Esős délutánokon és bekuckózos estéken született mese a Faunról és a három Nimfáról. :)  

Inspirációs soundtrack:

Faun von Leoben (Martin Karlik szobra)

Ha elcsendesedsz, vándor, s jól figyelsz, a Leoben városkája melletti Seegrabenbachot követve különös tisztásra bukkanhatsz, mit rejtett ékszeresdobozként őriz az erdő. A patak, mely a Mura folyóba torkollik, kövek között kanyarog, csuda tiszta erdei forrásból fakad. Ott nincs gyarlóság és bűn, se ember lépte nyomán fakadó métely; e szakrális helyen a természet egyszerű összhangja, békessége honol. Befelé figyelj, kövesd folyamát, amikor megfáradsz, békén pihenj meg a vízbe hajló szomorúfűz árnyékában. Magad után hálát és tiszta szeretetet hagyj! Nemsokára sűrű erdőhöz érkezel, a fenyvesek égig érnek, gyökereik az ősidőkig nyúlnak vissza. Te csak menj, a fák törzsét sűrűn benőtte a puha zöld moha, észak felé kalauzol majd, mígnem füled különös dallam üti meg,tovább vezetve utadon. Kánonban kopácsoló harkályt hallhatsz, halkan huhogó bagoly kíséretével, tökéletes szinkronban szólva az elevenen pattogó fuvolaszólammal. Az élet zenéje ez, hallod-e?
Óvatosan széthajtogatva a fenyőágakat, vigyázva a tűlevelekkel, az örökzöld gondos takarásában megbújva szemtanúja lehetsz a tisztáson önfeledten, mezítelenül táncoló Nimfáknak, s az éjjel-nappal muzsikáló Faunnak.

Kívül él ő, s kívülálló városon és falun
Fújja fújja fuvoláját
Játsza rajta a nótáját
Elcsábítja unott lányát
Meg annak az unokáját
Így él ő az erdő szélén, Leobeni Faun
Öregember felesége erényén serényen táncikál,
Mint rég lepergett hamun
Kecske pata tipor
Szálló úti por
Kéjenc vigyor
Elkélne a szigor
Két lába egy ritmusra jár,
Rosszban ő már nem sántikál
Így járja a Leobeni Faun

A Krähmüller família nemzedékek óta élt a leobeni birtokon, a Mura folyó partján. Többgenerációs, fatetős, Fachwerk gerendaházuk falait frissen meszelték fehérre minden tavasszal. Öreg, örökké forgó vízimalom tartozott hozzá. A malom fáradhatatlanul őrölte a gabonát, mit Stefan Krähmüller dolgos parasztjai takarítottak be a főnemes gazdag földjeiről. A finomra őrölt gabonát, búzát lovaskocsik vitték a városi péknek, aki aztán ropogós héjú, szájban szétomló belű puha kenyeret, fonott kiflit és ínycsiklandó császárzsemléket sütött belőle.
Stefan Krähmüllernek nagyszerű jószágai legeltek a zöldellő mezőn, fekete-fehér foltos, békésen kérődző, tejtől túlcsorduló tőgyű tehenek. Alsószoknyás, kötényes, kontyos parasztasszonyok tapasztalt kezei fejték öblös cserépedényekbe a friss tejet.
Különleges növény virágzott a mezőn elvétve, egészen kora tavasztól, melyet nem győztek félteni, nehogy lelegeljék a tehenek. Hát még fordítva, ugyanis nem csak a jószágok jelentettek veszélyt az értékes növényre...
Virága különleges színnel áldatott meg, nem lehetett azt az árnyalatot kinyerni más növényből. Ha a nap ragyogott rá lilás-bíboros fényben ragyogott, ha holdfény tükröződött róla fagyos-fehéren, mintha egy túlvilági királynő esküvői ruhája lett volna. Amilyen gyönyörű színt lehetett belőle kinyerni, olyan förtelmes mérget bocsátott ki magából a feldolgozási folyamat során a növény. Nem bomlott le a földben, tovább pusztította a talajt, földigilisztákat, vakondokat, egyéb növények gyökereit. Mégis védték, az életük árán is. A nők számára fontos volt a divat, tán fontosabb, mint maga az élet, ha úgy nézzük. Nem tudtak lemondani azokról a különleges színezetű ruhákról, amit a virág egyedi anyagának köszönhettek. Azokban illegették magukat a bálokon, estélyeken, városi ünnepségeken, a férfiak –és egymás előtt is; a ruhák ráadásul cserekereskedelem során is igen nagy népszerűségnek és értéknek örvendtek. Miután az utolsó cseppig kifacsarták a virágokat, zsákba gyűjtötték és a folyóba hajították őket, minden vasárnapi nagymosáskor, kisebb, szinte észrevehetetlen porciókban. Arra már nem gondoltak a balga népek, hogy a sebes sodrású víz könnyedén mossa át a mérget a zsákon, s a halállomány egy része ott pusztul tőle a folyóban...
A malomkerék meg csak forgott és forgott, a Krähmüller család malmára hajtva a Mura folyó vizét.

Felesége és három hajadon leánya is volt Stefan Krähmüllernek. Frau Annika Krähmüller birkatürelmű, hű és jó asszony hírében állott. Tisztességre, erkölcsösségre és a közösség értékrendje szerint jóra nevelte lányait; a legidősebb Tinát, a középső lányt, Thelmát, és a legfiatalabb fruskát, Theresát. A két nővér lassan eladó sorba került, e különleges alkalomból ünnepséget rendeztek a város főterén, táncos mulatság formájában. Meghívták a környező városok grófjait, nemeseit, földesurakat szerte az ország megyéiből – persze csak a bőséges hozománnyal kecsegtető családoktól. Két teljes napig készülődtek, felállították a sörsátrakat, díszitették a teret papírmasé bábúkkal, lámpásokkal, színes szallagokkal. A férfiak vadhúsból főztek pörköltet, feleségeik édes gyümölcskenyeret sütöttek, sógorok verték csapra a sörös hordókat. A szobalányok cicomázták, öltöztették a kényeskedő Krähmüller lányokat. Nem hiába, nehéz természetükhöz elkélt az a hírhedt birkatürelem; szó se róla, apjuk kilengéseihez sem ártott. Nyílt titokként járt szájról szájra – és még ki tudja mely testrészről, hová –, hogy Stefan Krähmüller az illendőnél kissé jobban kedveli a leobeni örömlányok társaságát. Nina Probst, a legcserfesebb piaci kofa mesélte a nagy nap szombat reggelén Schmidték vas korlátján kacéran támaszkodva, milyen torzonborz ábrázattal, borgőzösen jelent meg Stefan az elmúlt reggelen, mikor állítólagosan Gróf Gebhardttal tárgyalt, az uraság miként szereti a főfogást. Úgy fest Herr Krähmüller mindjárt a desszerttel kezdte, olyan édes csókot váltott Birgitte Weißszal, a leobeni bordély friss fehérmájú ledér leányával, aki alig egy hete érkezett a városba.
Bizonyosan Annika Krähmüller fülét is elérték a rosszindulatú pletykák, ő azonban, mint eddig megannyiszor, most is elnézően legyintett, és arra figyelt, ami igazán fontosnak számított. A tökéletes családi portré csendéletére, noha csend az sosem volt, bár kétségkívül legalább éltek. De még hogyan!
Nagy lábon, gondtalanul és urizálva. Éppen csak a kastély és a trón hiányzott hátsójuk alól, olyan fényűzésben nevelték lányaikat, amire családjukban még nagyapáik idején sem nyílt példa. Herdáló, hedonista életmódjukat nagyban a szerencsének, kedvező időjárásnak, megfelelő mennyiségű esőzésnek és birtokuk jó fekvésének, földjeik természeti adottságainak köszönhették. Másfélszeres felesleget sikerült betakarítani az idei nyár aratási szezonjában, a tavalyihoz mérten. A felesleg egy részét silókban tárolták, takarékoskodva télire, meg a következő évre, ám jó részét kereskedő karavánnal küldték el egy hegyi falucskába. A városi tanács és az élelmezésért felelős írnokok előtt rejtve maradt, mennyi drágakő és tökéletesre csiszolt ékszer került cserébe a család kincstárába. A hegyi falucska feltételei nem feleltek meg a földművelésnek, ám barlangjaikban és a hegy gyomrába vájt bányászjáratokban különleges kőzeteket fedeztek fel. A titkos cserekereskedelem mindkét fél számára kedvezően alakult, Leoben jóllakatott népessége pedig lusta nemtörődömségében és boldog tudatlanságban tengette napjait.

