Ősz

A vén falak zokognak

Ütemes dübörgés, mit dübörgés..?! Valódi égzengés kísérte a vadul dobogó lábak nyomait. Lefelé a lépcsőn. Bamm. Bamm. Bamm. Kíméletlenül ostromolta négy pár fürge gyerektalp az öreg fa barázdás vállait, mely végül csak megadón hajlott meg, amint közepére nehézkedve megálltak szusszanni egy másodpercre. Csak azért, hogy aztán tovább folytathassák végtelenbe nyúló csatározásukat egymással, s talán a makacsul őszbe kapaszkodó, náluk is gyorsabban rohanó idővel. Néztem kifelé a régi gyümölcstálat ábrázoló faldísz sötétített üvegén, amint orromat a befelé tökéletesen átláthatatlan mély-barna üveglapnak nyomtam egészen bepárásodott. Tekintetem mégis incselkedve csalta az innét igencsak haloványnak tetsző - bizonyára vidor és sugárzó - , kora őszi napsugár, egészen a magas mennyezetig nyúló konyhaablakig. Igen.. Mozdulatlan kék ég, az ember legszívesebben beleharapna. De ez már nem az az égbolt, mi nyáron gondtalanul nyugszik felettünk. Ezen ott úszkál a közelgő vihar ígérete, melegébe hűvös szeleket csempész a későre járó délután.
Meriel észrevétlenül került a két kicsi mögé. Puha járása már-már simogatónak érződött szegény, szegény, vénséges fagerendák gerincein. Megszűnt felettem porzani a plafon, elhalkult a recsegés, lágy kezei úgy kúsztak karjaikra, mintha legalábbis félne tőlük.

-Elég legyen. - Szólt halkan. Azok ketten csak fintorogtak, de a lány nem nézett rájuk. Két semmibe meredő azúrszín szempár, felszíne olyan zavaros, ha tenger volna, még a leghatalmasabb hajók is elvesznének benne nyomtalanul. Két, szállingózó barna folt jelent meg, s tűnt el azon nyomban a kékségben. - Ősz van... - Egész' vékonyka hangon, erőtlenül, vagy tán kétségbeesve motyogta maga elé e két szót a lehulló falevelek súlyát érezve.
-Ez az! Menjünk ki és hempergőzzünk meg az avarban! - Rikkantotta Tollemache, az elevenebbik iker.
-Az utolsó egy marha! - S a kis Palmer már szaladt is előre, megfeszült izmokkal, nehéz lábakkal késztetve rá az öreg házat, hogy lehullajtsa odafentről poros könnyeit.
-Ne menjetek ki. - Jelentette ki. Semmi parancsoló, semmi felsőbbrendű erő nem sugárzott nővéri szavaiból. Még csak kérlelésnek is gyenge volt. A fiúk meg sem hallották. - Nem értettétek? - Tette fel újból a kérdést, cseppnyit sem hangosan, de jóval több fenyegetés mutatkozott meg benne. - Hallgatnotok kell rám. Anya megmondta.
-Olyan unalmas vagy! - Palmer barna kobakja visszafordult, nyaka bagolymód kitekeredett nővére irányába. A kisfiú apja vonásait örökölte, kissé előreugró álla, markáns vonásai, s értelemtől fűtött csibészesen csillogó szemei mind az öregebbiket idézték vissza.
-Nem érdekel. - Felelte egyszerűen, semmitmondó szemei öccsére szegeződtek. - A házban maradtok. Értem?
-Nem értem. - Röhögött Palmer, ki szintén szőke volt és kék szemű, követve a család női sarjainak hagyományait.
Meriel bosszús sóhajtással jutalmazta csupán az élcelődőket. Bús melankólia lengedezte körül egész lényét, s látszólag cseppet sem izgatta mi zajlik körülötte.
-Menjetek fel a szobátokba játszani. Dolgom van. - Intett nekik felfelé, amerre a lépcsőfokok engedelmesen sorakoztak egymás mellett.
-De hát nincs is semmi dolgod. - Bátorodott fel újra Tollemache. - Az iskolád majd csak holnapután kezdődik. Még csak tanulnod sem kell! Sőt. Még szerelmed sincs. Sőt. Barátaid sincsenek. Nincs semmi dolgod.
-Ja! Csak nekünk parancsolgatsz. Ez szívás!
Megsemmisülten állt, abban a percben nyújtott egyszerre szánni való, és félelmetes ábrázatot. Ahogyan vállai előregörnyedtek, látszott rajta, legszívesebben maga előtt is a föld alá süllyedne szégyenétől, ezzel egyetemben dühös kis szikrák pattogzottak ki valahonnét belőle.. Nem, nem a szeméből, azt mindvégig figyeltem, az a két tündöklő valami egész' idő alatt olyan felfedhetetlen és rejtélyes maradt, akár az igazi vadtenger.
-Meg ne halljam, hogy még egyszer így beszéltek. Most pedig felfelé. Gyerünk.
Megijedtek tőle. Tolle és Palmer arcát eltorzította a pillanatnyi iszonyat. Szótlanul szaladtak fel a lépcsőn. Gyorsan eltakartam a szemem, mielőtt még több por hullott volna alá a rések közül.

