni, így mentem. Félmeztelen, izzadt, beállt, direkt-véletlenül figyelmetlen, territoriálisan mozgó holland faszik, rúgkapáltak, pattogtak. Onnantól kezdve, hogy nem próbáltam elhúzódni, meghúzni magam, helyezkedni és kitérni az útjukból, valahogyan minden megváltozott. Szilárdan, mint egy istenarcú kőszikla, álltam ott békésen, mosolyogva, néha rugózva a zenére. Itt jöttem rá, hogy pont, mint a bábok a marionett zsinórjainak végén, általam is mozgathatóak és lazán arrébb lehet őket pakolni, vagy másik elemeket behozni kettőnk közé.

A pasiknál csak a féltékeny, egymáson túllicitáló, kivetkőzött fesztiválpicsák rosszabbak. Az ő agresszivitásuk másként jön ki, ezek ugyanúgy fúrnak, összesúgnak, szemük sarkából vizslatnak, érzékeltetik – persze csak falkában -, neked itt nincs létjogosultságod. Mindezen realizációkban a közben DJ narrációból hangzó agresszív „FIGHT!” parancsszerű ordítás is megerősített. Ennek következtében nemhogy a szcénát uszítják egységesen mások ellen, de a belső emberek is egymás torkának ugranak. Mert Dogfight, mert az erősebb kutya baszik elve érvényesül. Ekkor mosolyogva arra gondoltam, vicces lenne felgyújtani az elém álló lány, hosszú, természetes szőke haját, szalmaláng lenne a javából. A mainstage hatalmas kivetítőin vörös, animált lángok lobbantak fel. D-Fence játszott és hirtelen észbe kaptam és gyorsan elkezdtem másra gondolni.

A végén még tényleg kigyullad itt nekem, basszameg.

Ezt a gondolatiságot nem fognám a hardcorera, időről-időre feléled bennem a visszavágás utáni vágy, agresszió, harag, a „Mégis mit képzelsz te?” kérdés önkéntelenül felpattan a fejemben, de igyekszem elcsitítani. Nem mindig sikerül. Néha élvezettel és vigyorogva képzeltem el, amint olyan személy fején taposok tánc közben, akit szeretnék egy egyszerű shitf+delete gomb kombinációjával kiiktatni a rendszerből, mert túl sok energiát emészt el, túl sokszor tesz be, olyan, mint valami rossz bug és nekem nincs kedvem ezt türelemmel és toleranciával kezelni. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a környezet nem kifejezetten az ideális számomra.

Közben játszottunk még helyfoglalósdit az árnyékkal a frenchcore stagenél Sefa szettje alatt, mindenki a kerítés tövét akarta, aki nem fért be vagy nem akaródzott bemennie a túltömött sátorba, én meg lazán rakosgattam őket és mindig volt helyem és helyünk, még akkor is, mikor K. elment mosdóba, és mint a legyek a szart úgy környékezték meg a kiürült árnyas helyét mellettem. Ezt is egyfajta játékként fogtam fel, amiben igen könnyű volt kiütés nélkül fenntartani a status quo-t. Néha elidőztem az adott megjelenő emberek értetlen arcán. Miért nem tud ő is leülni, hiszen nem telítettek a helyek?
Mert én nem akartam, hogy leüljön. Egyszerű, talán jelentéktelen kis apróságok ezek, de jó terepgyakorlatnak bizonyult. A mellettem ülő pasi a megfelelő helyre helyezett tornazsákjával és öngyújtójával meglehetősen megkönnyítette a dolgomat. Itt kezdtem el felfogni, miért Dominator a fesztivál neve.

Ugorjunk az Endshow-ra. Még mindig kételkedem, és néha nem hiszem el azt, ami történik, azt, amire képessé váltam, vagy mindig is képes voltam, de a saját benső hitem hiánya lebénított és így én is beolvadtam a bábok közé, időről-időre… Vagy csak észre sem vettem, mit művelek.
Hát ott, a színes, lézershow és magasba lövellő tűzeffektek (érdekes, tűzijáték biztonsági okokból elmaradt, de egyszerre harminc lángszóróból lövelltek fel a lángok…) meg az egész napos forróságban tombolás után kitikkadt emberek között, megkaptam a legfurcsább visszaigazolást. Őszinte leszek, én sosem voltam oda ezekért az endshowkért. Persze, szép meg vizuális és neves DJ-k szettjei kísérik a látványilágot, de számomra mindig az értelmetlen tömörüléssel és nehézkes kijutással jártak, na meg valami jó nagydarab, magas emberkével, aki kitakarta előlem a kilátást, melyet 160 cm mélyről próbáltam magaménak tudni…
Szóval Neophyte játszott, én meg unottan, fáradtan álltam ott azt várva, mikor indulunk már haza. Eleinte próbáltak félre tolni, elém nyomakodni, sőt, volt, aki kamerával állt elém, de rendkívül rövid időre sikerült csak felvételt készítenie.

Legalább hadd lássak – gondoltam én és várakozón figyeltem a mainstaget, hátha legalább a vizuál ad valami pluszt. „Put your mothercugking hands int he air” – hangzott fel ekkor és én szinte vártam a fellendülő kezeket, megint nem látok majd semmit. Jómagam karbafont kezekkel áldogálltam. Semmi sem történt. Neophyte újra és újra kiadta az utasítást, hatástalanul. Elkezdtem röhögni. K. értetlenkedve nézett rám, a zene egyikünknek sem tetszett, túl lassú volt és monoton, uncsi, semmilyen.

