Sok szeretetettel ajánlom barátomnak, G.-nek aki nem szereti a túl terjengős írásokat. Igyekszem úgy adagolni neked ezt az időkapszulát, mint amilyen féltő óvatossággal adagoltad te nekem a holland bogyókat, hajdanán 2013-ban….
Sequence I. – The before party
And still I never will forget
Or will regret
Those times that we had
Sometimes I wish I could turn back time and be there once again
And in my head I see the pictures
Of how we used to be
So one thing will remain
'Cause I still love the memories of those days
We were young
Living for the moment
Never thinking about tomorrow
About the things to come
We were careless
Living for the music
Untouchable
'Cause we were sent together as one
We were strong
Depending on each other
It was us against the world
We played it by our rules
2013 Július, valahol Hollandiában egy pályaudvaron, Eerselben, ahol a csodák történtek
Olyan tűzforró nyár volt Hollandiában, amilyen itthon Pesten, csak ott másként érződött. A szél, a barna téglás házak, a rengeteg drog, a hardstyle, a párom, Anti, vagy éppen te miattad, de úgy élveztem falatnyi shortban azt a hőséget, mint itthon még soha ezelőtt. Lehettem vagy huszonkettő, hülye kis csitri, aki mindent beszedett és mindenhová menni akart, csak épp azt nem tudta hová tart. Akkor még nem is voltam belebolondulva a hardcoreba, az itthoniak szavaival élve kislány hs-t hallgattam, Frontlinert, Brennan Heartet, Showteket, meg mindenféle dallamos, euforikus mainstream szarságot. (Mivel itt nincs lábjegyzet, mint a szakdogámban, zárójelben azért megjegyzem, hogy 14 voltam mikor először hallottam Radiumtól a Renegade Returnst egy wandoo warez chates admin által, akit ironikusan megjegyezte, ez itt nem drogos zene és tessék, kulturálódjál kicsi lány; és már akkor is beadta pedig azt sem tudtam a hardcoret eszik-e vagy isszák...) Tudod, ami elsőként ér el hozzád a milliós nézettség miatt ezt ajánlja ki a youtube, az Albert Heijnes eladó lány is elmegy rá bulizni, olyan ez kint, mint itthon a Mori kettő vagy a Tankcsapda koncert, minden hétvégén van, sőt még hétköznap is, az emberek olyan természetesnek veszik, mint itt a Radio egyen a lakossági minimal houset Bárány Attilával. Kint a HS nem olyan menő, mint otthon – ezt mondogattad, miután találkoztunk.
Meg nem mondom melyik vasútállomás volt az, én csak mentem a wolfpackkel együtt, főleg A. után, aki mindig úgy rohant, mintha az élete múlna rajta, mi meg loholtunk a nyomában, ahogy bírtunk. Utólag persze vágom, hogy állandóan szét volt speedezve, not my fucking tempo, én sem veszem ráérősre soha, pedig miről maradnék le...? A javát már megéltem, ami hátra van, attól félek, hogy soha nem lesz már olyan, mint azelőtt...
Nézd meg, itt nosztalgiázok félrészegen, félbeszívva, vagy éppen telibe. Letűnt korok züllött gyermeke vagyok, mindjárt harminc, és még mindig a nyolc évvel ezelőtti önmagunkhoz vágyom vissza. Akkor sem volt tökéletes, sőt, kifejezetten boldog sem, de én még is úgy örültem, mintha nem lenne holnap. Living for the moment.
Szóval, megálltunk a nemtommilyen stationön, mert kellettek a bogyók egy magyar sráctól, aki majd hozzánk csapódik. A bogyókon kívül túl sok minden nem jutott el szerény szőke tudatomig. Szlalomoztunk az emberek között, a vonatok jöttek-mentek, hatalmas kavalkád, több helyen kiírták, hogy de trein komt niet op de tijd (asszem ezt tanultam meg a neuken in de keuken után a leghamarabb...), és akkor megakadt a szemem egy srácon, aki meg csak álldogállt ott, ráérősen, lezseren és arra gondoltam, hogy na, ez tuti nem holland, meg még egész helyes is, de hol vannak a bogyók?
- Szia G. – köszönt A. messziről és akkor végre megálltunk. Aha.
Bevallom, ezen kívül nem rémlik olyan sok minden, csak a pillanat, az a hirtelen ismerős felismerés, az az otthonos érzés, ami azonnal elfogott, ahogy megláttalak a tömegben. Nem tudtam ki vagy, de azt tudtam, hogy te vagy. Vicces, csak valami reinkarnációs, karmikus bullshit, fene se tudja honnét jöttünk, de akkor és ott, egy felé mentünk tovább.
Eerselbe. Dominator-t mindenki szereti – állapítottad meg akkor, ahogy elbámészkodva figyeltem az embereket, akik nemcsak belföldről, de Európa minden tájáról érkeztek. Ez volt életem második holland HC bulija, és itt még totál képben is voltam ahhoz, hogy mindenre rácsodálkozzak. Random találtam ki, mert azt mondták a MOH után, hogy ez jó, ez open air, erre kéne menni, én meg nem igazán foglalkoztam a részletekkel, pedig az ördög ugye mindig azokban van elrejtve és ha magamba nézek bennem is ott bujkált, ma meg már nemes egyszerűséggel megmutatkozik – na nem bárkinek. Neked igen. Talán jobban tudod kezelni, mint én.