Igazán régi építésű ház volt a McWithy rezidencia. Az utolsó szálkájáig fából készült, élő fából készült ház, békés kis család lakta. Két emeletét elnagyolt méretek jellemezték, akármennyi bútort vásároltak McWithyék, és a nagyasszony akárhány porontyot hozott a világra, sohasem tudták egészen belakni. Nem ismerték a titkát. A ház mindig üresen kongott. A hangos szó hosszas visszhangot vert a szúette, korhadozó falak között, senki sem értette, miért. Akárki dobbantott nagyobbacskát a kelleténél, mindig túl soká' zengett bele utána a tömörnek vélt fal.
Noha két emeletével bőven alulmúlta a helyi villák gazdag repertoárját, s a tárgyak egytől egyig régimódi nép jelenlétét tükrözték vissza, az egész faillat furcsa előkelőséget és eleganciát csempészett az ember orrába. Baldachinos ágyak, kockás terítők, a hatalmas ruhásszekrény szárnyait kitárva a szem szinte éhezi az abroncsos ruha látványát, s csalódottan kúszik tovább a tekintet a megannyi normális, hétköznapi, modern ruhadarab láttán.
Földszintjén helyezkedett el a házaspár hálója, étkező és konyha, valamint egy fürdő, s egy könyvtár. Ez utóbbit tekintve nem sok haszna volt, pókhálóval körbefuttatott polcok, sarkok, bélyegét minden szegletére rányomta a vastag, sűrű por.
A felső emeletre vezető csigalépcső a konyha és olvasószoba közti üres kis térben verte fel tanyáját. Mosolyogva simítottam végig az érdes falat. Beleborzonghat a szerencsétlenek háta hajnalban, mikor felfelé merészkedik vigyázva, orra ne bukjon, s az az érzet uralkodik el rajta, hogy figyelik. Hátrapillant, de nem lát semmit.. semmi mást, csak azt a falba épített, különös üvegmozaikot. Amaz meg úgy pislant vissza rá, mint ki menten életre kel. A McWithy villa nem csupán ezt az egy különös darabot foglalta magába. A ház, azelőtt, hogy a család beköltözött volna, rég üresen állt, de a nyakam merném rátenni, hogy az előző lakók egyike sem tudna magyarázattal szolgálni az üvegdíszre, csakúgy, mint a fenti fürdőszoba tükör illesztéséből áradó huzatra – a tükröt eddig senki sem tudta elmozdítani a helyéről.. - , vagy épp' a lépcsőgardróbban árválkodó ajtó kulcs híján maradt zárra.
Az ikrek szerettek odafent lakni. Ami a McWithy házaspárt illette, szinte sohasem jártak az emeletre, így a két lurkó mindenben szabad kezet kapott. Dédelgetett vágyuk mégsem teljesülhetett, a vendégszoba kulcsát Meriel őrizte.
Meriel.. a titkok labirintusa, a szőke, legidősebb testvérlány. Különösen szerettem őt figyelni. Viselkedése napról napra változott. Bár minden alkalommal csendes magányába burkolózott, arcjátékával színészeket, mutatványosokat szégyenített meg, szemeiben pedig semmiféle fény nem bontogatta sugarait reggelente, de... Birtokában volt annak, mit egyikük sem tudhatott magáénak. Talán nem is tudta, tán csak ezt is oly' jól leplezte, mint mindent, mit meg akart tartani..
A konyhaasztal magas lapjára támasztott könyökei fogták közre gömbölyű állát. Maga elé meredt, mint általában és élvezte a pillanatnyi csendet. Nem gondolkodott rajta meddig fog tartani, nem rettegte a nyugalmat felváltó káoszt sem. Nem akart visszamenni. Nem szerették őt. Hogyan is szerethették volna, hisz' semmi szeretetreméltót nem mutatott magából társai felé, ő csak a különc, furcsa lány volt, aki sohasem beszélt. Mellkasa egyenletesen hullámzott, kislányos keblei néha kiemelkedtek a lenge, nyári, virágmintás ruhából, melyről oly nehéz szívvel mondott le minden ősszel. Révedve figyelte a rőt és sárga leveleket, egymást követve pottyantak a földre, kedve lett volna velük együtt beleolvadni a még friss avarba, s téli álomra hajtania szőke fejét. Éles csörömpölés verte fel a szeptember békés délutáni csendes pihenőjét, a kárpit is megrezzent a falon ijedtében. Ő csak végtelen lassúsággal engedte le elnehezült szemhéját. Türelmes édesanyaként állt fel az asztaltól, ismerte jól azt, mikor a csend még fojtottabbá válik, s tudta, miféle félelmet rejt magában ez a hallgatás. Papucsa még el sem érte az első lépcsőfokot, máris belenyikordult fájdalmasan az egész épület. Dana vészjósló árnyéka vetült az előszobára.
-Szervusz, lányom. - Szigorú köszönése számot kérőn csattant Merielen.
-Szervusz, anya. - Keze önkéntelenül markolt a fa korlátba. Nem fordult meg.
-Az ikrek?
-Odafenn. Azt hiszem eltörtek valamit. - Szólt gépies hangon, s megindult felfelé. Dana durván lökte félre, csaknem hátraesett. Egy pillanat erejéig összetalálkozott a két elsőre ugyanolyannak tetsző szempáros.
-Hihetetlen, hogy nem lehet benned megbízni. Még ennyire sem. Semmi hasznod.
Sziszegő kígyók törtek elő Dana pengére rúzsozott ajakkölteménye közül, s tűsarkas lábait a fa húsába véste mélyen, az pedig válaszul recsegőn zokogott fel, ezernyi porszemet és szöszt és megannyi apró bogarat sírva el könnyeként. Az ikrek is bömböltek vele együtt keserves siratót, az anya üvöltött, minden, mi bú, mi rossz és mi fájdalom kánonban zengték a magukét. S a csendes..? A háborgó tenger elnyelte könnyeit.