Ennyi az endshow? – tettem fel magamnak a kérdést. A „Put your mothercugking hands in the air” következő ordítására egy-két kar lendült mellettem, de amint rájuk néztem, úgy tényleg odafókuszlálva, az adott személy le is rakta a kezét. Aha.

Mint a fákkal, meg a szélben lengedezni kezdő leveleikkel, mikor rájuk pillantok? Körülbelül. A párhuzamos rendszerek csodás szinkronicitása. Nyúljunk bele egy kicsit. Egyre szenvtelenebb gondolatok ébredtek a fejemben. Ennyi a nagy hardcore, a Wrath of warlords? (ez volt a party egyéni, külön címe, és tematikája, tök pozitív, nem?) Az én unottságom és kiábrándultságom erőteljesebb lenne, mint az egységbe tömörült hardcoreosok összpontosított energiája, a harag, a düh, az uralkodni akarás?
Álltam ott és néztem, mennyire komolytalan hülyeség ez az egész, néha nevetgéltem, néha csak méláztam rajta.

Army of hardcore. Mint a Scooter szám, mintha csak HP lenne… - futott át az agyamon és jóízűt nevettem magamban. A következő zene az „Always hardcore” volt de egyáltalán nem a durva, neophyteos verzió, a kivetítőtkön pedig láncok és koponyák hada helyett rózsaszín és lila csillámszerű, felragyogó pontocskák jelentek meg. Nem hittem a szememnek. Csak nevettem és nevettem, néztem a közvetlen mellettem állókat. Egy pillanatra megálltam, fehéren világító, szinte démoni szemek. Egyenesen rám világított, ő észrevett. Elfordultam, mire visszanéztem már sehol sem volt.

„You will pay for this. We never want you back. Clean your mind!” újabb és újabb narrációk. Akár nekem is szólhatna, de hát ki vagyok én, hogy közvetlen üzenetet kapjak egy Dominator Endshow közepén, a hangosbemondóból? Ugyanmár. „I’m a motherfucking Icon” – ordított szinte már kétségbeesve.

Aztán egy lány, egy alacsony, szintén nem holland nemzetiségű lány, felém fordult. Dühös volt és frusztrált.

• Most egy újabb évet kell várnunk a következőre – szólt hozzám, mintha csak én tehetnék az egészről.
• Szerintem minden hétvégén találni valami remek hardcore partyt valahol – nyugtáztam érdektelenül, nem akartam részt vállalni ebben az egészben. Még igazán fel sem fogtam, vagy nem mertem tudatosítani a történéseket.
• Te hány órát utaztál idáig? – állt elém, számon kérőn nézett rám. Nem válaszoltam. – Honnan jöttél?
• Magyarországról.
• És mivel jöttetek?

1. ekkor be akart szállni a kedélyesnek hitt társalgásba.

- Busszal – felelte ő helyettem. Nagyon gyorsan pörgettem végig az agyamban a lehetőségeket, a repülő nem fog kiderülni, hatalmas szívás nem történhet, hacsak K. nem oszjta meg a Hágából Eerselig tartó útvonal részleteit. („Information, motherfucker. You’d better stop talking.”)

- Ne mondj neki semmit! – kiabáltam át a tömegen. Értetlenül bámult rám. A lány szemében a jóvátétel lehetőségének szikrái izzottak fel.

- Hány órát buszoztatok? Honnan jöttetek busszal?

Karon ragadtam K-t, mielőtt további hasznos információval szolgálhatott volna. Csak reméltem, mielőbb hazajutunk, de tudtam, ezt valamennyire már cseszhetem. Egy buszbaleset, vagy egyéb persze elég nagy szívás lenne és megfelelő adatok sem állnak a rendelkezésére hozzá, de azért még bőven megszívhatjuk…

A busz egy órás késéssel tudott csak elindulni a parkolóból, mindaddig, míg csukott szemmel, frusztráltan és türelmetlenül vártam, beragadt két vagy három másik hasonló busz közé. Mikor elegem lett és már eléggé kellett pisilnem és arra gondoltam, mikor indulunk már el és végre kinyitottam a szemem, a sofőr épp csak akkor foglalta el a helyét.

Onnantól akármelyik résre, vagy elindulási lehetőségre pillantottam, a busz mozdult egy picit. Mikor a szomszédos buszokra fókuszáltam, azok indultak meg, igen nehézkesen. Még jó, hogy K. nem árult el többet az útvonalunkról.
A hazaút lassú, vontatott és nagyon hangos volt, nem elég a tizenkét óra hardcore, az endshow alatti friss szett valamiként újrajátszódott a busz hangfalaiból, pedig szerintem még soundcloudon meg youtubeon sem volt fent HD minőségben…
Lőtéri füldugókat használtam és megpróbáltam aludni, míg a busz szétketaminozott, leszedált hollandoktól rezgett. Tudtam, ez volt az utolsó hasonló kaliberű bulim, de szükségem volt rá. Látnom kellett a felnyílt, két szememmel – vagy éppen a harmadikkal… - a kontrasztot, melyet a túlzott békesség és nyugalom képeslapszerű atmoszférája okozott. Meg kellett értenem az agymosást, a „One man army”-t, a toborzást, azt, hogy zenével miféle hipnotikus hatást lehet elérni és programozni az emberek agyát. Le kellett válnom erről a fajta díszletről és közelebb kerülnöm a furcsa valósághoz, amit még mindig csak értetlenül fejtegetek…