Thee, a legkisebb, serdülőkorban lévő lányka a szoba sarkában álló fésülködőasztal kacskaringós szegélyű tükrében figyelte nővérei kétszemélyes drámáját. Tina, az idősebbik, titkon már félve hegyezte fülét, mikor hallja meg a vénlányság korát kopogtatni ajtaján. Viselkedése lobbanékony, házsártos, hol meg napokig rejtélyes hallgatása burkolózó közt váltakozott. Most, az ünnepség napján az egészen apró részletekre kihegyezve pörölt Thelmával, mintha egy nyakék vagy fülönfüggő adná össze őt jövendőbelijével a pap helyett.
Nadja, a szobalány a Theresával szemben lévő sarokban állt, idegesen szorongatta a fésűt, mibe Tina hosszú, sötétbarna haja sűrű gubancokban akadt bele. Nem tudta befejezni a fésülést, mert a két lány összeveszett a holdkővel díszített nyakéken. Az árát Leoben drága polgárai fizették meg, természetesen tudtuk nélkül.
- Engem, mint legidősebbet illet a legdrágább ékszer! – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően.
-Hát miért nem kötöd föl magad a kerti körtefára ezzel a sok karátos arany lánccal?! – kiabált vissza kipirult arccal Thelma, kezében körkörösen meglóbálva a nála lévő schmukot, nyomatékosítva ezzel egyet nem értését.
- Még az ott himbálódzó holttestemre is több délceg nemes tartana igényt, mint a te száraz, remegő kacsódra – vágott vissza húgának. Zöld szemei villámokat szórtak, szája pengevékonyságúra keskenyült a haragtól.
Theresa, a kis Thee, továbbra is tükörképüket vizslatta. Tina csak harisnyakötőt és csipkés alsóneműt viselt, amint haragosan gesztikulált, telt, fedetlen keblei indulatosan ingáztak a levegőben. Az izgatottságtól egész teste megfeszült, nagyobbacska bimbói keményen ágaskodtak előre. A Leoben virága által festői színt kapott estélyiruhája vállfán lógva várta, hogy végre magára öltse. Thelma fűzőben díszelgett, alul meg meg még semmiben, de az ő gyöngyökkel kirakott, gesztenyeszínű feltűzött haja legalább már elkészült. Egy-egy kósza, pöndörödő hajtincs amúgy cseppet sem kicsi melleinek halmára lógott, ingerelve és csiklandozva azokat. A fűző púrderszíne illeszkedett fehér bőréhez, nem ütött el attól túlságosan, de kellően kihangsúlyozta a nagy dekoltázst, derekát kissé kényelmetlenül húzta össze a halcsont. A Krähmüller nővérek szerencsés küllemnek örvendhettek, a nagy keblek, pozsgás arc, szív alakú száj, zöld szemek és hullámos barna haj egyetlen kérőt sem ijeszthettek el. Apjuk diplomáciai és gazdasági döntései annál inkább. A lányok tán túl fiatalnak bizonyultak e tényező súlyának megértéséhez, vagy csak túl erősen ütötte fel bennük fejét a női hiúság és ösztönös versengés.
Thee más volt. Késői leányként  látott napvilágot, még a húszat sem töltötte be, mire nővérkéit már féjhez akarták adni. Az ő haja se nem sötét, se nem hullámos nem volt. Szinte már szőke, ha ráesett a nap aranylóan fénylett, szögegyenes szálak szúrták kicsiny vállait. Pici termetű, törékeny kislány volt, de sugárzóan szép, ártatlan arcában gyémántként ragyogó, hatalmas kék szemekkel pislogott mindenkire. Többet látott, mint jámbor tekintete sugallta, de azok tisztaságát még nem rontotta meg a világ anyagias romlása.
Csak nézte, nézte a nővéreit. Szerette őket, de ebben most nem kívánt részt vállalni. Buta, értelmetlen hajcihőnek vélte az egészet.
- Tudod mit? – húzta fel orrát végül Thelma – Tartsd csak meg a holdköves nyakéket! Minél öregebb egy nő, annál több szüksége van a szerencséjére, és mutatós ékszerekre, hogy korát ellensúlyozza.
 - Te kis riherongy – sipította Tina. Hiába, Thelma telibe talált. Mire észbe kaphatott volna, forró könnyek csorogtak le arcán. Még jó, hogy veszekedésük miatt Nadjának nem nyílt alkalma kipingálni orcáját, különben most patakokban folyhatott volna lefelé a szemhéjtus és különféle festékek egyvelege.
Tina a földre hajította az ékszert, éppen Theresa mellé. Thelma nyugalmat színlelve fordult Nadjához.
- Folytatnád a sminkem tökéletesítést? Alig három óránk maradt a nyitótáncig.
- Természetesen, kisasszony.
Amíg Thelma a külvilágot kizárva fésülködő asztalához helyezkedett, saját tükörképét csodálva, Nadja pedig serényen folytatta annak szépítgetését, Thee felmarkolta a holdkő nyakéket a padlóról és kiviharzott a szobából.

Birgitte Weiß szintén lelkesen készülődött az esti eseményre. Jól tudta, a tucat kérő közül több szerencsétlen, elutasított agglegény is alaposan felönt majd a garatra. Akkor aztán az ő ideje következik, akár többüket is megvígasztalhatja felváltva. A túl bódult férfiak egyébként is hamar feladták, s gyakorta szenderültek álomba az ő forró ölén. Ezek meg aztán mindenféle grófok meg nemes urak, erszényük tán dagadtabb, mint büszke férfiasságuk... Ki tudja? Talán szerencséje lesz és itt hagyhatja ezt a porfészket, egy életre. Talán valamelyikük beleszeret és őt kéri feleségül. Nem baj, ha kicsit öregecske, esetleg sánta, vagy a többinél kicsikét alacsonyabb rangú – neki így is kapaszkodót jelentene felfelé. A morális –és erkölcsi mocsárnál még az elnyíló virág illata is kecsegtetőbbnek tűnt.
Egy hosszút és két rövidet koppintottak a szobája tölgy ajtaján.
Mielőtt azonban vadászni megy, még el kell intéznie az aznap estére bejelentkező kuncsaftját. A madame előre jelezte neki a férfi szándékát. A bál előtt pontosan két órával fog ütemre koppintani a szobája ajtaján, ő pedig előkészített, nedves, meleg öllel várja majd. Kelletlenül felállt, felöltötte a kéjnő szerepét. Mosolyra húzta tűzpiros ajkait, megrázta hosszú, vörös haját, meghúzta a kötőt sötét, méregzöld ruháján, dús, hófehér keblei azon nyomban izgatón buggyantak ki belőle. Így ment ajtót nyitni.
A férfi fekete kámzsát viselt, be sem mutatkozott, csak hátrébb tolta őt, bezárta maga mögött az ajtót, éhesen hajolt ajkaihoz. Egy jó estét sem hangzott el, mindjárt egy dúvadtól is hamari csók csattant a száján, durva kezek markoltak méretes fenekébe. Birgitte Weiß nagy mellű, nagy hátsójú és kétség kívül nagyszájú örömlány volt, s most nagy szája okozta a vesztét.
Az idegen szinte már durván terelte őt az ágy elé, Birgitte pedig sután és megadóan, rückverzben tipegett a megvetett, tiszta franciaágyhoz. A kámzsás alak hátra döntötte, miközben férfiasságát kiszabadítva köpenye alól egy pillanatra sem vált el a lány szájától. Birgittenek felkészülési ideje sem maradt, félig fedetlen keblei szorosan préselődtek a férfi testéhez, annak férfiassága hatalmasra duzzadva nyársalta fel mindig készséges, befogadásra kész pináját a leobeni bordély derengő gyertyafényes, mocskos titkokat rejtő szobájában.
Az alak ütemesen, ritmikusan mozgatta csípőjét, egyik keze hirtelen szorult Birgitte hófehér, hattyú nyakára. A lélegzet a lány torkában rekedt, a férfi ajka pedig szomjasan szívta ki száján át utolsó, elevenséggel teli leheletét. Másik kezével durván lefogta a céda jobb karját, az meg hiába ütlegelte kétségbeesetten, a levegő hiánytól egyre erőtlenebbül a baljával, mintha betonfalat ütött volna gyenge női tenyérrel.
A féri csak hágta és hágta a halálhörgéseket hallató, lassan teljesen elfehéredő, majd halovány kék orcájú Birgittet. A nő testén tűzvészként uralkodott el a pánik, s kicsit lassabban, de elég hamar vette át helyét a teljes légszomj. Ájulás közelébe került, szemei fel-felakadtak, torka vörhenyesen dagadt a kíméletlenül ráfonódott ujjak fojtóhurka alatt. A haláltusa és életösztön lassan elcsitult, az élvezkedő lihegés szinkronban halkult velük. Nehéz lenne megmondani a halál pontos beálltát, de valamikor a férfi orgazmusának elharapott kiáltása, a forró fehér kilövellés és Birgitte Weiß fulladása közé eshetett az időpontja.
Így jár egy leobeni kurva, ha túl sokat vél hallani Stefan Krähmüller ügyleteiről.