Napfényárnyék

Dobhártyám szinte érzékelhetetlen remegése indította el a végtelen kis reszketések áradatát, fejem búbjától a lábam ujjának legapróbb szegletéig. Rémes hangzavar zúzta szilánkjaira az álmomat, s ez éktelen haragra gerjesztett. Kedvem lett volna ujjaimat szorosan a kis rohadékok nyakára fonni, oly erőt kifejtve, hogy lélegzetüket tüdejükbe fojtsam. Örökre.
Magam összeszedvén dörgöltem ki az álmot táskás szemeimből. Bevetettem a fekhelyem, az éjjeliszekrényként használt, szálkás faládika tetején két éjjele nyugvó pohár vízbe kortyoltam. Nem nyílt alkalmam kiosonni a mosdóba, sem a konyhába. Layton furcsán viselkedett, már jó ideje. Éjjelenként hosszasan üldögélt egymaga a sötétben. Nem láttam, de éreztem, hogy a pupillái tágabbak, mint egy macskáé, és mindent hall. Én pedig nem kockáztathattam.
-.. Tolle edd meg. Anya meghagyta, hogy zöldséget is.. - Meriel fátyolos hangját még a függöny lágy susogása is elfojtotta, így csak foszlányokban jutott el hozzám. Noha ez előbbit csak a még mindig gyönge lábakon futkorászó, avarborzoló szelecske késztette, míg a lány testéből idáig szivárgott a forró indulatok kavalkádja. Ajkam lassan negédes mosolyba torzult, hallottam a lábujjhegyre érkező tépőzáras, gyermekcipő tompa lépteit. Közelebb léptem a falhoz, mellkasom egészen az érdes és kellemetlen tapintású, csiszolatlan fának feszült, fülem szorosan rátapasztottam. Szárazon simult össze bőröm a ház bőrével. Felsóhajtottam. Szinte éreztem, hogy életadóm velem egyszerre szívja magába a friss, láthatatlan s szagtalan méregtől eltelt levegőt.
Apró neszt hagyott maga mögött csupán, amint a félfelnőttnyi tenyér a réz kilincsre kúszott. Reflexszerűen siklottam végig a fal mentén, a fürdő hideg huzata lassan szűnni kezdett, s a következő másodpercben átnéztem a gyümölcstál áttetsző aljzatán.
-Palmer. - Suttogtam kéjesen, furcsa örömet éreztem a kisfiú láttán. A látvány, ahogyan a szőke kobak szakértőn fordul körbe, az okos kis szembogarak villogva lesték a vészt, mit ez esetben csupán a szigorú nővér jelenthetett.. Csodálatos érzeteket ébresztett bennem. Ujjai begörbültek, egyre inkább lefelé nyomta a kilincset, mígnem a falon függő esernyők megremegtek a beáramló szél gerincborzoló cirógatása alatt. Az ajtó halk csukódását senki sem hallotta meg. Szánalmas szerencsétlenek. Sajnáltam őket. Koporsómban is megfordultam volna, olyan hangos panaszt nyögött el a vaskeret a másodpercben, mikor érintkezett a zárral.
Az előszoba üres csendje rövid időn belül untatni kezdett. A hozzám furakvó hangokból ítélve Meriel egyre csak vesztett türelméből. Meg kellett néznem. Arcomon továbbra is táncolt az ízletes mosoly, mely jóllakatott, hiába korgott üresen két álló éjjele a gyomrom. Még füttyenteni is kedvem szottyant, de tudtam; ez végzetes hiba volna. Jobb, ha senki sem tud rólam. Így mindenkiről tudhatok. Mindent.
Ráérősen sétáltam körbe a konyhát. Meriel hátába kellett kerülnöm. A végén még lankadatlan ébersége áldozatául esnék. Ugyan ki venné észre, ha a falon elmozdulna a vadászfestmény? Az őzek kecses lábai néha fellibbennek, csakúgy, mint a kosztümös hölgyeké, az első csóknál. Imádom a természet romantikáját.
Tollemache és Meriel egymás mellett ültek. Tolle undorodva túrt a megannyi párolt, zöldségdarabka közé életlen késével, és űrhajós villájával. Meriel előtt üres tányér pihent, poharában egy csepp folyadék, annyi sem párolgott fölfelé a fűtetlen helyiség hidegében. Mindig is utáltam a skót kockás falvédőt. Nem elég, hogy a deszkák, melyekre évek óta tökéletesen simult – már-már dorombolva nekik - , szúrtak és horzsoltak, ha az ember megpróbálta nyikorgásmentesen elmozdítani őket, na de valami apró bogárkák beleköltöztek a múlt télen, azóta pedig jelét sem adták annak, hogy más hajlék után kívánnának nézni. Megbékéltem. Az állatkák maradtak, hálából én átnézhettem az általuk kirágott kisebb-nagyobb lyukacsokon. A látás hatalma felpezsdítette lassan megalvadni készülő véremet. Merielbe végre némi élet költözött.
-Megnézem Palmer felébredt-e már. - Szólt. - Addig egyél, rendben?
-Jó. - Felelte a testvér. A lánynak fel sem tűnt nyugodt engedelmessége. De én figyeltem a szemében gyúló szikrára. A gonoszság benne is, mint minden emberben, ott élt. Csak épp' korábban, és erősebben ütközött ki, mint másokban. Mosolygott. Mosolyogtunk. Amint a nővére felsietett a lépcsőn, minden egyes levegővételét számoltam. Még utána is. Így pontosan tudtam, mikor reked fehér mellkasában a szusz.

