Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam.
Latolgatjuk a pro és kontra érveket a pasimmal. Nagy a hőség, Csepel kint van a picsában és a másnapi-hétfői lejövős szarullét sem hiányzik.
De mi van, ha ősszel megint visszazárunk? – kérdezem. – Lehet, hogy most táncolunk utoljára.
Kétszer döntünk úgy, hogy nem megyünk. Aztán meglátjuk Ticketswapon kétezerért a jegyet és minden eldől.
A korlát, az elhatározás, a királynő bábúja a sakktáblán. Fehér királynő. És rengeteg vodka.
Korán érkezünk, majdnem nyitás után, még kevesen vannak, a sör meleg, de már ez sem érdekel. Kint vagyunk, emberek, háttérzene. Olyan amilyen, ez még nem goa, valami lakossági minimal, vagy downtempo, tudomisén, de majd csak szett váltás lesz.
Az első öt ember közt kezdek el táncolni, leszarok mindent, a saját szorongásomat is (oké a négydeci vodka és másfél gramm fehér azért enyhített az élén egy picit�). Dübörög a psy, egyre mélyebben és gyorsabban, felkap a ritmus, gyűlnek az emberek körülöttünk. Órákig tolom, pedig már féltem, hogy elfelejtettem, hogy kell ezt, röpke egy éve nem voltam rendes goa bulin. Ránk esteledik, tolom a csíkokat, ki tudja hanyadik vodkát iszom. Leülni csak a porban lehet, nincs chill zone, nincs kézmosó a toitoinál, de túlteszem magam rajta, öblítem a redvát a kezemről a négyszáz forintos ásványvízzel. Első buli, nem lehet tökéletes, de legalább VAN.
Ennek is örülni kell, így. Még mindig jobb, mint az a fél év nihil covid címszó alatt, izolálva, home officeban.
Táncolok, taposok, baszatom, nem érdekel semmi, sem a kattogó térdeim, elengedem a plusz kilókat, amiket védekező mechanizmusként és binge evésekkel szedtem magamra a télen. Könnyű vagyok, lerúgom a cipőm, érzem a homokot a talpam alatt.
A hely kicsit R33, kicsit Kék yuk, azt idézi ez a gyártelep, eldugva a gettó szélén, itt a madár se jár, de az odafelé úton kék, vidéki style kutat találunk, amiből hálásan pumpáljuk a vizet. Életmenő, mert az útra csak piros vitatigrissel bekevert vodkát hoztam és az is elfogyott már, egy józanító csíkot szárazon, kísérő nélkül küldtem le, a torkom porzott, a gyomrom tiltakozott, de nem hánytam.
Nem maradunk reggelig, elég volt ez így, ennyi idő után, hat óra pihenőmentes tánc, kitisztult gondolatok, végre nem gondolok másra, az életemre, a frusztrációim valahol hátra maradtak a harminchatos buszon, megvárnak hétfőn. Kellett ez már, és kell is majd még, visszatáncolni magam az életbe, a színek közé.