Aznap este kitelt a Hold a Szűz jegyében. A Szaturnusz kvadrátot alkotott a Vénusszal, de a Merkúr és több bolygó is retrográd irányban forgott tengelye körül a többihez képest. A dolgok hátráltak, az éterbe zavar és káosz költözött. Egyedül a Szaturnusz gyűrűs bolygója haladt szokásos irányában, a pusztítás és újjáteremtés kegyetlenségének és áldásának jegyében.
A Faun békésen pipázott egy domboldalon üldögélve. Fuvolája oldalán pihent, mára kijátszotta magát. A természet és a Föld nyugovóra tért lassan, ő is alváshoz készülődött, csak a tücskök maradtak ébren. Füstkarikák szállingóztak a csillagok felé, bárányfelhők úsztak a sötét kékből feketébe hajló égen, álmos lassúsággal.
Nem úgy, mint a holdköves nyaklánc a folyómeder kavicsainak ütődve, valami fura vászonzsák, vérszínű csíkot húzva maga után a vízben, meg még a fátyolos folyamon át is egyértelműen nőinek tetsző holttest, a Mura sebes sodrását követve.
A Faun mindent látó szeme összeszűkült, szája szepegett a pipaszáron. Felpattant, kézbe kapta a hangszert és Leoben felé vette az irányt. A városban felütötték fejüket az első részeg kurjantások, jól megrakott tűz füstje szállt égbe. Szikrák pattantak belőle szanaszét, dühösen tükröződve a Faun tekintetében. Ez már több volt, mint elég!

A leányrabló táncmulatságon kevély férfiak és hivalkodó hajadonok alkotta párok mozogtak a muzsikusok zenéjének élettel teli, pattogó dallamára. Minden nyolcadik ütem párcserérére jött ki, így a párok éppen addig tartózkodhattak egymás közelében, míg megérezték ellenkező nemű partnerük hamar az éjszaka hűvösödő levegőjébe vesző illatát, megpillantották a másik szemében a fellobbanó – vagy épp kihunyó – szikrát. Mire megkívánhatták volna a másikat, már tovább is kellett adniuk a kezét, helyébe egy új, ismeretlen parfüm édeskés aromája, idegen szempár gyanakvó vagy kacér rögvest tovasuhanó tekintete került.
Stefan Krähmüller lányai az asztalfő mellett ültek, a némileg elkülönített, de azért a többire nagyszerű rálátást biztosító hosszú, gazdagon megrakott asztalnál. Ők nem vettek részt a táncban, rájuk külön kérők vártak türelmesen, apjuk mindenható engedélyétől és jóváhagyásától függve. Csodás ruha –és frizura költeményekben pompáztak, csaknem túlragyogva csendesen, szelíden mosolygó anyjukat, Annika Krähmüllert. A holdkő nyakék hiányzott csak, ki tudja milyen messzire sodorta már a Mura folyó, mióta a kis Thee belehajította mérgében.
A zene lassanként elcsendesült, a párok meghajoltak egymás előtt még utoljára. Addigra már elég alkalmuk nyílt megjegyezni a tetsző illatokat, memorizálni a szebb arcokat. Akiket meg senki sem priorizált, ők egymás között osztották fel a maradékot, ahogyan az lenni szokott a kevésbé kapós, szegényebb legények, aggszüzek, csonka szépségű nők között.
Stefan Krähmüller szükségtelenül köszürülte torkát – amúgy is mindenki erre a pillanatra várt, legalább, hogy másnap a piactéren legyen min csámcsogni. Az első kérő, Graz Grófja, Arthur Wehgärtner előrelépett és tiszteletteljesen meghajolt először Stefan, Annika, majd a számára kijelölt rangidős Tina előtt. Stefan nem titkolt szándékában állt elsőnek a legidősebb lányát, a több éve eladósorban lévő Tinát férjhez adni, így az ő kezét ajánlotta a legtöbb kérőnek. Theresa még bőven ráért, és Thelma számára is akadtak önként jelentkezők. Tina nehéz természete és már szarkalábakkal felfuttatott mosolya megnehezítette a dolgot, és engedményeket kívánt, amire apja ha sóhajtozva is, de hajlandónak bizonyult. Nem tett volna jót a család hírének egy el nem kelt leány, a diplomácia pedig ért annyit, hogy tekintélyes vagyonukból hozományt áldozzon fel a leendő férj javára.
- Arthur Wehgärtner, Graz Grófja tiszteletét teszi Stefan Krähmüller, Annika Krähmüller és a gyönyörű Tina Krähmüller előtt – hajbókolt mézes-mázos hangon a gróf – Apám, Anthon Wehgärtner örökségének harmadát, valamint további két láda aranyat és tíz kecskét kínálok fel Tina Krähmüller kezéért. S persze örök szerelmemet és hűségemet szívem választott hölgyének – pillantott fel ravaszul Arthur Wehgärtner.
- Cserébe mit kérsz, ifjú lovagom? – kérdezett vissza rögvest Stefan Krähmüller, nem hagyva időt kiteljesedni Tina lassanként ellágyuló tekintetének, a gróf meglehetősen jóvágású külsejének hatására. Reménykedett benne, ennél még kedvezőbb feltételekkel is érkeznek majd kérők. Két láda arany vajmi keveset ért az ő felhalmozott, harácsolt vagyonához legidősebb lánya kezéhez mérten.
- Csupán aranykalászos búzaterményeid évi betakarításának két ötödét – felelte készséges nyájasságal Arthur Wehgärtner, szándékosan szép fogalmazású számokkal kimondva: csaknem a termény felét. Még így is jutott volna elég Leoben népének, de ekkora árat mégsem fogadhatott el egyből.
- Köszönöm  - biccentett kurtán Stefan – Következő!
Michael Frühling nem kért ugyan a terményből, de csak egy láda aranyat és néhány kétes eredetű, tán nem is tisztavérű lovat ajánlott a ménesükből. Fiatalabb volt és szerényebb örökséggel megáldott, bár jóval élettel telibbnek tűnt elődjénél, akár még sokra is vihette volna... Stefan Krähmüller neki is megköszönte erőfeszítéseit, tekintete a tömeget pásztázta, mely lélegzetvisszafojtva várta a következő ajánlatot.
Bemutatkozó helyett lágy fuvolaszólam nyomta el a lángoló tűz pattogását és a lassan erősödő, halk sustorgást, ami azt találgatta, vajon ki lesz a bátor jelentkező nemes és mit ajánl majd Tina megtisztelő kezéért...
A dallamot patakopogás kísérte Leoben főterének macskakövén, a zene ütemével szinkronban düböröve. A sötétből a tűz olajsárgás, narancsfényű derengésében egy félg ember, félig kecske forma szerzet sziluettje rajzolódott ki. Meghökkenéssel vegyes ámulat söpört végig a népségen, de még Stefan Krähmüller és Annika is furcsállkodva néztek össze – ilyen kérő nem jelentkezett be, s legkevésbé sem számítottak érkezésére. A két idősebbik lány arca fintorba torzult, Theresa pedig jóízűt nevetett a lény furcsa táncán és zenejátékán, a legkisebb lány roppant szórakoztatónak találta a Faun bemutatkozóját.
A fuvola szólam még utoljára magas hangokat hintett hallgatóságának, majd hirtelen némult el, a Faun két lába egymással párhuzamosan koppintotta ki az utolsó szinkópát, majd szinte vigyázállásba vágta magát, úgy tisztelgett a Krähmüller család előtt.
- Jó estét kívánok, Stefan Krähmüller, hadd mutatkozzam be, én volnék az erdei tisztáson élő Leobeni Faun – enyhén és röviden döntötte csak előre meztelen, ember törzsét, élénken ragyogó szemei eztán állhatatosan szegeződtek Stefan megnyúlt képére. Altestét drótszerű kecskeszőr és bőr borította, erős, gurba lábai párosujjú patákban végződtek.
- Soha nem hallottam uraságod felől – reagált Stefan visszafogottan, sejtést engedve ellenszenvének az idegen felé.
 - Visszahúzódó életmódot folytatok – biccentett kedélyesen, majd szórakozottan végignézett a család női tagjain – Minő megtiszteltetés ilyen szépséges hölgyek társaságában tölteni az estét – tette hozzá vidáman. Annika alig észrevehetően elpirult, Tina legyezője meglendült, pedig az éj leszálltával már egyáltalán nem érződött melegnek a levegő. Thelma érdeklődve vizslatta a jövevényt. Bár leánykérő ünnepélyt tartottak, ezidáig mintha láthatatlanul ültek volna apjuk, és a köztudott, de senki által pontosan fel nem becsülhetett vagyon vastag, mindent elzáró falai között. Most meg hirtelen megjelent egy kecskeember, zenélt, táncolt és a szépségüket dícsérte. Ha másért nem, a produkció különlegességéért, meg az ő küllemük hangsúlyozásáért is érdekfeszítőbbé kezdett válni számukra a rendezvény. A Krähmüller lányokat mintha felrázták volna delejes álmukból.
- Mi járatban vagy a családom ünnepségén, Leoben Faunja? –szegezte neki a kérdést Stefan, a nők szótlansága felett gyámkodva.
 - Csakúgy, mint a többi kérő, legidősebb leányod, Tina kezét kérem – tárta szét karjait nemes egyszerűséggel az erdei lény.
 - Mit ajánlasz cserébe? – Stefan karba fonta kezeit, állát felszegte, nem számított bár a kérőre, de ki tudja, talán akadhat valamije, ott az erdő mélyének rejtekén, amiről az ő titkos felderítő csapata sem szerzett még tudomást...
 - Lelkem tisztaságát, szívem dobbanását, őrző figyelmem lankadatlanságát – sorolta a Faun, minden részt apró dallammal kísérve a fuvoláján. Egyhelyben rugózott, lába most nem járta a táncot, komolyan bámult Stefanra. Arca egy huszonöt éves ifjú, erőteljes, helyes férfiúé, haja göndören keretezte éles arcvonásait, huncut mosolyát, szemének mindentudó, lázongó csillogását. Borosta fogta közre a szenvtelen arckifejezést, mosolya egy pillanatra sem lohadt volna le.
 - Jó-jó, de anyagi, földi javakban mérve, mid van, Faun?! – kérdezte türelmetlenül Stefan Krähmüller. Az emberek kíváncsian mustrálták a Faunt, várták az alkudozás végkimenetelét.
 - Mit kívánsz Stefan Krähmüller? Hisz’ megvan mindened és még annál is több. Mit kívánhatnál tőlem, miben birodalmad és családod, vagy embereid hiányt szenvednek? – a Faun arca elkomorult, Stefan alig észrevehetően nyelt egyet. Nem tudta ugyan, mire megy ki a játék, vagy miféle szerzettel van dolga, de arra már rájött, a Faun nem ajánlatot tenni jött, hanem afféle zálogot kérni. A levegőben érezte annak furcsa energiáját, és a vész ígéretének közeledtét. A Faun folytatta.
– Búzád bőséges, földjeid gazdagon látnak el terménnyel, a nap sugarai odaadóan sütik szőlőid vadul burjánzó fürtjeit. Állataid friss füvet legelnek, teheneid úgy tejelnek, mint adózó hűbéreseid, kik gazdaságod gazdagságát első kézből élvezik. A Mura folyó bő vize fáradhatatlan hajtja malmaid cseppet sem lassan őrlő kerekeit. Lányaid eközben felnőttek, itt az ideje, hogy férjhez add őket és tovább örökítsd családod javait a következő nemzedékeknek! Másképp gondolod tán, Stefan Krähmüller? – kérdezett vissza a Faun. A levegő megfagyott, Stefan keze ökölbe szorult az asztalon, enyhén rácsapott a fa lapra, ami saját lábával együtt remegett meg.
 - Hogy van merszed idejönni a lányom férjhez adását ünneplő estélyre és ingyen kérni a kezét? – sziszegte – Takarodj a szemem elől, mielőtt az őrökkel fogatlak el és téged süttetlek át a tűzön, majd tálallak fel az esküvői vacsorán főfogásként, kecskeember!
A Faun mintha jó előre számolt volna a válasszal, szomorú lemondással hajtotta le fejét. Látszólag nem lázadt fel a válasz ellen, ellenkezni sem állt szándékában.
 - Legyen ahogy kívánod – nézett fel utoljára, mély csalódottsággal és bánatos elfogadással Stefanra. Kettőt koppintott a lábával, búcsúdallamot játszott hangszerén, a Krähmüller lányok és Annika felé fordult, tiszteletteljes hangon így szólt:
- Bocsássanak meg, hogy megzavartam fényes estéjüket jelenlétemmel, gyönyörű hölgyek! Csak egy Faun vagyok, az erdőből. A természet, termény és termékenység ősi védelmezője, egy félszerzet, nem több. Kívánok további kellemes estét, finom étkeket, nagyszerű kérőket – hajolt meg a Faun színpadiasan, még egy utolsó, furcsamód hívogató dallamot szólalaltatva meg, mindössze két szólam, egy lélegzetvétel erejéig. Pont míg egy asszony kéjsóváran szívja be, majd lassú lemondással fújja ki a levegőt...
Aztán már ott sem volt, elillant, mintha sosem jelent volna meg. Csupán néhány másodperc döbbent csend, és Stefan Krähmüller haragja emlékeztettek rá. Stefan intett és a muzsika tovább szólt, a férfiak és nők párokba rendeződtek, ő pedig magához hívta Arthur Wehgärtnert, a legjobb ajánlatot tevő kérőt, mintha minden rendben lenne és az ő akarata szerint folyna tovább.

