Round 1
Ülünk a monacói pályaudvaron. Három óra alvás a luxus VIP club után. A vonat 38 percet késik, a barátnőm dohányozni megy. Szemben szimpatikus francia férfi kínálja gyújtóval. Szavak nélkül érti a néma, ideges keresgélést.
Két ázsiai, magától eltelt, csinos, high class turista lány közelít. Udvariasan szabadkozom. A hely foglalt. Enyhe bűntudatom van. Ők is fáradtak. De nekem Priscilla a prioritás. Ő a barátom, az ő helyét őrzöm.
Round 2
Franciául bemondanak valamit. Nem értem. Priscilla fordít. Újabb fél óra késés. Ismét dohányozni megy. Én meghúzom a táskámban rejlő vodkásüveget, csak úgy, szimplán, szégyenérzet nélkül. Ki bírja ezt józanul?
A két orosz-ázsiai ribancot nem érdekli, hogy a barátnőm jó ideje a széken ült és szemmel láthatóan csak két percre hagyta el az állandó helyét, füstölni. Azonnal lepattannak a helyére, kérés és kérdés nélkül.
Olyan ez, mint egy gyermeteg székfoglaló.
Amint az egyikük mosdóba indul és fekete kardigánjával jelképesen jelöli ki a lefoglalt széket, mint felségterületet, a train of thronest, előtör belőlem a pszichopata, domináns nőstény.
Könnyed mozdulattal szökkenek at, pulcsiját elegánsan a barátnője ölében tartott táskájára ejtve, hogy sorry, hát elfoglalta Priscilla helyét.
Erőltetett mosollyal, tört orosz angollal felel " hiszen nem jeleztük, hogy fenntartanánk a helyet".
Priscilla visszatérve kérlel,.hogy higgadjak le, es győzköd róla, hogy az emberek 99%-a ilyen.
Én pedig még ilyenebb vagyok, engem a kibaszott balkáni gettó nevelt, farkas törvények. Ölsz, vagy téged ölnek...
Round 3
Mellettünk idős francia hölgy, békésen könyvet olvas, ő tényleg zen. Bár más nyelvet beszélünk, a frekvencia egy, érzi az energiát, az igazságtalanság hatására feltörekvő agressziót. Szépen kér szemből, hogy üljek vissza.
Engedelmeskedem. Szemben fent kamera es már kifigyeltem a police stationt a mozgólépcső tetején. Nem kell a balhé, tele vagyok amffal egy idegen országban.
A toalettről gyanútlan tér vissza a másik ázsiai. Figyeljük a reakciójukat, azonnal sztoriba kezdenek. Látom a rám villanó szemein, hogy képbe kerül, elmesélikk neki, miként foglaltuk vissza a helyet. Ridegen egymásra mosolygunk. It’s just a game - jegyzem meg félhangosan, de számukra jól érthetően.
Kiürül mögöttük két hely, közvetlenül háttal. Átülünk. elképzelem, hogy a tornazsákom zsinórjával hátulról megfojtom az ázsiait. Vékony kis nyakába vág a fehér kötél, hörög, kapkod a levegőért, valaki a security szobából pedig monitoron nézi végig a halálát a monacoi pályaudvaron azon a verőfényes, augusztusi, szép szombat reggelen.
Megígérem Priscillnának, hogy nem teszem meg, fantaziálok róla, leirom, elképzelem, élvezettel gyilkolom meg őket helyben, a monte carloi állomáson, szétamfetaminozva es vodkázva. Gyönyörű illúzió.
Megérkezik a vonatunk. Jóval előrébb all be a vágányon, mint ahol mi ülünk. A lányok és a néni sehol, tán ott sem voltak, csak az elbaszott, pszichotikus elmém NPC karakterei a végtelen szimuláció french riviéra pályáján.
Frenchcoret hallgatok es írni kezdek.
Move it bitch.
Futok, száguldok a vonathoz, hogy helyet foglaljak mindkettőnknek, Nizzáig.
Az alagút elsötétedik. Elmegy az arám. Blackhole. Tenger. Hol vagyunk, hová tartunk...?
Fasz tudja, de érjünk már oda végre....