Sosem gondoltam még a nappali hiányára. Úgy igazán soha. Bár most tömött hassal, szomjamat oltva nyilván jóval kevesebb problémát látok, mint normális esetben. Miért a konyha? Abban semmi bensőséges, semmi családias, semmi melegség nincs. Abban nincs lélek. Mégis, a kupaktanács, a családi megbeszélések, sőt, még a szenteste is itt zajlik le. A fürdőszoba után itt fázom a leginkább. A falak vékonyak, s mint említettem fából vannak. Áteresztik a hidege, a forróságot. Kár, hogy ez utóbbiból egy leheletnyi sincs közöttük. Még az ajkaik közül is csak a rideg sustorgás ömlik kifelé.
-Halljam! Igaz? - Kérdezte újra és újra Dana. Meriel csak állt ott, öle előtt összekulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, haja előreomlott, elrejtve arcát. Nem szólalt meg.
-Igaz! - Hangzott fel újra Palmer vádló alattomossága. - Megütötte az arcom!
-Meg! Én is ott voltam! - Erősködött Tolle. Az anyjuk azonban már rájuk sem figyelt. Tökéletes kontyából lassanként elszabadultak a hajszálak, s a sok hajszál egész tincseket alkotott. Szeme nem dühöt, sokkal inkább tehetetlenséget árasztott.
-Meriel. Válaszolj, ha kérdezlek.
Hirtelen indulattól vezérelve vájta ujjait lánya karjába. Pont a könyökhajlat belső felébe, ahol a véna is lüktet. Fájdalmasan megrándult. Feje kimérten emelkedni kezdett, szemébe lógó szálait nem seperte ki onnét, nem vette a fáradságot. Egészen őrült hatást keltett.
-Így volt. - Szólt nyugodtan.
-Még is hogy volt ké..
-Hallgass.- Suttogta. Villám cikázott a tenger felett, a vihar közeledni látszott. Dana döbbenetében nyitva felejtette alsó ajkát, nyelve partra tévedt rája módjára vonaglott szerencsétlenül. - Elég volt.
-Takarodj a szemem elől. - Sistergett, gyűlölet izzott fel benne. - A saját véred..!
-A saját vérem ott árt nekem, ahol csak tud. - Ismét lehajtotta fejét, őszinte szavai felperzselték a fapadlót. - Megszökött. Tollemache segített neki. Mind a vesztem akarják.
-Gyerekek! Alig hat évesek! Bolondok házába kéne téged záratni! Oda vagy való! A középkorban az ilyet máglyán égették el, vízbe dobták, darabokra törték a csontjait!
S csak átkozódott és szidalmazott, ahogyan szokott. Senki sem gondolt közben arra, milyen jó lenne, ha az apjuk most itthon lenne, s talán lenne kihez menekülni. Egyikük sem.

Azon éjjelek egyike volt aznap, mikor Meriel mélyen aludt. Két nyugtatót vett be, úgyhogy fogalmam sincs mitől sikerült neki. Igazán elememben éreztem magam. Szerettem Meriel szobáját. Soha, senki sem járt még ott rajta és rajtam kívül, s ettől az egésztől családias hangulatom támadt. Mosolyogva toltam el a beépített szekrény hátsó falát. Tudtam, nagyot kell lépnem, ha nem akarok elbotolni a kupacba hajtott pulóverekben. Sötét árnyékok vetültek a szoba falára, a redőny lehúzva pihent meg az ablakpárkányon, még a hold halovány és reszketeg fényét is odakintre szorította ezzel.
Hiába szokott hozzá szemem a sötétséghez, alig láttam valamit. Sziluettek, életlen körvonalak tömkelege volt a világ. Mégis, ujjaim ösztönösen siklottak az ívesen kifaragott asztal, legfelső fiókjának öntöttvas gombjára. Benne ott szuszogott édesen a bársonybevonatú, zár nélküli, gyöngybetűkkel megtöltött napló. Elégedett mosollyal kúsztam vissza otthonomba.

Fekete tinta

Összekuporodtam. Izgatott voltam, nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Mohón nyitottam fel a fedelet. Óvatosan lapoztam. Meriel még a legapróbb susogásra is képes volt felébredni. Ő is tudott valamit. Nem egyszer láttam, amint némán tűnődve bámulja az üres falakat. Órákon, hosszú órákon át..