Az ünnepség után három nappal bejelentették Tina Krähmüller és Arthur Wehgärtner esküvőjének időpontját. A dolgok csak nem a szokásos mederben folytak tovább. Az esküvőig egy hónap volt hátra, a család és a közeli barátok megkezdték a felkészülést. Tina öröme apjukékhoz és anyjukéhoz képest csekélynek tűnt, de csak mert Stefan Krähmüller megkönnyebbülése mindent felülmúlt.
Az események örömteli, az időjárás meg furcsa fordulatot vettek. A nap nem akart kisütni, de az eső sem esett le. Először csak sűrűsödni látszottak a bárányfelhők, majd állandó, szürkén gomolygó fellegvár fedte el az emberek arcát a simogató napsugarak elől – meg persze a legelők füvét és a szőlőtőkék éhes sarjait. A tehenek bánatosan legeltek tovább.
Theresa egy nap szokásos sétáját tette a folyóparton, hetente egyszer szeretett végigmenni, cipőjét levetve, rózsaszín talpait a vízbe merítve érezni a hűvös sodrást, tisztára csiszolt, érdekes formájú kavicsokat gyűjtögetni. Senki másnak nem tűnt fel, hiszen a malomkerék változatlanul forgott tovább, az állatok nem szomjaztak, a malomkerekek őröltek; de a kis Theenek jóval többet kellett sétálnia, mire a vízbe lógathatta lábait bokáig. A kövek szétszóródva verődtek fel, jóval bőségesebb halmokban kínálva magukat a gyűjteménybe, így kevésbé érdekes darabokat is szolgáltatva a lány kutató kezeinek. Valami nem stimmelt. A folyó nem zubogott olyan vidáman, mint szokott, és ez Theresa kedvét is elvette a kavicsgyűjtéstől. Hamar hazatért, a nap sem sütött igazán, így az sem tűnt fel neki, mikor a szürke, komor délután sötét éjszakába fordult.
Odahaza csak Thelmát találta, aki csendesen jegyzett valamit titkos naplójába a nappali helyiség magányában, ölében a család fehér, lusta kandúr macskájával. Köszöntek egymásnak és Thee egyből a szobájába ment. Furcsa mód Tinát sehol sem látta, de mivel alig múlt vacsoraidő, lefekvésig meg még jó két órájuk volt hátra, nem aggódott és inkább régi könyveit kezdte rendezgetni a polcon. Mikor magányos volt, vagy rosszul érezte magát, mindig olvasásba temetkezett és régi történetek szövevényes forgatagába menekült saját, baljós gondolatai, na meg családja értelmetlennek tűnő beszélgetései elől.

