Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége arémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.

Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.

Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.

Egy év. 

Egy év az életemből. Az életünkből.

 www.sniffanymesel.blog.hu 

Mivel a face és az insta irányelvekkel ellentétes tartalomnak nyilvánította ezt a blogot, nyitottam egy másikat, ahová majd a totál legális és uncsi témákat fogom irkálni. Legalábbis megpróbálkozom vele. Amúgy mondtam már, hogy tele a faszom a folyamatos kontrollal?

Aznap, vasárnap is pont ugyanolyan szürke volt a város. Mintha csak Angliában élne, vaskos vakolat fedte el a kék égboltot, a nap azon a télen csak elvétve sütött ki. Kapucniját a fejébe húzva, zsebébe mélyesztett kezekkel csoszogott végig a Szív utca járdáján fekete fehér sávos melegítőjében. Egykedvűen nyomta le a Nemzeti dohánybolt barna keretes ajtaját és állt be a sor végére a szűkös helyiségben. Az óra vánszorgott, a sor gyorsan haladt. A pocakos, baseball sapkás Zsolti elharapott egy hellót, a kasszánál matatva fel sem nézve szólt oda neki:

 - A szokásosat?

- Aha.

- Még valamit?

 - Kösz, nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően, s a doboz arany Marlboro máris helyet cserélt a zsebe mélyén lapuló jóelőre kiszámolt összeggel.

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

Ha már legutóbb az erős, anyáskodó nőkhöz való viszonyulásom taglaltam, nézzük az ellentétes pólust. Milyen voltam én anya szerepben.
Érdekes ez, mármint a női szerepvállalás sokrétűsége és most nem szeretném fixen elhelyezni ezt a társadalomban, de akkor is brutális, hogy mennyire érzékeny és törékeny lehet egy nő, egyszerre meg maszkulin, erős és anyáskodó is. Ugyanabban a testben, ugyanahhoz a személyiséghez kapcsolva a sok oldal, mint ezernyi tükörszilánk.
Jó, ez most pont egy kurvára kifacsart, perverz és valahol lélektelen anya szerep lesz, mert nem a saját gyerekemről, vagy egy kislányos, határozatlan barátnőmről lesz szó, hanem egy idős, őszülő fasziról, aki szerette ha kisbabaként kezelik és fizetett is érte.
Semmi erőszak, semmi alázás, csak szerepjáték, megadva a módját. Volt neki PVC rugdalózója, amit magára csináltatott, kis lakk előkével. Elég groteszk látvány nagydarab faszit gumi rugdalózóban etetni a frissen kikevert bébi papival. Kanállal és cumisüvegből.
Pelenkája is volt neki, hálás voltam a sorsnak, hogy nem szarta össze magát.
Oké, azt nem vállaltam volna.
Hogy meglegyen a sava-borsa, ha ez önmagában nem lenne így is elég fűszeres, akkor szerette a strap-ont. Tiszta farsangi feeling, most, hogy így egyébként is közeleg a hamvazó szerda, ha belegondolok. Két méteres, kopaszodó, ősz, gumirugdalózós kisbabát kúrni húsz évesen, műanyag műfasszal kutya pózban.
Privátban járt hozzám, másfél-két órás sessionökre, soha nem párban, és otthon, a saját albérletemben fogadtam őt, ott babáztunk.
Hogy csak most jutott az eszembe...
A szerepek a tudatalattiban lappanganak. Amúgy soha nem szerettem a gyerekeket.

Mivel a szó szoros értelmében vett anya karakter hiányzott, a lehető legkülönfélébb módokon építettem be ezt a női szerepet az életembe.
Olyan ismeretségeket és barátságokat kötöttem nálam idősebb nőkkel, melyek ezen a züllött, de anyáskodó, érettnek tűnő kapcsolódáson alapultak. Pont nem azon, ami hiányzott, amúgy, a rendes nevelés, némi korlátozás és terelgetés… A vérszerinti anyám pontosan ugyanezt a típust testesítette meg. Jófej alkesz, akivel bármiről lehet beszélni, míg ki nem üti magát. Inkább a barátnőmnek tekintettem, mintsem az anyámnak. Nevelni és rendes, ésszerű tanácsokat adni, azt nem tudott. Arról viszont rengeteget mesélt mindig, mennyire jól él és milyen szép a Karolina nevű szaktársa a levelező fősulin, és hová utazik mindenféle arab sejkekhez, meghívásra. Egyik nap koktéllal a tengerparton tél közepén, lenge, fehér strandruhában, másnap a Burj Khalifával a háttérben pózol elegáns, de meglehetősen kurvás miniruhában olyan homokimakikkal az oldalán pózolt, akik bár visszakozást váltottak ki belőlem, de elnézve a csodálatosnak tetsző életet élő konzumnőt, a kódolt ribancság magvait sikeresen elültették tinédzser fejemben…

A lány, mint mindig örömmel várta a találkozót. Csinosan öltözött fel, de nem túl kihívóan. Túl régóta voltak már, túlságosan jó barátok. Olyasfajta barátság volt ez, amit nem szokás túl rövid szoknyával és ostoba kijelentésekkel pengeélre állítani.