„Szép hónap a szeptember, talán a legszebb, a tizenkettő közül. Bíbor és sárga, erőteljes és matt színek kavalkádjától imbolyog az utca. Néha azt sem tudom, merre megyek. Ki sem mozdultam, hálát adtam minden percért, melyben megadatott, hogy még a létezésem se kelljen elismernem. Csak gubbasztottam idebent. Egészen máig. Reggel Palmer mélyen aludt. Nem tudtam felébreszteni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, nem is akartam. Míg alszik, nyugtom van. Tollemache egészen nyugodt, mikor Palmer nincs a társaságán. Palmer más. Palmernek ijesztően csillognak a szemei, miközben rám mereszti őket. Mikor nem tudom őt szemmel tartani, pontosan olyan érzésem van, mintha éjnek évadján egymagam sétálnék a szűkös utcákon, igazi, belvárosi panelek között. Mintha nem lenne ott senki más, csak én, és még valaki, és tudom, hogy hiába fogok sikoltani, mert nem hallja majd senki... Így csendben folytatom tovább az utam, igyekszem másra gondolni, semleges dolgokra, nem pedig a következő néhány másodpercre. Mikor fedi fel magát..? Vajon mikor?
Nem tudom miért. Még soha nem jártam a belvárosban éjszaka.
Nem keltettem fel Palmert. Tolleval reggeliztem a konyhában. Valaki figyelt bennünket. Talán ha sikoltanék, Ő, meghallaná.
Mégiscsak erősebbnek bizonyult bennem a felelősség. Felmentem megnézni Palmert. Nem volt az ágyában. Nem volt a mosdóban és a gardróbban sem. Egyáltalán, sehol sem volt. Karon ragadtam Tollemachet, felvettem a kabátom, és gondolkodás nélkül kirontottam a házból. A napsugarak lesből támadtak, meglepetésszerűen és azonnal. Semmiféle figyelmeztető jelet nem kaptam. A több hónapnyi elszigetelt szobavilágosság elszoktatta a szemeimet az igazi fénytől. Fájt. Vissza akartam menni. Mégis előre felé indultunk el. Átszeltük a ház előtt végighúzódó úttestet, melyen egyetlen mogorva féknyom sem sötétlett, olyan tökéletesen sima beton költözött elénk, hogy akár enni is tudtam volna róla, ha igazán szeretnék. Mielőtt kiléptem, körülnéztem. Tudtam, hogy nem jön majd semmi. Jobb oldalt megpillantottam a szomszédos házat, csaknem teljesen élesen láttam a körvonalait. Mindig is mondtam anyának, hogy túlzsúfolt ez a környék..
Évek óta nem beszéltem normálisan anyával.
Ez már az úttest túloldala volt, akármennyire szerettem volna megfelejtkezni erről. A tölgyfák óriási szörnyetegekként magasodtak fölém, az öcsém időnként megállt fölszedni egy makkot. Szótlanul figyeltem, mindeközben igyekeztem mindenhová nézni. Palmer türkiz kabátja azonban nem rikított ki erőszakosan az avarból, s a barna, öreg fatörzsek mögül sem kandikált ki egyetlen kócos kobak sem.
Kezdtem kétségbeesni.
„Tudod hol van?” Fordultam Tollehoz. Alig mertem tőle megkérdezni.
„Nem.” Felelte. Sóhajtottam. Persze, ha tudná, akkor is előbb halna meg, minthogy megmondja.
„Ez most komoly. Lehet, hogy baja esik.” Amennyire tőlem telt, szigorúan néztem rá. Nem tudok szigorúan nézni..
Tollemache nem felelt. Sietős léptekkel indultam tovább, nem követett. Hátra néztem, nyugalmasan, dudorászva szedegette a földről a terméseket. Feldühített a látványa.
„Gyere.”
„Mindjárt csak..”
És mielőtt még tudatosult volna mit teszek, elképesztő lendülettel termettem mögötte, kis karja szinte kiszakadt a helyéről.
„Áú, ez fáj!”
„Nem érdekel, te kis szaros, azt mondtam gyerünk!”
Belenéztem a szemébe, és a saját tekintetemet láttam benne dúlni. Rémisztő látvány volt, egyszerre erősnek és őrültnek éreztem magam, és csak rohantunk és rohantunk végig, az otromba fák között, a csúszós, nyálkás avaron át. Éreztem, amint az alig térdig érő vaskerítés felszakítja a farmerom, de csak törtettem előre tovább. A tó, mely ékszerként ült meg a park közepén már messziről ridegen csillogott. Víztükre szürkén, feszesen fodrozódott, úgy nyaldosta a stég fadeszkáit, mintha hízelegni akarna neki. És Palmer ott ült, bokáig vízbe lógatott lábbal, lúdbőrözve. Legszívesebben felüvöltöttem volna.
Arra eszméltem fel, hogy Tolle ujjai már nem forrósodnak dühtől görcsös tenyeremben, mely most megfeszítve, sajogva állt a levegőben. Palmer oldalra bicsaklott nyakkal, hófehér arcán vöröslő tenyérnyommal lihegett. A hullacsend csupán a másodperc ezred részéig tartott.
Patakzottak a könnyei, torkából üvöltés, sírás egyvelege kapaszkodott elő, az időközben feltámadt szél messzire vitte azt. Tollemache beért bennünket és együtt bőgtek. Kézen fogva vittem haza őket.
Tudtam, éreztem, hogy összeesküvés áldozatává váltam.
Elbújtam a szobámba, nem érdekelt mit tesznek. Felőlem akár a házat is magunkra gyújthatták volna. Akkor legalább nem fagynánk meg idebent..
Sikerült elaludnom. Úgyis előre tudtam, hogy anyám rikácsolása felver majd, így nem fogom lekésni a vacsorát. Bezárást kaptam. Ritkán mosolygok, de ezt nem álltam nevetés nélkül. Igazán, szívből kacagtam a büntetésemen. Közben csorogtak a könnyeim. Holnap iskolába kell mennem.”