Tina Krähmüller, mint akit hipnotizáltak, mezítláb, üres tekintettel követte a hangot, amit egy ismeretlen eredetű fuvola játékosa szólaltatott meg neki, mindjárt a fürdőszoba ablaka alatt. A lány meztelenül süppedt bele egy kádnyi illóolajokkal dúsított víz ölelő melegébe, résnyire nyitva hagyva a fürdő ablakát, hogy a pára ne csapódjon oda olyan erősen az üvegre. A résnyire nyitott ablakon át két merülés között ismeretlen, mégis ősi, elemi ösztönéig a fülén át behatoló dallam kerítette hatalmába és ő már ellazult állapotában önkéntelenül engedelmeskedve hívó szavának állt fel a kádban. Testéről csöpögött a víz, a haja a nyakába és vállaira tapadt, ő meg csak sétált a dallamot követve, átadva magát az irányításnak, a zene szónak, az ösztönnek. Nem tudta merre megy, csak azt, hogy ott az ő helye, ahonnan a dallam fakad, a természet mélyén, annak lágy ölén, puritán, teljes női mivoltában. Mágnesként vonzotta a dal, amúgy sem tú éles és élénk esze cserben hagyta őt, akár rossz anya a túl kicsiny gyermekét és Tina Krähmüller mindent hátrahagyva vetette magát a Leoben mellett húzódó erdő rejtekébe. Stefan Krähmüller tíz fős csapatot küldetett ki a keresésére, de nem bukkantak a nyomára. A vízcseppek hamar felszáradtak, s Tina bár öntudatlan sétált, valami csoda folytán lábnyomai körbe-körbe vezették az embereket és vadászkutyákat, mintha egy helyben keringett volna, miközben elnyelte őt az erdő mélységes mélye. Soha többé nem tért vissza családjához.

A Faun békésen ült egy farönkön, az erdei titkos tisztás biztonságában. Szakrális hely volt az a sötét fák farkasai között, pókhálók szegélyezte úton, csalfa ösvények szövevényes hálózata mellett bújt meg. Csak az találhatott oda, aki oda rendeltetett, és hogy ki rendeltetett oda, a Leobeni Faun otthonába, azt csak ő, a Leobeni Faun hívhatta oda.
Tina Krähmüller úgy táncolt, ahogyan a Faun fütyült, pontosabban fuvolázott. Hol lágyan, hol meg az őrület határait súroló pattogzó ütemekkel tarkítva játékát. Tina átszellemülten követte mozdulataival. Lengedező keblekkel, kecses karokkal, ritmusra rángó testtel, egészen emberi, fizikai létének határáig kitartva, amíg az Új Hold kitelésénél egyszercsak össze nem csuklott a harmatos pázsiton, a Faun patái előtt. Akkor a Faun végre letette a hangszert és ő is nyugovóra tért. Az új hajnal már nem emberi lényként köszöntötte Tinát. Ő is egy lett az erdő lényei, a Leobeni Faun nimfái közül.
Sugárzó mosollyal, tiszta szívvel, emberi vétkek által bemocskolt emlékezet nélkül ébredt, egy újszülött ártatlan örvendezésével derülve rá a számára újszerű világra.
A Faun visszamosolygott rá, szerelmük a fák árnyékában, a tisztásra örökkön örökké beszűrődő napsugarak reggeli áldásának jóváhagyásával köttetett meg. A Faun újra szájához emelte a fuvoláját, ezúttal jóval lágyabb, kíméletes, szép zenét szólaltatva meg rajta. Tina nimfa teste lágyan hullámzott az élesztgető dallam frekventiks emelkedésén, vidáman perdült táncra, melyet attól ezentúl örökké járt a Leobeni Faun dallamára, az erdő titkos tisztásán. Ettől fogva az jelentette lelkének a táplálékoz, szívének az éltető szeretetet, elméjének a felettes irányítást. A teljes, naturális, önös érdekeit és akaratát feladó boldogságot.
A Faun pedig elégedetten táncoltatta újdonsült nimfáját, társai érkezésére várva, türelmesen.

Eltelt egy hét, talán kettő is békében, mégsem bukkantak az elveszett lánytestvér nyomára. Stefan Krähmüller a leendő férj, Arthur Wehgärtnerrel összefogva, felerősített, nagyszámú, szinte kisebb hadseregnyi fejvadász csapatot küldetett a Leoben melletti erdőbe. Meghagyta, hozzák vissza lányát, a Faun fejével egyetemben, ám azok csak vadállatok trófeáival és maradandó sebesülésekkel tértek vissza. A városban a közhangulat egyre romlott. Bár a megtakarítás még kitartott, a búzaföld kopár száradásnak indult, a szőlőszemek idejekorán fonnyadtak íztelen mazsolaszemekké. Mustot és bort sem lehetett belőlük erjeszteni, mi még tovább fokozta a józanodó, elégedetlen kedélyeket. A nap konokul bújt meg a viharos égbolton, mely nem ontott éltető esőt a mezőket itatva. A fű sárgulni, a tehenek éhezni kezdtek, a csodanövények ragyogtak egyedül, mérgező bíboros pompában, most fenyegetőbben, mint valaha. Stefan elrendelte a jószágok etetését a takarmány szénából, tejük folydogált ugyan, de fele olyan bőséggel, mint annak előtte. A borjaknak több, mint fele elpusztult, a megmaradtak betegessé váltak.
Stefan fejét fogta, felesége Annika, butuskán nyugtatgatta urát, holott annak minden oka megvolt a félelemre. Hiszen a Faun figyelmeztette, mindene megvan, semmiben sem szenvedett hiányt. S most hiányolhatta legidősebb lányát, birodalma és gazdasága pedig foszlásnak indult és ő szemmel láthatóan nem tehetett ellene semmit.
Theresa révedezve bámult ki az ablakon, mintha jelen sem lenne a hirtelen negatív irányba forduló történések sokaságában. Nem hiányolta különösebben Tinát, aki egyébként sem szólt hozzá sokat, túlságosan lefoglalta a Thelmával folytatott értelmetlen hiúsági versengés, melyikük a szebb, díszesebb, kelendőbb, feltűnőbb...
Az ő létezéséről néha napokra megfeledkeztek, hát most ő is megfeledkezett róluk. Persze, remélte, nővérének nem esett komolyabb baja, de úgy vélte, ha az el akart menni, nyilván nyomós oka lehetett rá. Túlontúl lustának és kényelmesnek ismerte az elkényeztetett Tinát ahhoz, hogy az tovább maradjon tovább a szülői háztól, mint az neki megfelelő. A Faun hatalmáról persze gyermeki fejjel még mit sem sejthetett.
Hát még arról, a következő áldozat a középső nővér, Thelma lesz.

Thelmát ki sem akarták engedni a házból, annyira féltették Tina eltűnése végett – teljes joggal.  Theresa amúgy sem kívánkozott ki. Odakint egyre furcsábbá váltak az emberek, utcai verekedések, botrányok, lincselések folytak. Az emberek egymásra törtek apróságokért, fosztogatni kezdték tulajdon rokonaikat azok ismert borospincéi miatt, mert a szőlő termés rothadását az alkoholhiány váltotta fel, azt pedig nem tolerálhatta a jónép. Előbb a gyümölcs, aztán a bor! Birgitte Weiß eltűnése egyébiránt Tina és a bor apadásának következtében senkinek sem tűnt fel; a Faunon kívül persze, aki méltó temetést és gyászszertartás biztosított Leoben túlságosan ifjan elhunyt, Mura folyóból kihalászott örömlányának.
Thelma egy nap mégis kimerészkedett, igaz csak a kertig, mert arcát már olyan régen nem érte napfény és frisslevegő; csaknem karikás szemekkel fonnyadt el, mint egy alultáplált rododendronbokor, s annak virágai.
Több sem kellett neki, kilépve a szülői ház falai közül a kertben egyből megütötte fülét a messziről szóló dallam, mely nővérét számára ugyan ismeretlen helyen tartotta láthatatlan láncokon, ám ő rögvest összekapcsolódott vele. Úgy, ahogy volt, otthoni öltözetben, papucsban indult útnak az ismeretlen dallam hívására, mely ki tudja honnan szólt, de úgy férkőzött tudatalattijába, mint egy kígyóbűvölő mágikus furulya szólama a hüllő elméjébe, a kígyó siketségének ellenére . A mozgás, a ritmika, a rejtett kegyetlenség hajtotta hatalma alá, de azért ő nagyon is hallott közben, úgy követte a Faun fuvolájának hívását, az erdei tisztásra.
Aznap éjjel két nimfa, két hajdani leánytestvér táncolt a hold fényének ezüstös fátylában, sötét, de jól kivehető női test árnyaiként egymásba fonódva a leobeni erdő fáinak jótékony takarásában. A Faun játszott nekik, most egyszerre szomorú, mégis élettel teli, szenvedélyes, bűvös dallamot. Családi hagyományaikon és eddigi életük üres hamvain egy új, sarjadó élet táncolt, átadva magát a szabad égen csak ott ragyogó csillagok kíváncsi pislákolásának, a felszakadó felhőréteg és ezüst Hold gyönyörű megvilágításának. A nővérek csókban forrtak össze, az a csók jelképezte eddigi és új kötelékük változó, de elszakíthatatlan mivoltát.
Ők lettek a Leobeni Faun Nimfái, immár ketten, önfeledten. A Faun csak a mágikus, prím, mesebeli harmadikra várt, aki beteljesíti a jóslatot, a végzetet, aki maga lesz a sors, a rend a káoszban.

