1. Nap

meg a második, egyben.

Egy nyaraláson nem illik depressziósnak lenni és a halálra gondolni. Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez végig makulátlanul sikerült – az első nap csúnyán megbuktam, drágám. De a majd’ két napos ébren létet követő három óra alvás, két szelet pizza és jókora egy csík után következő időszakban vasárnap estig egyszer sem jutott eszembe és ez kibaszott jó arány.

Sarafovo, Burgas

Reptér, kb 12:00 PM

De mikor írok végre már a tengerről, a visszatérésről a gyógyító, sós anyaméhbe, amely úgy oldja fel a problémákat a mellkasomban és a fejemben, mint sósav a hullát fürdőkádban bűntény után…?
Idővel. Idővel.
Kiragadok és kimerevítek jeleneteket, olyanokat, amik közel visznek, annyira közel, hogy mégis eltépnek a bolgár vadbalkáni hangulattól, el a csodás-büdös iszap szagtól, el az égető és egyszerre vámpírként gyűlölt, mégis émelyegve várt napsütéstől és a nyaralás feelingtől…
Ez most itt a saját útinaplóm a korona idején, úgyhogy meg kell örökítenem magamban azt az idegtépő, szorongató kontroll-hangulatot a reptéren.

 Haladjunk hátulról, úgyis minden jó, ha a vége jó, a lényeg meg az okosok szerint úgysem a végállomás, hanem maga az út. Tegnap munka közben egyedül vihogtam a szobában, mint egy eszelős, amikor eszembe jutott a repülőflashback hazaút.
Te ott ülsz, a fejed hátra vetve, neki feszülve a fapados járat amúgy is kurva kicsi kényelmetlen ülésének, kezed hirtelen a combomra markol, én meg már azt hiszem célzás – na de kérlek, itt és most? Nem mehetünk el a WC-be sem, leszállásnál bekötve kell ülni a helyeden, nyugton.
Rádnézek és látom, hogy parázol.
 - Jaj, cica, ne félj. Másfél napig szállás nélkül a balkáni gettós éjszakában is több esélyünk lett volna meghalni, mint ezen a gépen.
 - Kösz, ez nem nyugtat meg – mondod torokhangon.
- Nézd a felhőket! Hát nem olyanok, mint a vattacukor? Nem is látni a mélységet.
- Tériszonyom van.
- Akkor meg nézd a kalapomon az uborkákat, ha már rávettél, hogy megvegyem!
 - Fehér foltos a kalapod – állapítod meg, némileg nyugodtabb hangon. A pánik enyhül.
 - Biztos naptejes – vonok vállat. – vagy gecis lett.
Rád vigyorgok, közben a kettőnk ülése közt látom az idős bácsi meglepetéstől kiguvadt szemeit. Megilletődött elfojtott boldogságtól csillognak, nyoma sincs ítélkező rosszallásnak. Biztos régen hallotta így egy nő szájából a geci szót, pláne plane környezetben. Sok itt a magyar, jobb ha kussolok. Éhes vagyok, csak egy mekis sajtburgerre vágyom, a vodka kiment belőlem, én is kimerültem. Lassan landolunk Ferihegyen. Hát, megint itthon. Nagyon rövid volt, de legalább leléptünk végre, végre, el innen...

Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam.
Latolgatjuk a pro és kontra érveket a pasimmal. Nagy a hőség, Csepel kint van a picsában és a másnapi-hétfői lejövős szarullét sem hiányzik.
De mi van, ha ősszel megint visszazárunk? – kérdezem. – Lehet, hogy most táncolunk utoljára.
Kétszer döntünk úgy, hogy nem megyünk. Aztán meglátjuk Ticketswapon kétezerért a jegyet és minden eldől.
A korlát, az elhatározás, a királynő bábúja a sakktáblán. Fehér királynő. És rengeteg vodka.

Kinyitott a világ. Ja, nem. Csak a teraszok, meg a szórakozóhelyek a védettségi igazolványosoknak. Sosem voltam igazán oda a Budapest Parkért, de azért mindig rá lehetett venni egy Scooter koncertre, ahol HP húsz év után is hidrogén szőke feje gombostű nagyságnyinak tűnt még a VIP páholyból is. A barátok meg a végre megyünk VALAHOVÁ feeling végül elcsagolatott Lithium Nightra. Klasszik rock slágerek, a néhai zépét idézi. Leszámítva a 2500 forintos beugrót és a három lépcsős ellenőrzést. Kétszer kérték a védettségi kártyát a személyimmel, átmentem egy fémkapun, egy női secus még olyan kézi scannerrel is átvizsgált, tiszta reptér feelingem lett, tartanék már inkább ott, hogy elrepülök innen ki tudja hová...
Szóval bejutottunk, este tíz előtt nem, régen lehetett, most nincs elég személyzet és kapacitás. Kicsit döcögősen indul a szezon, de legalább elindul.

Tàrsas ez a jàték

Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége a rémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.

Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.

Egy év. 

Egy év az életemből. Az életünkből.

 www.sniffanymesel.blog.hu 

Mivel a face és az insta irányelvekkel ellentétes tartalomnak nyilvánította ezt a blogot, nyitottam egy másikat, ahová majd a totál legális és uncsi témákat fogom irkálni. Legalábbis megpróbálkozom vele. Amúgy mondtam már, hogy tele a faszom a folyamatos kontrollal?

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

Ha már legutóbb az erős, anyáskodó nőkhöz való viszonyulásom taglaltam, nézzük az ellentétes pólust. Milyen voltam én anya szerepben.
Érdekes ez, mármint a női szerepvállalás sokrétűsége és most nem szeretném fixen elhelyezni ezt a társadalomban, de akkor is brutális, hogy mennyire érzékeny és törékeny lehet egy nő, egyszerre meg maszkulin, erős és anyáskodó is. Ugyanabban a testben, ugyanahhoz a személyiséghez kapcsolva a sok oldal, mint ezernyi tükörszilánk.
Jó, ez most pont egy kurvára kifacsart, perverz és valahol lélektelen anya szerep lesz, mert nem a saját gyerekemről, vagy egy kislányos, határozatlan barátnőmről lesz szó, hanem egy idős, őszülő fasziról, aki szerette ha kisbabaként kezelik és fizetett is érte.
Semmi erőszak, semmi alázás, csak szerepjáték, megadva a módját. Volt neki PVC rugdalózója, amit magára csináltatott, kis lakk előkével. Elég groteszk látvány nagydarab faszit gumi rugdalózóban etetni a frissen kikevert bébi papival. Kanállal és cumisüvegből.
Pelenkája is volt neki, hálás voltam a sorsnak, hogy nem szarta össze magát.
Oké, azt nem vállaltam volna.
Hogy meglegyen a sava-borsa, ha ez önmagában nem lenne így is elég fűszeres, akkor szerette a strap-ont. Tiszta farsangi feeling, most, hogy így egyébként is közeleg a hamvazó szerda, ha belegondolok. Két méteres, kopaszodó, ősz, gumirugdalózós kisbabát kúrni húsz évesen, műanyag műfasszal kutya pózban.
Privátban járt hozzám, másfél-két órás sessionökre, soha nem párban, és otthon, a saját albérletemben fogadtam őt, ott babáztunk.
Hogy csak most jutott az eszembe...
A szerepek a tudatalattiban lappanganak. Amúgy soha nem szerettem a gyerekeket.