Elégedett sóhajtással zártam össze a kincset érő könyvecskét. Boldogan szuszogtam. Négykézláb másztam végig a Meriel szobáját körülvevő padlózaton. El kellett oszlatnom a súlyomat, a gerendák szörnyű recsegése még a fentieket is felverte volna. A végén, még egérre találnának gyanakodni.
Óvatosan, immár jobban vigyázva léptem át a szekrény belsejéből, a puha szőnyegre. Lábam belesüppedt, lábujjaim között apró szöszök csiklandozták a bőrt. Én is szerettem volna egy szőnyeget. Az én bőrömet legfeljebb az alattomos kis szálkák csiklandoztál, véresre, ezer meg ezer helyen.
A visszaút most is, mint mindig, nehezebbnek bizonyult. Meriel forgolódni kezdett, kezeim pedig ezzel egyetemben nyirkosan izzadni. Félő volt, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúszik a napló, ő pedig felül az ágyában és rám néz azokkal az ocsmány, kék szemekkel.. Azt hiszem belehalnék.
A fiók halk csukódása után lélegzetvisszafojtva tűntem el a vackomban.
Lámpát oltottam. A körte méltatlankodva, néhány erőtlen villanás után izzani kezdett. Behajlított térdekkel topogtam. Tenyerem külső peremén fekete foltok úsztak. Nem figyeltem eléggé. Megfogott a tinta. Talán az írást is elmaszatoltam. Rémület járta át a testem.

Ezüst tinta

Egész nap bolyongtam. Az eső úgy verte a tetőt, attól féltem, egyszerre rám szakad az egész, s a fa, mely eddig jótékonyan rejtett odvába, most szemfedőmmé válik majd. Talán kicsit, titkon reménykedtem is benne. Nem történt meg. Az üres ház kongott ugyan, de tartógerendái törhetetlenül feszültek meg a súly alatt. Kimerészkedtem, éppen csak annyit vettem el mindenhonnan, amennyi feltétlenül szükséges volt. Kedvetlenül rágcsáltam el a néhány zsömlét, unottan dobolva ujjaimmal az asztalon. Nem voltam igazán elememben, hisz' a ház üressége belém itta magát. Szükségem volt valakire, valami újra, ami feltölt. Merielre kezdtem gondolni. Olyan volt ez, mint egy mentális maszturbáció. Máris bizseregtem, és még inkább vágytam. Igen, pontosan olyan.. Amikor nem kapod meg, amikor magadnak okozod, de mindennél jobban vágysz arra, hogy más adja át az érzést. Csodálatos és egyszerre szívszaggatóan fájdalmas.
Minden lepergett esővízcseppecske egy új kínosan hosszú pillanatot mosott szét. Vártam. Fél négy előtt tíz perccel visszatértem a saját otthonomba. Azt a tíz percet a falnak préselődött testtel, verejtékezve szenvedtem el. Számoltam magamban visszafelé, s egyszerre feltűnt, hogy a számok negatívba csaptak át, a végtagjaim pedig keservesen zsibbadnak. Az ajtó nem nyílt. Meriel késett. Valami történt. Reszkető ajkakkal, kitágult orrcimpákkal lestem a bejáratot. További húsz percig kényszerítettem magam a kényelmetlen helyzetbe, csakhogy ne tudjak másra koncentrálni a fokozódó fájdalmon kívül. Így nem terelhette el a figyelmemet.
Sikerült. Mikor a zár végre kattogva adta meg magát az apró kulcsnak, s a pillanat tizedrésze kúszott át a hallon, akkor zártam szorosan a markomba az időt. Míg a kismutató egyet ütött, addig sem tartott az egész. A testnek szüksége van rá, hogy kövesse a lélek hangulatának változásait, s ezt a rövid átmenetet megtanultam magamévá tenni. A lány arcán még ott játszott a bódulat, mely belépve a házba szinte azonnal semmivé foszlott, s az üresség monoton szürkesége ismét elhomályosította a szemeit. Jól éreztem hát. Valami történt.
De nekem tovább kellett várnom. Meriel ledobta a táskáját az előszoba fal mellé, sebtében lekapott egy esernyőt a szegről, már csak az ajtó hosszas visszhangja jelezte, hogy a házban járt. S a kicsiny tócsa, mely utána maradt. Ruhái és haja egyaránt eláztak, mégsem szárítkozott meg, mielőtt újra nekiindult volna. Félt, hogy még jobban elkésik. Furcsa lény az ember. Az olyan ember, akinek legjobb barátja a közöny még furcsább. Még az is képes félni..
Tollemache és Palmer kivételesen csendesen vették birtokba a házat. Nyomukban tekintélyes hűvösséggel Dana lépkedett. Meriel szoborként, épp' csak behajlítva térdeit sétált, arcáról mint általában, most sem lehetett kiolvasni semmit. Vártam az estét. Ó, hogy vártam...!
..És elérkezett végre az az óra, mikor mind nyugovóra tértek. Layton megitta végre az esti pohár tejet, Dana lemosta arcáról a ragacsos, gyurma állagú pakolást.
Én azonban egyes egyedül Merielt figyeltem. Az ágyában feküdt, lehunyt szemmel. Békéje látszólag zavartalan volt, az ablakot résnyire nyitva hagyta, s én innen tudtam, hogy nem alszik. Felületes és szapora légzése, a függöny minden mozzanatára megrebbenő szemhéja elárulta őt.
-Ki fogod bírni. - Suttogtam. Nem is vettem észre, hogy a szám ily módon kiszáradt az izgalom következtében. Ahogyan a kezei súrolták a lapokat, amint a papírra vetett kék tinta a tenyerére ragadt – s itt szikla gördült le kőszívemről, mert fel sem tűnt neki az általam tönkretett gyöngyírás foltos kerete - , a toll papírba vájó hegye.. De nekem még ekkor is, most is várnom kellett!
Megérte várni.

