Undorító ez a hétfői lassú halál – gondolom magamban a buszon zötykölődve hazafelé. Ja, hogy kedd van. Tökmindegy. Kocsiban is csak ülhetnék a kurva dugóban, egymagam, a keddi, szürke, esős-párás lejövőmmel. Elöregszem, lassan a szüleim is, aztán már ők sem lesznek velem… Na jó, ne rohanjunk ennyire előre, egy kicsit nyugi! – mondogatom magamnak. Nem is olyan rossz ezen a buszon ülni hirtelen, a jelenben, különösen, ha a még sötétebb jövőbe tekintek…
Arrébb ülnék, ahogy a mellettem ülő feláll. A kabátom övcsatja a két ülés közé csusszan. A csat keresztbe áll és megszorul. Kitépni nem tudom, természetesen. Többet ésszel, mint erővel, persze, de az ujjaim túl vastagok, hogy beférkőzzenek a két ülés perem közé és változtassanak a csat tökéletesen keresztbe szorult helyzetű állásán.
Apró személyem sem tud változtatni a bolygóálláson.
Egy fiatal, műbőrnacis lány jön oda. Vékony, az ujjai is, jóval vékonyabbak, mint az enyémek. Jóval fiatalabb is, mint én, olyan 20-23 lehet, maximum.

Azoknak a vékony, kecses, fiatal, zsenge ujjaknak sem sikerül.

– Á, hagyd csak – mondom.

– Biztos? – kérdezi kedvesen. Tényleg nagyon kedves hangja van a lánynak. Még akkor sem tudnám utálni, ha egy másik jelenetben lenyúlná a férjemet.

– Öreg darab – mondom én és már nem tudom, hogy magamra, vagy a majdnem 8 éves kabátomra gondolok, ami már meglehetősen feszül, ha összegombolom. Mégsem tudok megválni tőle. – De azért igazán értékelem, hogy segíteni próbálsz. Tényleg kedves. Ez jó karma.

A lány tovább próbálkozik.

– Mint egy ördöglakat – állapítom meg. És akkor hirtelen lenyomom a csatot, ahelyett, hogy húznám, vagy az állásán próbálnék változtatni. A csat kiszabadul, a pántot könnyedén vezetem ki a két szék közül.

– Köszönöm – mondom a lánynak, aki eztán velem szemben ül le.

Pedig már majdnem elnyeltek a saját sötét gondolataim.

***

Némán, az elmúlt jeleneten meghatódva sétálok hazafelé a régi iskolám kerítése mellett. Hirtelen egy újabb lány szól hozzám.

– Te, bocsi, te nem a Kosztolányiba jártál? - kérdi. Felismerem. Baszki, csak ezt ne! – ijedek meg, megrohannak az emlékek. Rossz hírű, züllött lány volt. Agresszív és beszólogatós.

– De… igen. Miért?

– Én is oda jártam! Egyből felismertelek. Te tényleg semmit nem változtál!

Rohadtul meglepődöm. Száz évesnek érzem magam, elnyűttnek, gondterheltnek és azt mondja itt nekem, hogy semmit nem változtam.

– Két gyerekem is van, ők is ide járnak - meséli, mintha kérdezném. Nem zavartatja magát. Én is feloldódom, meglepő ez a pozitivitás más emberi lényektől, csak úgy, a semmiből, egy esős kedd délután. – Hogy én hogy utáltam a németet. Emlékszel a Kati néninre?

– A rövid hajúra? Persze. Baromi para volt az a nő, vele én is utáltam volna a németet.

– Aha, a Tintás Kati nénire. Állandóan feleltetett, mert már akkor is tudtam, hogy szereti a… – kezével üveget formál, a levegőben imitálva dönti le a kétdekást. Nevetek.

Az iskola kapujában minden jót kívánunk.

Hazafelé sétálva bevillan a többi kép.

Az első olyan sattomat adta a parkban, amitől fél órán át fuldokolva köhögtem, majd úgy mentünk parfümöt vásárolni a Határ Útra, akkor még Euro parkba. Nem is éreztem az illatokat, annyira be voltam szívva attól a sattól. A lánynak rossz híre volt. Ötszázasról nyalogatta le a spuri maradványokat a játszótéren.

Most meg két gyermeke jár a régi iskolánkba. Eltelt az idő. De szerinte semmit nem változtam. Néha nem tudom, hogy én torzulok, az idő, vagy a világ körülöttem.