Elhagyatott kis utcàja ez a belvàrosnak
Mint a póniló gyereknapon
Úgy rója a köröket a bolond
Senki ember fia körötte
Most övé a porond
Csúnyàcska muskàtlik
Ki sosem teljesedő lét
kétségbeesve nyúlnak
keresve a sugarat, a fényt
A hidegben szoborrà dermedve
Minden egyes nap arra az
ébresztőre kelve.
Alszik a lélek, nyugtalan az elme
Ugyanaz az utca, ugyanazon perce
Tizenkettő halott
Tienkettő kattogó órànak
Két ember absztrakt
Léttelen szobrànak
Száz éves tölgyfa
Túl sötét odvànak
Bàr téged nekem, s
Engem neked szántak
Nincs vége e gombolyag
Vörös vezérfonalànak
Meddő anyaként téged
elvetélten vàrlak
Ha éjjel nem sìrsz fel
Én akkor is imàdlak.
Életlen késsel
Szìvembe vésel
Monogrammot
(Csak még egy grammot
Nem annyit, amennyit holt
Magzat méhen kìvül nyom)
Kőrisfàba vàjlak
Vagy tulajdon húsomba
Csontig hatolva, földig hajolva
Amorf módon, túlzón elnagyolva
látlak, de magamat màr régen
elvesztettem volna, ha nem lennék
a fàsult élettelen szobra
a lànynak, a nőnek, a szerető anyànak,
rosszul metszett àga korhadt csalàdfànak.