„Senki sem kérdezte, miért vagyok tejfehér. Senki sem érdeklődött, tengernél voltam-e, vagy hegyeket másztam meg, szeretkeztem-e a forró homokban, vagy a vízesés alatt. Csak az arcomra kellett pillantaniuk és.. egyből tovasiklott a tekintetük. Valaki másra, akiben több az izgalom, akiben több az érték. Egy ember sem szólt hozzám. A tanár sem. Felnőttek. A tanárom is felnőtt. Azt hiszem éppen ideje volt már. Megnyugodva görnyedtem előre, és megkönnyebbülten mosolyogtam magamban anyámon. Ennyit érnek a szankciók, ennyit ér a szigor, a gyűlölködés. Nem árthat nekem. Senki sem képes bántani. Semmi vagyok..
Eltelt a nap. Ez is, mint a többi. Nem hallgatóztam, de a jajszavak mégis mélyen befészkelték magukat a fejembe. A megannyi élő mind mind panaszosan nyögdécselt, ugyan, hogyan is lehet ezt újra megszokni? Nekem nem kell megszoknom. Korán kelek és korán fekszem. Teljesen mindegy, mennyit kell majd tanulnom, mert úgysem csinálnék semmi fontosat. Mindegy, lesz-e időm élni. Úgysem élek. Régóta nem. Soha nem is éltem igazán.
Hallottam az esőt is. Még ez sem ejtett kétségbe, noha tudtam – nincs nálam esernyő. A busz, pedig csak a belváros széléig közlekedik, onnantól tulajdon lábaimra bízhatom magam. A nagykabátok és esernyők ázott, bűzölgő tengerében fulladoztam. Nem hagytak felszínre törni, szinte végignéztem a lelki szemeimmel, amint talpaik alá gyűrnek, végleg megfosztva engem az oxigéntől. Egy esernyő nyele a bordáim közé fúródott, fájdalmasan szisszentem fel, de senki nem vette észre. Ugyanúgy préseltek továbbra is össze, ki a hátát, ki a mellkasát nekem nyomva, mintha valami láthatatlan fal lennék, akinek úgysem fáj.
Mikor végre érezni kezdtem a hajamon alácsordogáló cseppeket, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Hazafelé indultam a jegenyéktől szegélyezett, hosszú és egyenes úton, ami sosem kanyarodott el. Legalábbis idő előtt.. idő előtt még soha. Áztam. Hajtincsek tapadtak az arcomra, pilláimon nehézkesen függtek a vízcsöppek, néha le-lecsöpögve az orcámra, ilyenkor úgy festett, mintha sírnék. A pulóverem átázott, nedvesen tapadt a pólómhoz, melynek következtében hátam is borsódzani kezdett. Szürke és barna színek domináltak mindenütt, szerettem volna egy kis lilát is látni, csakhogy biztos legyek még benne, a földön járok, s nem valami deformálódott világban, mi megpróbál a saját arculatára formálni. Megálltam. Jó negyedórányi gyalogút vezetett még a kisiskoláig, s onnét még negyed óra a hazaút. Tolle és Palmer nem fognak megázni, de nekem még fél óra a vízfüggöny alatt. Megfázhatok, vagy tüdőgyulladást kaphatok. Megráztam a fejem. Na és? Érdekes ez egyáltalán? A szokott ösvényen lépdeltem tovább, mely a nagy úttest felé vitt. Megálltam, hogy körülpillantsak. Egyetlen autó sem száguldott el előttem, s a fiú, aki a zebra túloldalán álldogált zsebébe mélyesztett kezekkel, mégsem indult meg. Talán tud valamit. Talán ha az útra lépek, elgázolnak. Talán..
Nem volt nála ernyő. Se kapucni nem védte a fejét, se sapka. Ami azt illeti, csak egy póló lógott rajta, de az egész' a combja közepéig leért. A világos anyag most sötéten tocsogott. Szinte láttam, ahogy gőzölve párolog a teste.
El akartam indulni.. De ő sem tett egyetlen lépést sem. Meg szerettem volna kérdeni tőle, hogy friss-e a beton, de a kopottas zebra hosszú évek kemény munkájáról tanúskodott. Egy autó suhanása zavarta fel hirtelenjében a nyugalmat, és akkor a levegő forrni kezdett körülötte. Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Hatalmas, világosbarna szemei voltak, amolyan igazi mandulafélék. Résnyire nyílt a szám. Akkor és ott úgy éreztem, még soha nem találkoztam nála mélyebb lélekkel. Nem ült ki izgatott pír az arcomra, de valamiféle furcsa kényszernek engedelmeskedve jobbra fordultam, és azon a rövid úton sétáltam tovább hazafelé, melyet öt hosszú éve nem tapostam meg. Öt éve, mióta anya szerint eléggé megnőttem ahhoz, hogy Tollemachet és Palmert elhozzam az oviból, majd később az iskolából. Féltem attól a fiútól.
A bűvkörébe vont. Biztosan gonosz. Bár ennek fikarcnyi jelét sem érzékeltem, a légkör, mely körbelengte őt természetellenesen nyugodt volt. Pont mint az enyém. Néha magamtól is megrémülök.
Mire hazaértem, valóban a legalsóbb ruharétegemig áztam. Át akartam öltözni, ám az első, mi szemet szúrt, a falióra fenyegető mutatóállásában mutatkozott meg. Elkéstem. Így is. Fogtam egy ernyőt, és sietve indultam az ikrekért. Útközben belebotlottam anyámba. Nem véletlenül. Ellenőrizni akart, s én felháborodtam. Kis híján arcul csapott. Tán igaza volt.
Szidást kaptam, az ikrektől pedig gúnyolódást, egész úton hazafelé. Anyám nem szólt rájuk. Palmer belerúgott a lábamba. Nem mertem visszaadni neki és nem mertem rászólni. Nem mertem könnyezni sem. A fiú már nem volt ott...”