Mászkáltunk, kicsit furán éreztem magam, de hamar bekaptam egy zöld androidot, egyből felet, akkor még fogalmam sem volt, hogy mennyire erős és tiszta ecstasyk ezek a magyar piachoz képest. Örülök, hogy hallgattam rátok, mert egy-másfél órával később az állkapcsom és a lelkem is enyhén remegett meg minden egyes velőig hatoló bass ütemre.
Épp peakeltem, merev, pléh arccal, még nem is élvezve az élményt, inkább csak összetartva magam. Mondanám, hogy pislogtam a napszemüveg mögött, de az is nehezen ment, erre szembe jött az a vékonyka, barna lány, a szintén napszemcsis sráccal. Befeszültem, a férfi társasághoz hozzászoktam, abban könnyedén oldódom, de a lányok általában feszélyezik egymást, ez már csak ilyen. Krisztikét nem lehet nem szeretni – hogy újra a te szavaiddal éljek, és mennyire igazad volt. Megnyugtattak, hogy ők is nemrég dobtak felet, izmos, menjünk, ugráljuk ki.
A rohadt kurva életbe, életem egyik legjobbja volt az a Dominator, Carnival of Doom, Wheel of madness, insanity, agressive MDMA love és ti. Meg te.
Összefutottunk Dr. Folliékkal, rövid, kínos csevely volt a magyar alkesz gabber brigáddal, ítélkező erőltetett mosolyok után más vizekre eveztünk. Néhányan térdig gázoltak a vízbe, egy full kész csávó a hátára vetődve tenősbékázott, rúgkapált, de nem szorult megmentésre. A homokot rúgtam és ugrabugráltam, baszott a bogyó, tűzött a nap, a hajam két copfban, azt hiszem Ran-D szetten voltunk a raw stagen. Az izmaim néha összerándultak attól a killer green androidtól, de nem fájt, sem az, sem a szívem, a szorongásom valahol a bejárat és a main stage közt hagytam észrevétlenül. Ez már nem az a HS volt amihez szoktam, de magával vitt, a szívem 170 BPM-en dobogott,néha gyorsabban, az arcom a zenével együtt torzult, mégis pehely könnyűnek éreztem a lelkemet és a világot is. Úristen, hát mi a faszom ez?! Bármi legyen is, de ennél jobb nincs, ez egy groteszk csoda, boldogság, a felgyorsult narkotikus nirvana.
És akkor megjelentél mellettem egy rózsaszín fagylalttal, megkérdezted kérek-e, de mire válaszolhattam volna már a kezembe nyomtad. Szükségem volt a cukorra, fogalmam sem volt róla, csak örültem, jobban, mint az elmúlt pár évben bárminek, az a fagyi akkor ott maga volt az eufórikus boldogság és úgy ugráltam vele a kezemben a két kis copfommal, mint egy bedrogozott óvodás. A kopasz DJ a pultból rám nevetett és én visszamosolyogtam, rá is meg az egész univerzumra, a brutális ütemek egyszerűen megnyugtattak, energetizáltak, az MDMA a fagylalt és te pedig olyan boldoggá tetettek abban a néhány percben, amire örökké emlékezni fogok, és mindig a kis happy placem marad.
Egy emlékfoszlány csupán, de újraélem és érzem, ahogy írok róla és remélem, hogy te is látod a kitágult pupilláimon át a napsütésben azt az őrült körhintát, amire felültünk, és soha nem akartunk leszállni. Én azt hiszem azóta is rajta maradtam kicsit, de nézd el nekem, minusz öt év, hiába vagyok okos, azért valahol még mindig képtelen vagyok elengedni a gyermeteg, romanticizált naivitásomat.
Olyan romlatlan, pure positivity áradt belőled, hogy a hátsó szándék, a mögöttes vágy, a baszniakarás fel sem merült bennem, és arról is csak utólag szereztem tudomást, hogy Anti rád szólt – ez a lány a Balázzsal van.
Mit számít ez már utólag? Sokat és semmit. Jelentőségteljes és scheiss egal, drágám. Rendes voltál, nélküled a vonatot is lekéstük volna, de nekem még meg kellett enni fél bogyót reggel hétkor, alvás nélkül. Arra sem emlékszem, hogy ott voltál az afteron, csak arra, mikor mozgáskoordinációs paranoid pszichózisban ütköztem össze szemből a bőröndjeiket húzó embereknek a pályaudvaron, meg belekötöttem két picsába, akik feltűnően beszélték ki a szétdrogozott kis állapotomat.
Tripping balls, újra és újra ugyanazt a kibaszott Frontliner számot kértem és A. mindig nevetve játszotta újra nekem.
A mai napig nem értem mit ettem rajta – mármint a Phaserifficen, nem azon a pszichopata B-n.
Rajtad mindent, de ezt úgy is tudod. Ez azért most erős túlzás, de hát mindig is a szélsőségesen drámai érzelmek és a bipolaritás közt csapongtam. Egy bunkó, érzéketlen ignoráns fasz vagy, én meg egy figyelemhiányos, egoista hisztériás kurva. Még mindig, de még mindig szeretlek, ennek ellenére, ezzel együtt, vagy pont ezért, barátom.
To be continued...