Annika Krähmüller álmatlanul forgolódott a hitvesi ágyban, mí Stefan Krähmüller hangosakat horkantott. Két lánya tűnt el nagyjából két hónap alatt, igazán nem várhatta meg, míg a harmadikat is elveszi tőlük a Faun. Bár szótlan, alázatos asszonyként élte le életét, mindent – beleértve saját magát – feláldozva a családja oltárán, mindig ura és parancsolója, Stefan akaratát követve, most éber inszomniában szenvedve, kimeredt, üveges, félelemtől reszketeg tekintettel bámulta a gerendákkal kettészelt mennyezetet.
Holdkórosként kelt ki az ágyból, háló pongyolában indult útnak, meztelen talpa puhán morzsolta szét könnyű súlya alatt az út porát, ami Leoben erdejébe vezette. Hallotta ugyan a zenét, de ő nem azt, hanem tulajdon, mindennél erősebb, hirtelen feléledő anyai ösztönét követte, amely lányai és valami, még annál is magasabb rendű, születendő dolog védelmére szólította őt.
Annika elindult a Faun felé, önként és dalolva. Dudorászta az ismeretlen dallamot, ami lányait elhipnotizálva változtatta őket nimfákká, s ahogy dúdolt, úgy vált önnön tudata is egyre inkább hasonlatossá, Tina és Thelma egységébe kapcsolódva.
Ismerős, ismeretlen utakon járt, arcát csiklandozta a póknyál, bőrét néha megsuhintotta egy-egy ág az elhaladó úton, éjszakai bogarak zúgtak a fülében. A távolból farkas vonyítás hangzott, de a félő, alázatos asszonyt otthon hagyta, Stefan mellett, a rég kihűlt dunhák között.
Lángoló tekintettel haladt előre, lányai felé. Legyenek azok az erdő nimfái, az ördög teremtményei, ősanyjuként úgy fogja védelmezni őket, mint a főnix a fiókáit – velük együtt hamvad el és éled majd újra.
A Faun szelíden fuvolázott, míg ajka a hangszer vájataira tapadt, tekintete felizzott a sötétben, és ő a bokrok és fák sűrűjén át is odatalált hozzá. Megállt, közvetlen előtte, ránézett, egy eddig alvó, most mindennél éberebb asszony kirívó és erős tekintetével, melyben a vágy és szenvedély veszélyes mélységeket öltött.
- Itt vagyok, Faun, mondd, mit akarsz a lányaim szabadságáért?
- Szabadok voltak-e a te lányaid valaha? – felelt a kérdésre kérdéssel a Faun. Annika hezitált.
- Létezik-e szabadság ezen a világon, Faun, mondd meg nekem őszintén! – kiáltotta – Hol vannak a lányaim? – térdre rogyott, esdeklőn nézett a Faunra – Add vissza őket és bármit, bármit ezen a világon megteszek... – fohászkodott.
Szája résnyire nyílt, a Faun jókora férfiassága a kecskelábak szőrös rejtekében, csupaszon meredezett előre és Annika Krähmüller a belékódolt asszonyi kötelességnek eleget téve pontosan tudta mi a dolga. Kicsorduló nyállal, puhán ajkai közé véve kezdte kényeztetni a Faunt, annak hímtagja méretesre duzzadt a szájában, kitöltve szájüregét, lassan torkára fojtva a szuszt.
Annika ajka a Faun férfiasságán játszott, irányítva azzal a fuvolaszólamot, melyet meghallva két elbájolt lánya lassan életre kelve merészkedett elő. Bekapcsolódtak a zenekarba, egyszerre fakadtak dalra, anyjuk a szeme sarkából megkönnyebbüléssel konstatálta jóllétüket. Annika hálásan, lányai életéért és épségéért cserébe lassan lehunyta szemeit, átadta magát a Faun lüktető, pulzáló maszkulin energiáinak, olyan örömökben részesítette, mint amikben tán Stefan Krähmüllert soha sem.
A Faun egyszerre eltolta magától a megilletődött asszonyt, felhajtotta annak szoknyáját, mélyen a szemébe nézett és így szólt:
- Annika, engedd meg, hogy a magamévá tegyelek, földi élvezetekben részesítselek és harmadik Nimfámmá avassalak, a természet és a termékenység szent oltárán! – szólt, őszinte csodálattal nézve az asszonyt, akire soha életében nem nézett így halandó férfi.
- Megengedem – lehelte Annika, lábai közt nedvesség csillogott, a Faun kezei végigsimítottak arcán, kiszabadították hófehér, dús kebleit a háló ruhából. A Faun szép metszésű ajkai az övére vándoroltak, finom, majd egyre követelőzőbb csókban részesítve őt, és Annika megadón viszonozta azt. Meglepetésére kellemes volt, sőt, kellemesebb, mint amit az utóbbi néhány évben egyáltalán átélt. Stefan többnyire szajhák és örömlányok, vagy könnyűvérű és hozzá hasonlóan elhanyagolt, férjes asszonyok társaságát kereste. Ő szótlan tudatlanságot színlelve nézett félre minden egyes alkalommal. Kerülte a konfrontálódást, ugyan, mi értelme lett volna? Három csodálatos lányuk, gazdaságuk látta volna kárát. A csendes asszony nem feltétlen ostoba asszony, sőt, Annika Krähmüller sokkal többet látott, mint mutatta, és sokkalta többet tudott annál, mint amennyit megosztott. Mások példáiról nagyszerű bölcsességeket lehetett például megállapítani, így Annika kívülről szemlélte a férjük pórázát rövidre rántó feleségek bontotta viták kimenetelét. Férjeik egy, maximum két hónapig viselkedtek és uralkodtak magukon, míg a vihar elült, majd minden ugyanúgy folyt tovább, mint annak előtte. Neki pedig igazán sok veszítenivalója volt, ami azt illeti.
A két fiatalabbik nimfa, egykori nővérek, a Faun és Annika mellett gabalyodtak egymásba, titkuknak csak a mindent látó ezüst Hold volt tudója, és bölcs, szelíd, de hatalmas őrzője. Annika ébredező vágya felbújtotta a két meztelen nimfa szenvedélyét, azok legalább olyan forrón csókolták egymást, mint ahogyan a Faun csókolta Annika ellágyult, buja ajkait. Thelma friss földtől maszatos, harmatcseppektől sikamlós tenyere Tina méretes kebleire vándorolt, fekete lenyomatot hagyva nimfa nővére porcelán bőrén. Szája közben fel-le szánkázott a nyakán, míg Tina tapasztalt ujjai az ő lábai közé fúrtak. Nedvesség csillant ujjbegyein, ahogyan arca elé emelte a kezét, a gyér, sejtelmes holdfényben alig észrevehetően, de számára roppant étvágygerjesztőn. Kiöltött nyelvvel tisztogatta le ujjairól a Thelma jellegzetes ízét hordozó hüvely nedveket. Amaz résnyire nyílt szájjal figyelte, egyre felizgultabban, mit művel a húga, aki már átéléssel szopogatta mutató és középső ujját, s hamarosan csillogó szemekkel közelített Thelma öle felé. Olyan volt ez neki, mint az előétel, ami után még jobban összefut a nyál az ember szájában. Finoman de határozottan kezdte nyalogatni a nimfa nagyajkait, míg lábai egyre jobban szétnyíltak, öléből forró nedvesség patakzott, húsos kisajkai megmutatkoztak, legérzékenyebb pontja duzzadva várta, mikor kerül végre rá a sor. Tina elfeküdt a hűvös pázsiton, egész testében remegett, néha meg-megvonaglott, mikor Thelma nyelve végig csusszant kelyhe egész vonalán, futólag érintve lüktető csikójának peremét.
A Faun eközben birtokba vette Annika testének minden porcikáját, fejét vesztve fedezte fel dús halmú kebleinek csodáit, nyelve a meredező, kemény, bézs színű mellbimbók körül járt, alaposan körülnézve azoknak udvarában. Az asszony sóhajtozott, karjai az erős vállakon pihentek, cirógatva a Faun felsőtestét, jólesőn adta át magát vágyai elragadó hullámainak. Fel sem tűnt neki és bal keze már a kecskelábak közt ágaskodó hímtagon csúszkált, húzogatva rajta a bőrt, ingerelve a makkot. Egészen addig izgatta a kőkeménnyé dermedt, duzzadó falloszt, míg előnedvek buggyantak ki a tetejéből, ám ekkor megállította a kezét, a Faun felnyögött csodálatában, már a gyönyör kapujában állt, de együtt kívánt belépni rajta újdonsült Nimfájával. Egymás szemébe néztek és Annika széttárta előtte a lábait, betekintést és belépést engedve a mézédes vágyak kertjébe. A Faun lassan hatolt belé, Annika felsikoltott a gyönyörűségtől, amint egybeforrtak. Belső combjait simogatta az elsőre fura tapintású kecskeszőr, a hatalmas hímtag teljesen kitöltötte belülről. Szinkronban az ő csodálatos egyesülésükkel, Thelma az élvezet határáig sodorta Tinát kitartó nyelv játékával. Annika és Tina magukból kikelve élvezkedtek és nyögtek a gyönyörtől, a Faun aprókat, de sebeseket rugózott, pont a megfelelő szögben dörzsölődve belülről Annika még mindig rugalmas hüvely falához. Az egykori Frau Krähmüller pinája egyszerűen fenséges volt.
Annika és Tina egyszerre élveztek el, hangos sikolyaikat az erdő legszélső fái is hallották, de nem különösebben zavartatták magukat. Ez itt nem az emberek földje volt, itt nem volt szokás erkölcsi gátat szabni az örömöknek. A sikoltások szavakká, a szavak strófákká váltak, majd a Nimfák dalává szelídülve járták be az egész erdőt, s a Faun boldogan kísérte szólamukat fuvoláján.

