Annyiszor akartam már meghalni és annyiszor futott le a suicidal mechanism kéretlenül, ösztönösen és megállíthatatlanul válaszreakcióként. Traumákra, folyamatos, megoldhatatlannak tűnő problémákra. Csak úgy, mert valami mélyen van bennem elbaszva. Mert az anyámtól ezt tanultam gyerekként.
Hard reset kellett. Olyan reboot, ami nem kellemes, de elkerülhetetlen .
Ha felülsz a hullámvasúta... – mondják.
De ez nem hullámvasút.
Ez azonnali dimenzióváltás.
Egy féreglyuk.
Spirit Molecule.
DMT.
A mérlegem nem mér 0.80 mg pontossággal. Az 1.16-ból lecsippetettem valamennyit és a kis, ezüst, rég nem használt pipába tömtem a changát. "Changuszt." Cuki volt a srác, akitől kaptam, azt mondta vigyázzak, nagyon intenzív, olvasgassak még a neten, nehogy megijedjek.
Pont az kell nekem, kegyetlen erősség, ami úgy rúg picsán, hogy a halál gondolatával eljátszani se támadjon úrnői kedvem, jó időre.
A gondosan kiválasztott playlist semmit nem számított. A két levegővétel nélküli slukk után máris megvágott a kettőhúsz. Az összes idegszálam felforrósodtt, mintha áram rázott volna meg. Pipa azonnal letesz – ennyi lélekjelenlétem még volt. Próbáltam hátradőlni, de már nem ment.
Villódzó halálfejek, a szivárvány és az emberi szem számára érzékelhetetlen színskála minden kis tónusában és árnyalatában. Láttam őket, miközben gerincből remegtem.
Tudtam, éreztem, bár magamnál, evilági tudatomnál sem voltam már, hogy most átmegyek.
Mégsem akarom ! – kiáltottam volna fel legszívesebben, de hangom már nem volt, a zene nem jutott el fülemig, csak az a furcsa, vibráló fehérzaj, mint egy hibás rádióadás.Valójában nem lehetett mihez hasonlítani, azt a hangzást, amikor az agyhullámaid hangolódnak félre. Szerencsétlen kísérletet tettem az oldalra mászásban, mint egyfajta menekülési útvonal ( mégis hová?..lol), de a lábamat túl gyorsan kebelezte be az a hirtelen mindent elborító, nem evilági hálózat. Felfalt elevenen, azok a ragyogó dimenzionális halálfejek áthatoltak az emberi testemen, bele a koponyámba, az elmémbe.
Aztán sötétség.
Nem voltak entitások. Nem volt vizuál. A semmi volt. A void. Megszűntem létezni.
És mégis hányingerem lett. Azt hittem menten kiokádom önmagamat.
Valami életöszöntszerű kapcsolt a valóságos síkon, mert vaktában indulhattam el a fürdő felé, hogy ne az ágyat hányjam össze. Az előszobában újra megadtam magam, és elfeküdtem a földön.
Ezt nektek - gondoltam én. Mindegy mit fogyasztok, nem fogom kiokádni. Ha meg kell halnom, hát meghalok, de ez egy új evolúció.
Meghökkent elfogadás. A sötétség kiköpött magából. Felkeltem, a vizuál szivárványszínű és hologramos volt a kezeim körül, éppen csak egy szemvillanásra láttam aztán éreztem, hogy megint át kell adnom magam.
Here we go again. Olyan deja vum volt, mintha az örök körforgás részeként ismét is átélném a halál és a születés végtelenségét, ki tudja hányadszor.
Megadtam magam és könnyedén omlottam megint a padlóra, most már feszengés és félelem nélkül fekve rá a hullámokra.
Mikor magamhoz tértem hosszú idő óta először hálás voltam.
Hálás azért, hogy még élek.
Hogy lélegzem.
Hálás a korty hideg vízért.
Hálás a tükörképemet, mely még mindig zöldesen és darabosan folyt, ahogyan kezeim mozgattam, laggoló, shiváéhoz hasonlatos többkarú entitássá vált a tükörben, de már újra a materiális síkon voltam, ahonnan annyira menekülni vágytam.
Még azért is hálás voltam, hogy újra itt vagyok, és azért az idegesítő, kagyló mintás fürdőszobaszőnyeg ért, amit a barátnőm hagyott itt erőszakoskodva.
Nem éreztem mást, csak hálát, a létezésem összes apró szegmenséért.
Az a zuhany csodálatos volt, az élet vizével ért fel.
-
A maradékot apró slukkokban szívtam el a pipából. Jóval kíméletesebb és kezelhetőbb trip volt. Apró Ego Deathek sorozata. Üzenetek.
A zöld psychedelic vizuál formájában megjelenő földanyát láttam.
Mit adok én másoknak? Vajon léteznek valós kapcsolódások, melyek nem az üresség betöltését projektálják egymásra?
Szeresd, ne használd.
Örülök, hogy megértetted végre
PS.: Azért kurva büdös és undorító íze van. Egy darabig nem szeretném újra. :D
Rajzolta: Lew
A bipolaritàs két pólusàn
Képmás a tükör két oldalàn
Tudàs a tagadàs oltàràn
Tiltott gyümölcs ősi almafàn
Bűnbe csàbìtlak az àrtatlansàg hallatàn
Felkeltelek àlmatlan éj túl korai hajnalàn
Àtkìsérlek egy életen át, majd a halàl csarnokàn
Naplementeként nyugszom le a végtelen nap alkonyàn
Àldozatkén vergődve a mérges özvegy hàlójàban
Lehunyt szemmel éber óment, àlmot làttam:
Gyilkos leszek és a préda egy azonos okàn
Megfagyok a hőmérséklet legmagasabb fokàn
Levedlem a kettősséget, bomlasztom a réteget
Gazdag leszek, ki koldusoktól szemérmetlen kéreget
Futok àtlós sakktàblàkon, a többi báb csak lépeget
A racionàl valósàgot megölte a hatàrtalan képzelet
Hìvj őrültnek, tarts elszàlltnak, annyit mondok: ég veled!
Minden fényt és sötétséget akarok, mìg maga alà nem temet...
