Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.
Egy év.
Egy év az életemből. Az életünkből.
Takard el az arcod, mindegy milyen anyaggal, de csak a szemed látsszon. Nem csador, de azért megöli az identitást, a karaktert, összemos és uniformizál. Este nyolc, mint egy óvodás, vagy buta kisiskolás, takarodó van. Nagykegyesen majd talán, megengedik, hogy tízig is kint lehess, ha már úgysincs hideg és nem sötétedik olyan korán. Óvó, féltő gondoskodás. Félelembe fojtott agymosott gondolkodás. Ha ki is mész a kutyával, azért lopva pillantasz körül, mindig ott az érzés, hogy valaki figyelhet. Nem telik el úgy pillanat, hogy ne legyen ott a kisagyad hátsó szegletében, hogy kontroll alatt vagy, hogy a maradék szabadságod illúzióját is elvették, hogy azt a kicsinyke modulokra osztott szabadidőd is beosztják neked, amivel eddig - szintén keretek között - rendelkezhettél.
Azon kéne gondolkodnod, hová utazz, mibe vágj bele, mihez kezdj az életed hátralévő részével, vagy akár a jelennel, de nem tudod megtenni, mert azt sem tudod, milyen random intézkedéseket hoznak holnap, ami majd újabb keretek közé zár. Tavaly tavasszal üldögélni nem lehetett egy pokrócon, maximum ha sportszerűen jógáztál, csak célirányos mozgás és sporttevékenység szabadott, de legalább időkorlát nélkül. Most ülhetsz a rakparton, egy padon, de ketyeg az órád, és az időszámításról is ők döntenek.
Pontosan kik?
Kiknek érdeke ez és meddig?
Míg az összes bolton sárga-fekete eladó-kiadó tábla díszeleg?
Míg a magánytól és elzárástól pusztulnak el mentálisan az egészségesebb emberek?
Míg a maradék, akit alkalmaznak, tölthető elemként táplálja a rendszert, dolgozik, aztán kábelre dugva a Netflix előtt bámulja a számára javallott kontentet?
Minden reggel szorongok, ha felkelek. Ha az agyamba töltődik az információ, ha bootolok és felfogom, hogy még egy ugyanolyan nap házi őrizetben, digitális rabszolgaságban. Azt mondják én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert van munkám, bár életem és társaságom alig.
Értem én, hogy fertőz, hogy sokan meghalnak, sok a komment és a rögeszmés agresszív önigazolás.
"Az én anyám már meghalt, egész családok kapták el. A kórház túlterhelt, most már fiatalokra is veszélyes."
Igen, az én barátaim közül is átestek páran, bár könnyedebb lefolyással, kórház és egyéb szövődmények nélkül, mint azt a töménytelen cikk és ki tudja mennyire valós, egymásnak mind ellentmondó információáramlás állítja váltig. Közben az M3 pótló csordultig tele, egymás arcában állunk, és amit még nem zártak le, ott tömörülnek az emberek. Egymásnak ellentmondó, kontroverz szabályok, döntések, fentről, a Master of Puppetstől, akik a zsinórokat rángatják odafentről. Magasabbról, mint a hazai bullshit politika, nem látok odáig, apró hangya vagyok idelent, porszem a homoktengerben és nincs ráhatásom, merre fúj a szél...
De azt látom, hogy Izraelben már goa party megy, Mexikóban is, a kínaiak is fesztiválozgatnak, csak Európa szopja a faszt, a svédek kivételével talán, mélytorkosan.
Nem hiszem el, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a megoldás, hogy én elzártan, a négy fal közt éljek, a biológiai kódolásomat felülíró életformában, ami az alapvető emberi szükségleteimre fittyet hányva épít le mentálisan és piszichésen, napról napra. Küzdök, sétákat teszek, amennyit lehet, kényszeresen és őrülten menekülök a szabadba, de nem tudok mindig és nem mindig tudok kivel. Széttagol, elválaszt. Ki anyagilag meg tönkre, ki lelkileg. Nem tudom merre tartunk, hol a vége, lesz-e vége, és ha igen, milyen új világrend alakul ki, ha felhúzzák végre a mesterséges, digitálisan és rendszerszerűen leeresztett vasfüggönyöket, de félve tekintek a jövőbe, szorongok a jelentől, és nem, nem tudom elengedni a múltat, amit még valamiféle életnek lehetett nevezni, még ha nem is volt tökéletes...