Theresa Krähmüller aggodalmas arcocskáját sötétzöld kámzsa rejtette el a városiak még idegenekben is ismert ellenséget látó, haragos, konfliktuskereső, vérben úszó szemei elől. Apja határozott tiltása ellenére kimerészkedett, most álruhában járta a várost. A saját szemével kellett meggyőződnie a földre szállt pokolról, mivé saját kis paradicsomuk vált az utóbbi időben. Anyjával aznap még nem találkozott, ami egy normális vasárnapon nem lett volna gyanús, Annika ilyenkor mindig a piactérre ment, vagy a mosóasszonyokat felügyelte, esetleg maga is valami házimunkába fogott, hogy lekösse magát és elterelje figyelmét életének gazdagságon túl mutató hiányosságairól. A mosóasszonyok most némán és szorgosan áztatták a ruhákat és szennyes lepedőket, legalább a mosás még megmaradt nekik. Bár az elmúlt hónapokban igyekeztek sietni, hogy minél kevesebb döglött hal akadjon fent a széles szöveteken, a Mura folyó mogorvává vált, sebes folyásával. Nem csak a szárazföldi, de a vízi jószágok – most még nagyobb számban, mint ezidáig a folyóba dobott virágmaradványok mérgétől – is pusztultak és a halandó emberek tehetetlenül álltak az események felett.
Tehetetlenségükben, ahogyan az az emberi természetnek köszönhetően lenni szokott, egymás torkának estek.  
Thee az ereszek, árkádok árnyékában suhant, gondosan kerülve a csoportosulásokat és a főutcát. Egy kocsma előtt elhaladva kiürült üveg pattant szét a lába nyomán, éppen csak megúszta, szerencséjére nem találta el az agresszív hörgéseket hallató, vaktában dobálózó, alkohol megvonástól tébolyodott haramia.
Futó  léptekben szaladt tova, elhagyta a pékség üres polcai előtt kosárral karjukon egymással értelmetlenül vitázó háziasszonyokat. Hiába vetélkedtek órák óta várakozva, ha nem volt miért... Néhány morzsát és éhesen cincogó templomi egeret leszámítva a pékség porosan, kiürülve és sötéten ásított. Az óvoda előtt két totyogó, térd magasságú gyerek egymást tépázta, egyikük kezéből messzire gurult a száraz, már-már rághatatlan, két évvel ezelőtti karácsonyról maradhatott kolbászvég. A kevéske étel elvesztésének rémülete megdermesztette őket, s úgy nézték végig, ahogyan egy fürge kóbor macska szájába kapja a húsdarabot és elinal vele, hogy megetesse még éhesebb kölykeit. Theenek ez már sok volt, haza akart szaladni, és bár nem volt hisztis kislány, de könnyek marták szép szemeit - anyjának akarta elsírni őket. Irányt váltott és hazafelé iramodott; elhaladtában még látta az unatkozó kurvákat zsugázni, a tét némi poshadt gesztenye, rothadt alma és egy, talán nem is antik agyag köcsög volt, aminek a széléről lepattogzott a kék zománcfesték. Senkinek sem volt már felesleges pénze, amit örömlányokra költhetett volna. Leoben városa valóban pusztulásra volt hát ítélve.
Apja feldúltan fogadta odahaza. Szeretett volna meglepődni, tényleg, de nem tudott, és ugyan mellbevágta a hír, gyomra is összeszorult félelmében, de meglepődni azt már nem tudott. Annika eltűnt, apjuk reggel kihűlt helyét lelte az ágyban és...
- ... ezt az ostoba fuvolát! - tajtékzott Stefan Krähmüller, a hangszerrel hadonászva lánya arca előtt.
- Tegnap még melletted tért nyugovóra? - kérdezte elsötétült arccal Theresa.
- Igen, ahogyan az illendő és szokás. Ezer pók és hálója, boszorkányok átka lett elszórva! - Stefan elhajította a fuvolát, az zajosan gurult végig a fa padlón, a falnak koccanva kissé visszásan állt meg - Megyek, beszélek a vadászokkal és városi őrséggel, ide nem lesz elég a felderítő osztagom!
- Eddig sem volt elég - mormolta Thee maga elé. Amint apja elviharzott, kézbe vette a földön heverő fuvolát. Mintha életre kelt volna a kezében, enyhén megmozdult volna, szinte kérlelte, vegye a szájához és fújjon bele - Mit akarsz Faun? Hol vannak anyám és a nővéreim? - tette fel a költői kérdést, olyan erősen markolta meg a hangszert, hogy ujjai egészen elfehéredtek.

Odakint aztán mégis a szájához emelte a fuvolát, bátortalanul fújt bele, elsőre hamis hangokat kicsalva. Ujjai bizonytalanul szorultak rá egy-egy lyukra, nem találta a ritmust, nem érzett még rá a technika erősségére sem, de elindult az úton és közben időről-időre bele-bele fújt a fa hangszerbe. Napnyugta után hagyta el a várost, az első csillagok hamar megjelentek az égen, aznap mintha a felhőzet haragos sűrűsége is fellélegzett volna, minden kis szólammal, amit hallatott maga után egyre tisztább lett az éjjeli égbolt. A bokrok szegélyezte földúton ment, anyja lábnyomát már elfútta a szél, csak saját intuícióját követhette, egyenesen tovább, egészen az első hármas útelágazásig. Megtorpant, a távolba bámult, a sötétségben elmosódott árnyként látszottak egy messzi város falai északra. A városkapuk mellett lassan fáklyákat gyújtottak, de úgy sejtette, anyja és nővérei nem abba az irányba indultak el és nem onnét nem térnek azóta sem haza...
Míg gondolkodott, lehunyta szemeit, szórakozottan fújt bele a fuvolába és nem kis megilletődésére a rövid sipításra dallamos, hívogató muzsika felelt, kelet felől hozta a szél, hosszan visszhangzott érzékeny fülében. Majdhogynem elmosolyodott, annyira barátságos és szeretettel teli zeneszót hallott. A jobb oldali leágazás felé indult, szapora léptekkel vágott át a sötéten, mely egyre sűrűbben nehezkedett rá, az erdő fái vészjóslón súgtak össze. Félt betérni közéjük, nappal járt már az erdőben, de egy bizonyos ponton túl akkor sem merészkedett. Bodzavirágot és tobozokat gyűjtögetett, gondosan ügyelve, ne térjen le a kacskaringós ösvényekről, és még így is csak a hatalmas és titokzatos rengeteg szélét fedezte fel, jóságos napsugarak melengető, fényes ölelésében. Na de éjszaka? Éjszaka mit láthat ott az emberi szem és miféle fenevadak fenhetik rá a fogukat? Mintha valaki olvasott volna a gondolataiban, apró szentjánosbogár méretű pilács gyúlt párszáz méternyire tőle, és ahogy a közelébe ért meglátta az út szélén gondosan kihelyezett lámpást. Valaki várt reá. Az a valaki újabb dallamot játszott bátorítón, valahol a közelben rejtőzködve, őt csalogatva. Az a valaki erős sejtelme szerint a Leobeni Faun volt.
Thee okos szemei résnyire szűkültek, sietősre fogta lépteit.

