Már ettől a nyomorult címtől is elfog egy honvágyszerű érzés, csak nekem nem egy konkrét hely hiányzik – bár Hollandia még mindig a happy placem fejben, valahol – hanem az egész életem.
Itt ülök bezárva, kábé egy éve, az utazás még motivált, az még lehelt belém némi életet. Már Indiát és Thaiföldet tervezgettem, nyafogtam, hogy nem akarom ezredszer is Hollandiát meg az unásig mászkált európai városokat, melyek valahol mind ugyanolyanok. Hiába imádom a pizzát és az olasz tengerpartot, nekem most már egzotikus, Európán kívüli helyek kellenek, új élmények, több, színesebb, idegen vidékek. Viszlát civilizáció és olcsó repjegyek, ha már van mit a tejbe aprítani hát költsük el, aztán úgyis die…
Szóval most itt ülök, lockdown alatt, fél-karanténban, home officeban és a lelkem eladnám egy holland hétvégéért, egy fesztiválért még a tiédet is.

Mintha ezer éve lett volna az a nyár… De melyik is?

Akkor már több éve webkamoztam a frieslandi csicskával, évente egyszer kiutaztam hozzá, vagy ő látogatott meg. Bőven megérte. Vele jó ideje áttértünk a havi díjas chatelésre, de előtte is rendszeresen vásárolt 15-20 perces alkalmi alázós, irányított análos showkat. A farka kicsi volt és többnyire totál impotens. Azt állította nagyon ritkán, szinte egyáltalán nem is tud elélvezni. 

Akárhányszor találkoztunk, előkészült a kedvenceimmel, belga gofri, roesekoekken, olyan barbie-pink cukormázas tetejű kétezer kalóriás holland sütemény, Malibu kókusz rum. Többnyire megrágott ételt köpködtem a szájába, seggbe dugtam felcsatolható műfasszal, lepisiltem és ronccsá aláztam az impotenciájával, apró termetével, használhatatlanhoz közelítő fogyatékosságával és a külső adottságaival. Szóval a szokásos.
Nagyon hűséges volt. Túlságosan is. Egy alkalommal, egy novemberi, Thunderdome party után bevállalt, épphogy lejövős, de azért a munkához motivációsan szétszívós szeánsz végén erényövet rakatott fel magára. A kulcsot a kezembe adta, a következő találkánkig. Ami az azt követő júliusban vált esedékessé és a kis gnóm váltig állította, hogy nincsen pótkulcs. Természetesen nem hittem neki, ám a viszont látásnál elfehéredett, furán lepedékes, a szokásosnál is élettelenebb miniatűr fasszal találtam szemben magam, mikor lebűvészkedtem róla az erényövet.
Az alatt a nyolc hónap alatt rendszeresen jelentett milyen kellemetlenségei és fájdalmai, vizelési nehézségei akadnak tőle. Ki tudja, talán tényleg nem vette le. Nem akarok belegondolni.

Volt egy nyár, egy régi nyár, ennél is régebbi, még tizennégyben… Istenem, hat év, a fiatalságom, a rácsodálkozásom, az élmények és életérzés hajszolása… Hat év.
Most itt ülök, és sírva fakadnék, hová lett mindez. Nem csak a vírus, valami felnőtté válás és felfogásban történt visszaváltoztathatatlan transzmutált módosulás. Semminek nem tudok már úgy örülni, mert túl sok mindent értek, és bár nem akarok, mindig egyre többet. Túl sokat gondolkodom.
De azon a nyáron, ott még csak éltem a pillanatnak. A drogoknak, az érzésnek, a feelingnek, a zenének, a hardstylenak és aminek még jelentőséget tulajdonítottam.
A frieslandi kijött elém a reptérre, előre megbeszélten kocsival. Hotelszobát foglalt a holland kisvárosban, ahol a barátom lakott, akivel fesztiválra készültünk, mert Friesland 4 órányi kocsiútra feküdt az úticélomtól. Otthon pisiltem utoljára, hogy jusson neki bőségesen, és tuti ne akadjanak kieresztési problémáim, mint az erdőben, guggoló pózban a bokorban…
Úgy záporozott rá az aranyeső, majd belefulladt, tátott szájjal, a zuhanytálcán kuporogva a terpeszállásom mértani középpontjában. Én meg úgy pisiltem, mint egy póniló, és legalább annyit. Undorító volt, de nem néztem le. Arra gondoltam, nemsokára találkozom Zolival, a magyar haverommal, aki azt ígérte, elhozza a bogyókat, amiket a bulira rendeltünk. Csak be ne verjek kettőt before gyanánt. Nem szabad, most igazán kell az energia, a három teljes napos fesztivál sokat kivesz majd, ha már ma este elkezdem végem.

Ott találkoztunk, a nádas szegélyezte, kivételesen ragyogó napsütésben szikrázó kanális és a keskeny autóút találkozásánál, ahol a frieslandi leparkolt. Hattyúk úsztak a csatorna vízén, minden csodálatosnak tetszett. Zoli biciklin tekert komótosan, a szájában keskeny, rövidre sodort spangli lógott. A szél enyhén fújt csak, a holland idő kímélt minket és én alig vártam a fesztivált. Milyen csodálatosan egyszerűnek tetszett az élet akkor, kétezertizennégyben, Defqon 1 előtt, Hollandiában, webkamerázásból és dominázásból élő, bölcsész egyetemista lányként.
 - Itt van – a kezembe nyomott egy dohányos tasakot, éreztem benne a gömbölyded forma lasztikat, ahogyan rámarkoltam. – Csak add oda Márknak, ő tudni fogja. A londoniaké is benne van – mondta.
 - Jó – fogadtam örömmel. Én csak ötöt kértem, érzésre nem tudtam megállapítani, mennyi lehetett.
Persze Márk rohadtul kiborult mikor kiderült, hogy száz és a londoni srácokéit is mind neki kéne becsempészni. Szétpattintottunk egy paprika krémes tubust, nejlonzacskóba csavartuk a bogyókat, majd újra összetűztük a tubust, úgy vittük be őket. A whiskys üveget kivájt kenyér belébe tettük. Leleményes módszerek, csóró fiatalok, jó minőségű drogok. Imádtam azt a nyarat.
 - Ki a barátod?
- A holland cserediákom bátyja – vontam vállat. Ha gyanakodott is, nem túl sokáig tette. Ugyan, mit is bánta ő ki az a törpe forma a volán mögött.
 - És tudja mit viszel? – vigyorgott.
- Á, nem – legyintettem. – Neki amúgy is mindegy.

Elbúcsúztunk, a fesztiválon majd úgy is együtt sátrazunk holnap. Nagy buli lesz, én pedig boldogan szorongattam az értékes szerzeményt. Visszavágódtam az anyósülésre, a frieslandi elfordította a slusszkulcsot. Arra kértem, keressünk egy közeli coffee shoppot. Füvet kellett vennem, mert speedet mertem csak átcsempészni a reptéri biztonsági kapun, a bugyimban. Füvet a szag miatt nem igazán.
 - A barátod tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte, perverz kíváncsiság vegyült a tört angol akcentusába.
 - Á, nem – legyintettem. – Neki amúgy is mindegy.