Pusztazámor, 2022 Január, Öreg Tölgy Fogadó, Oak Stories
Covid Omikron variáns, mínusz nyolc fok, torokfájás. Nem teszteltettem. Kit érdekel?
Menjünk illegál dark psy-ra. Bárhová, csak el innen. Meneküljünk. A kelenföldi buszpályaudvar párás-koszos ablakából bámultam a nagy kivilágíott led-es E betűt. E mint Escape. Jelnek vettem.
Később, bogyó peaken aztán realizáltam, hogy there is no Escape.
A mentális állapotból nem. A stimuláns is csak rávisz, a helyszín majdnem, hogy mindegy.
Mindezt az után, hogy Icebreaker megszületett.
Kanyarodjunk vissza.
Felszerelkeztünk narancssárga, jó erős Soundcloud logós lasztikkal, több liter előre bekevert fröccsel és olyan csíkszeredai meggylikőrrel, amit Icebreaker hozott otthonról és egyébként pálinkának is megállná a helyét. Egy ideig kétesélyes volt, hogy el tudok indulni, már nem is a keselyűként környékező lebetegedés, hanem a túl sok meggylikőr, vodka és meglehetősen kevés elfogyasztott szilárd táplálék miatt.
Icebreaker levessel etetett, én meg úgy húztam a csíkokat, mintha Felcsíkon lennénk. Sosem voltam Romániában, de ez most mindegy.
A volán a lelket is kirázta belőlünk, ő megivott az úton vagy másfél liter fröccsöt, mi P-vel Russian Standerdezgettünk. Icebreaker rögtön fél lasztival indította a bulit. Én egy morzsát mertem csak enni.
Az is megcsavart. Ki akartam táncolni a betegséget, a szakításom gyászát, az összes frusztrációt, mindent. Puhogott a psy, éppen olvadtam volna, de Icebreaker, mint egy öt éves gyerek, folyamatosan piszkált és kérdezgetett. Amolyan érdeklődő, rácsodálkozó módon, mint aki éppen a kérdező-fázisban van és sosem tapasztalta az élményt.
Azt mondta, a psy-os barátai már nem keresik a társaságát. Akkor megértettem miért. Én lettem megint a narkós óvónéni, a trip szitter. Pedig nekem lett volna szükségem guideoló kézfogásra, egy healerre. Segítségre.
A jó szó nem használt, egyre jobban belelendült, az életenergiám szívta. Bevallom, elfutottam, a tánctér másik végébe. Köztünk mintha szakadék nyílt volna, de a szemem sarkából azért néha rácsekkoltam egyben van-e. Én ezt akkor és ott nem tudtam kezelni.
Alacsony, fétis körökből ismert szöszi lány jött oda, pálinkával kínált. Arcon köhögött.
–Te is COVID-os vagy? – érdeklődtem hanyagul, jókorát húzva az almapálinkából.
– Á. Csak két napja szívok és véletlenül lemélytorkoztam egy banánt.
Jót röhögtünk. Icebreaker közben kiszúrt minket, hatalmas, sötét pupilláin ragyogó fény csillant, amolyan anime karakter-szerűnek hatott a homályos-UV-s színek között. Enyhe vizuál. Jó lenne ez a bogyó… Ha hagynák, hogy ráengedjem magam – jegyeztem meg magamban.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte bor-MDMA-mámoros hangon. Na, nem. Csak az hiányozna.
– Senkivel – feleltem kurtán és a kezébe nyomtam a mentes vizet. – Hidratálj.
– A haverod jó kész van – nevetgélt a lány.
– Kicsit úgy érzem, hogy nekem kéne vigyázni rá. De nem akarok az anyja lenni.
– Á, ne is legyél.
– Én sem vagyok egyben – húztam meg megint a pálinkát.
– Senki sem azért jött ide, hogy egyben legyen – felelte. Milyen igaz.
Icebreaker kicsit túl komolyan vette az egyben nem levés hősies feladatát.
Miután többször is összeszólalkoztunk, hogy hagyjon már kicsit élni és táncolni, élvezném a peaket, egy alkalommal felajánlottam, hogy menjünk ki picit sétálni a józanító, friss levegőre. Meglehetősen hideg levegőre.
Egészen addig jó ötletnek tűnt, míg az Öreg Tölgy fogadó kertre nyíló ajtaján kilépve, nagyjából két másodperc után lelkesen felkiáltott:
– Ott a tölgy! – azzal nekiiramodott.
Vaksötét volt. Nemhogy a tölgyet nem láttam, elsőre a lejtőn lefelé rejtőzködő beépített fa lépcsőfokokat sem. Icebreaker magabiztosan nyargalt, én óvatosan, tojásokon lépkedve követtem. Tekert a bogyó, csípett a hideg, de nem érzékeltem, nem húztam össze a kabátom. Három hét náthás köhögéssel fizettem érte.
Közeledve már láttam a hatalmas tölgy sötétben kirajzolódó göcsörtöt sziluettjét. Nem érdekelte túl sokáig az élet fája. A befagyott tó jege vonzotta, mint eltévedt molylepkét a pilács.
Először nem láttam, csak hallottam a finom recsegést. Baszki, a befagyott tó jegére sétált.
– Gyere le!
Mintha a falnak beszélnék. Még inkább megerősített bennem az elhatározást, hogy soha nem lesz gyerekem.
– Gyere már le, ha beszakadsz, mint mondok hétfőn az irodában, ha megkérdik milyen volt a buli, de te meg hol vagy? Hogy Andriska szétkészülve beszakadt egy tóba Pusztazámoron és megfulladt?
Odahajoltam és a karjánál fogva lerángattam a jégről. Majdnem fellélegeztem. Nagy elánnal indult meg a tó mentén, a görög oszlopos kis építmény felé. Két fura szerzet lett ránk figyelmes, akik éppen a közelben cizigettek.
Lassan közelítettek felénk. Nagyjából egyszerre értünk oda. A közelben kacsák ringatóztak békésen és dermedten, ahol a tó felszíne már nem volt teljesen megfagyva. Icebreaker felemelt egy, a földön elhelyezett, régóta égő mécsest, azzal sétált rá ismét a jégre.
Finoman ropogott léptei nyomán. Kezdtem nagyon befeszülni.
– Tesó, nem lesz jó. Vékony jégen állsz. Gyere le – mondta békésen a leopárd sapkás fiú.
– Te emlékszel honnan jöttél? – kérdezte, a szemei kissé felakadtak. A mécsesviasz a kezére folyt, ahogyan imbolygott.
– … igen – felelte rövid meglepődéssel a fiú, de hamar realizálva a trip szituációt. Ez psy-on majdnem mindennapos jelenség.
Mélyet és bosszúsat sóhajtottam.
– Mondd meg nekem, de őszintén! Nem fogok haragudni. Kaptál valakitől papírt?
– Úgy látszik igen… -motyogta az állatsipkás.
Csodálatos. Előre megbeszéltük, hogy senki sem pszichedelikázik, és mindenki magáért felel. Ezt megint beszoptam.
***
Egy évvel és néhány hónappal később.
– Jössz Balaton Szandra, Icebreaker?
– Reméltem nem ragad rajtam ez a név.
– Á, egy éve mindenki így hív, csak nem akartalak megsérteni. Most, hogy már túl vagyunk ezen és hatalmas jellemfejlődésen mentünk keresztül, igazából jó sztori.
– Csak ne ismétlődjön! Szandrán senki sem adagolja túl magát.
– Nyáron úgysincs jég.