Így vágott át az erdő egy jókora szakaszán, zeneszóval és kiaggatott lámpásokkal jelölt útszakaszon. A Faun persze gondosan ügyelt a lámpások elhelyezésére, nehogy erdőtüzet okozzon. Magasra lógatta fel az üvegkeretes lámpásokat, vastag ágakhoz rögzítve őket és amint a kis Thee elhagyta az egyiket, gyorsan eloltotta annak fényét, s már igyekezett is a következőhöz, hogy meggyújtsa neki a meleg fényű jelzést. Mindezt az erdő szellemének nesztelenségével, egy zörejt sem hallatva - csupán egy-egy rövidke bagoly huhogásáéhoz hasonlatos fuvolaszólamot eleresztve.
Theresa végül megérkezett a Faun és a Nimfák tisztására. Öt lámpás pislákolt egy láthatatlan pentagram öt csúcsába állítva, körülöttük éjjeli lepkék kóvályogtak, néha-néha a peremhez koccannva. Megbolondította őket a fényesség sugárzó aurája és az apró lények világtalanul próbálták minduntalan megközelíteni annak forrását. Thee a derengésbe vont tisztáson jól láthatta a fatörzsön trónoló Faunt és a körülötte ringatózó Nimfákat.
Közelebb merészkedve felismerte bennük anyját és két nővérét, mielőtt dühös szóra nyithatta volna száját, a Faun megelőzte őt.
- Üdvözöllek, Theresa Krähmüller, mint azt bizonyára te is észrevetted, már vártalak - arca békét, aurája nyugalmat árasztott. Thee nem félt tőle, de kisugárzása ellenére sem bízott benne.
- Jó estét, Faun - köszönt szárazon a lány, gyanakvása egy pillanatra sem hagyott alább. A Faun türelmes mosollyal nyugtázta.
- Hallottam ahogyan próbálkoztál játszani a  fűzfa fuvolán, amit csak a te számodra készítettem, három napon át faragtam és csiszolgattam - cseverészett kedélyesen a Faun - Van érzéked hozzá - fűzte hozzá negédesen.
- Ha már anyám helyén hagytad ott, apám ágyában... - Thee szeme dühösen villant, a Faun arcáról lehervadt a mosoly.
- Megértem a neheztelésedet és zavarodottságodat - bólintott komolyan - Számomra is nehéz döntés volt, hidd el!
- Engedd el őket, Faun! - kiáltotta kétségbeesetten Theresa. Anyja egykori önmaga árnyékaként keringett most a Faun körött, akár egy hold a bolygója körül. Emberi mivoltát csaknem elvesztette, bőre még az éjjeli erdőben is kivehetően enyhén zöldes árnyalatot öltött, szemeinek színe feketévé sötétedett. Az aurája és mimikája valami ismeretlen, valami nem emberi, mégis oly természetes lényéhez lett hasonlatos, amit Theresa nem ismert és most a tulajdon anyjára sem igen ismert rá többé. Mindössze magassága, termete, alkata és néhány egyre halványuló vonás emlékeztette rá. A nővérei hasonló teremtményekké váltak a rövid idő alatt, egy-két hónapos perspektívából szemlélve még távolabbinak tűntek, mint szülőanyja. Csodálkozó szemekkel mustrálták őt, hasonlóan idegenkedve tőle. Kellemetlen, hideg érzés járta át a lelkét és tudta: félig árván maradt.
- Kérdezd meg őket, vissza akarnak-e térni! - szólította búsan a Faun.
Theresa idegesen nézett felváltva a Faunra és egykori családja női tagjaira, a Nimfákra.
- Anya! Tina, Thelma... rám ismertek még? - fordult hozzájuk, bár mélyen, belül érezte, teljesen felesleges minden próbálkozás. A Nimfák nem szólaltak meg többé az ő nyelvén, furcsa, kattogó, morgó, sustorgó és főként egymásnak címzett hangkavalkád jött ki a szájukon. Újabb táncba forduló kört írtak le a Faun körül, majd ők is érezve a tárgyalás komolyságát - bár a nyelvet már nem beszélték - letérdepeltek a fűbe és csendben figyeltek tovább.
- Attól tartok, édesanyád és a nővéreid már nem ugyanazok, akik egykoron voltak - ingatta fejét szomorkásan a Faun.
- Itt maradok helyettük én, csak engedd haza őket apámhoz! - kérte reménykedve Theresa - Itt maradok veled örökre, ebben az erdőben és megteszem, amit nekik kell tenniük, csak... - elsírta magát. Őszinte, hatalmas könnycseppek potyogtak a földre, a Faun annyira sajnálta, csak nem maga is vele siratta az utolsó cseppnyi gyermeki ártatlanságot és jóérzést, ami ezen a vidéken, vagy talán az egész világon még fennmaradt.
- Attól tartok Stefan Krähmüller nem érdemli meg, hogy visszakapja azt, amiért felelősséggel tartozott, de nem viselte megfelelő gondját - komorodott el a félszerzet - És egyáltalán ha meg is bánná bűneit és hajlandóságot mutatna a változásra, ezt a fajta átalakulást már nem lehet visszacsinálni.
- Akkor hát hiába jöttem... - Thee most már zokogott, olyan reménytelen és üres lett minden, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy két nővére életteltelin kapott egymás hajába valami jelentéktelen csecsebecséért, anyjuk vigyázó szemeinek kíséretében nem tökéletes, de azért az ő számára szeretett birtokon.
- Menj haza, Theresa Krähmüller és vidd az üzenetem Stefan Krähmüllernek, vidd hírül egész Leobennek! - egyszerre felállt, közelebb lépdelt a lányhoz ruganyos kecskelábain, emberi kezével álla alá nyúlt, felemelte a fejét és egyenesen a könnyes szemekbe nézett. Thee meglepettségében abbahagyta a sírást, szipogva bámult vissza a Faunra. - Mondd meg, hogy a hálátlan király leváltatik és fiatal, nemes lelkű, tiszta fejű utódja veszi át a helyét, aki ügyel a természet és ember közti egyensúlyra.
- És ki lenne az az utód?
- Te, Theresa Krähmüller - mosolygott rá tiszta szívből a Faun - Nem ismerek nálad alkalmasabbat erre a feladatra. Virágoztasd fel újra Leobent, áldásomat adom Rád és a város népére is, holnap újra felragyog felettetek az égen a Nap. Tartsd őket jólétben és békében, de ne mások kárára! Óvjátok a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, a hátrányos helyzetűeket, és vigyázzátok a természet kincseit, mintha nem adatna belőlük több, mint feltétlenül szükséges! Cserébe én is vigyázni fogok a három Nimfára. Azt a csodanövényt pedig gyökerestül irtsátok ki, még a virágzási szezon előtt!
A Faun most hátrébb lépett, kezét nyújtotta Theresa felé és a lány rövid hezitálás után, lassan, de biztos kézzel rázta meg. A Faun tenyere meleg volt, ahogyan ujjaik egymásra simultak érezte a belőre áradó  tiszta energiát. Amint kézfogással pecsételték meg az alkut, Theresa szótlanul indult útjára, hogy beteljesítse sorsát. A Faun váratlanul szólt még utoljára utána:
- Ó, és még valami!
- Igen? - pillantott vissza válla felett kérdőn a lány.
- Tanulj meg játszani a fuvolán!