Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége a rémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.
Ez vegetáció, ez nem élet, csak valami silány, megcsúfolt verziója annak. De lassan, lassan mintha enyhülne a nyomás és én újra lélegzem, igaz, néha még nehéz mellkassal, gondterhes sóhajtásokkal. Ugyan mikor lesz már vége, mikor lesz megint természetes sodródás, a beígért, de sosem létezett szabadság - legalább egy kicsit több mozgástér és életérzés?
Hány vakcinát kell még elnyomni, hányféle háttérben húzódó politikai és gazdasági érdeknek kell még teljesülni ahhoz, hogy embernek érezhessem magam?
Egyre többet ülök odakint, a szabad ég alatt, emberek körülöttem, mellettem, szemükben még ott a frusztráció. Szorongok kicsit a túl sok ingertől, de éhezem is rá, mint hosszú koplalás után az első falatokra, összeszűkült gyomorral. Fokozatosan,apránként iszom magamba az energiákat, az impulzust, pedig eddig annyira siettettem,most meg itt van, és én annyira fáradt vagyok tőle, legalább annyira lemerít, mint amennyire feltölt. Kevesebb időm van magamban, lefelé örvénylő gondolatispirálokban ragadni és sötét forgatókönyveket gyártani. Végre van, ami elterelje a figyelmem.
Szép jövőbe beleélni magam már nem merem, sokszor vesztem el a hitem, nehéz tartani magam, aztán másnap mégis folytatom, pedig sokszor nem akarom, de felkelek és csinálom a dolgom, keresem a kapcsolódást és akkor is kapaszkodom ajelentéktelen hétköznapi rutinba, hogy ha feladni készülök.
Voltak napok, hetek, hónapok, amikor fogadkoztam, hogy én ezt nem folytatom tovább,de az életösztön erősebb a depressziónál és kilátástalanságnál, erősebb a magánynál és a démonoknál a fejemben, kiknek alattomos suttogására riadok fel hajnalban stressz álmokból és elhiszem nekik, hogy számomra nincs tovább. Talán mégiscsak erősebb vagyok annál, mint amennyire elveszettnek és gyengének érzem magam. Sokat sírok, a kurva rák merkúrom, az tehet erről az érzékenységről.Rádöbbenek, sírhatok, amennyit bírok, akkor is itt ragadtam. Egy idő után már sírni sincs kedvem. Vegetálok, drámai melankóliával bámulom a sorozatokat, mintha bárkit is meghatna. Aztán már csak tompán nézek kifelé a fejemből. Várom a halált.
A felsőbb én, a belső spirit nem tágít és én azt is túlélem, amit nem akartam.A teljes elhagyatottságot, a végtelen voidot, a magányt, a tartalom nélküli semmiben létezést. Újra tanulom az alapvető esszenciális szükségleteim jelentőségét.A levegőt, a napfényt, a sétát a fák között. Még egyedül is. Jobban érzem magam tőle, elemi dolog, de enélkül elsorvadok odabent.
Telnek a hetek, a hónapok, többet vagyok magam, mint életemben bármikor és mikor már azt hiszem sosem lesz vége, újra ott találom magam a szeretteim közt,barátokkal és hitetlenkedve örülök az egyszerű, emberi szónak. Átértékelem az eddigi életem, amire mindig panaszkodtam. A mostanihoz képest világi volt, ha még egy kicsit vissza kaphatnék belőle, már nem lennék annyira elégedetlen, mint akkor, mikor még nem tudtam, mit jelent mindent elveszíteni, amit magától értetődőnek véltem.
Távol álljon tőlem az, hogy a sok szar között is meglássam a szépet. Nem ilyen a kódolásom. Utálkozom, igazságtalannak tartom és még mindig dühít, hogy eztmegtették velem. Hiába tudom, szenved a fél világ, ez számomra csak önnyugtató visszacsatolás. Önző vagyok, úgy érzem nem érdemeltem meg mindezt. Még több kesergés, szembenézés, belső beismerések. Talán még sem ok nélkül történt. Nem vagyok ártatlan, nem vagyok különleges, az emberiséggel együtt kaptam meg ezt a kollektív karmát. Legyen ez akár valós vírusveszély, vagy összeesküvés, mesterséges népessgészabályzás, korunk gazdasági háborúja, a bolygónk reakciója agusztustalan túlnépesedett és szennyező életmódunkra - a lényegen nem változtat. Aprók vagyunk, kiszolgáltatottak és ha azt hinném ennél rosszabb, már nem lehetne, naív lennék.
A jobb napokon reménykedem hát. Elképzelem magam helyeken, örömhöz hasonló érzésekkel,forgatókönyveket írok a fejemben, még dialógusokat is lejátszom, fiktív vagy valós személyekkel. A szociális interakció hiánya ezt teszi a pszichémmel, a végén még magamban fogok beszélni,mint egy totál kettyós, galambetetős öregasszony. Bűntudatom van. Már őket is jobban értem. Azonosulok a hátrányos helyzetűekkel, empátiát és sorstársiasságot érzek és elgondolkodom, hogy más eddig is így élt, talán egész életében én meg pár hónaptól is magzatpózban szűkölök a padlón. Szánalmas és gyerekes, időszerű lenne felnőni végre.
Lassan visszatalálok önmagamhoz. Hosszú út áll még előttünk.