Csak figyeltem a sós könnycseppeket, amint lassanként átáztatják a naplólapokat. A papír hullámain olvashatatlanná váltak a betűk. Meriel érezte.. Tudtam, hogy érezte a forróságot. Életében először nem fázott, csonttá fagyott teste kicsit felolvadt. Reméltem, szívből, hogy elmúlik. Nem lehet. Nem akartam végignézni, amint ő megéli az álmaimat. S egyszerre mégis végig akartam.. Nem, képtelen lettem volna kimaradni belőle.
Összegömbölyödtem a fekete gyászmise körül. Nem tudtam felállni, úgy fájt. Nem gondoltam, hogy még tud fájni. Egészen elfelejtettem milyen érzés. A tenyerem külső pereme ismét tintás lett, de most nem fekete foltocskák borították el a fehér bőrt. Ezüstös színek pompáztak, papagájnak éreztem magam, egy bohócnak, akivel nem nevetnek együtt az emberek. A szomorú bohóc. A bohócok sosem szomorúak. Én sem lehetek szomorú. Néztem a ház belsejét, vártam, hogy új erőt adjon nekem, de nem tette. Ujjbegyeim lágyan futtattam végig a kemény és kényelmetlen padlón, melyen feküdtem. Aludt. Én is elaludtam.

Átkelés

Gyomrom öklömnyire zsugorodott, a hideg félelem torkomig kúszott, karmainak éle csaknem elérte. Erre ébredtem. A napló szinte világított a sötétben, súlyának többszörösét véltem mellkasomon érezni. Fulladoztam, a levegő megrekedt bennem, minta bőröm hevített vasat érintett volna, úgy taszítottam el magamtól. Tompa puffanással ért padlót, felkavarta a port, csótányok szaladtak szerte a nyílásokba. A ház deszkái dühödten reccsentek rám. Felébresztettem. Riadtan lapultam meg a fal mellett. Tenyerem félve húztam végig rajta, nyugalmat erőltettem lényemre, s közben próbáltam mindezt a higgadtságot belé is átsugározni. Újabb nyekergő nesz küldte felém szidalmait, csendesen füleltem, magamban néma fohászt suttogva. A hangok odalentről jöttek, parancsoltak engem magukhoz. Reszkető térdekkel egyenesedtem fel, lehunyt szemekkel vettem kézbe a naplót. Ujjaim visszahúzódtak volna a ruhám ujjába, ha nem koncentrálok elég erősen.
Próbáltam megnyugvást lelni a hűvös, dohos levegőben, a nyers fa illata csípte az orromat. Remegett a kezem, mikor félrehajtottam a tengert ábrázoló festményt. Lélegzetvisszafojtva pillantottam le, Meriel mélyen aludt.
-Köszönöm.- Susogtam, halovány mosolyt csalt arcomra a függöny mögötti ablakon áttetsző sötétség. Fél egyet ütött az óra, s én megnyugodva állapítottam meg, hogy csupán fél órácskát szundítottam át. Bátorságom visszanyerve hajtottam vissza helyére a keretet, apró szálka szaladt tövig mutatóujjamban, ám ez sem szegte kedvem.
Néztem a bordázott, belső falakat és egyszerre megint hatalmasnak, és mindent tudónak képzeltem magam. A durván faragott fogantyúba kapaszkodva félretoltam a beépített szekrény hátfalát. Frissen mosott ruhák, s Meriel sajátságos, kellemes illata kúszott fel szaglójárataimba. Akár egy kölyökkutya, boldogan szimatoltam a szoba levegőjébe. Hideg szellő lengedezett a helyiségben, egész' libabőrös lettem, és a libbenő függöny árnyékában visszacsempésztem a naplót eredeti helyére. Páni félelem íze folydogált számban, mikor a fiókot becsukva újabb nyikordulás hasította fel az éji csendet. Nagyot szusszanva döbbentem eztán rá; nem én okoztam. Visszakászálódtam gyorsan a szekrényen át szűkös folyosómra, s a fal mentén a lépcsőig lábujjhegyen közlekedtem.
Itt kénytelen voltam leguggolni, és kutyamászásban végigtörölni a port. Furcsa dolog a lépcső, egy másik lépcső gyomrában. Az ember néha beveri a fejét.
Nyakamon függő láncról leakasztottam a gardrób kulcsát. Akármennyire is igyekeztem, a halk kattanást nem szüntethettem meg. Néhány másodpercig idegesen hallgatóztam, de a felébredt családtag léptei nem közelítettek felém. Csaknem hallani lehetett a követ legördülni mellkasomról, ha másra nem, hát erre biztosan felfigyelt.
Visszanyerve magabiztos járásom indultam a konyha melletti folyosón végig. Kétségkívül ott tartózkodott, hallottam fentről a hűtő jellegzetes hangját, a gumi és a szekrényajtó érintkezését, s a tejes dobozt felszakító kés precíz pontosságát.
Egészen a molyrágta falvédőig araszolgattam. Látnom kellett ki az.
-Layton! - Bukott ki belőlem. Számra tapasztottam a kezem. Feleslegesnek bizonyult, Layton a csekély, konyhai olvasólámpánál üldögélt. Merőn bámulta a tejes dobozt, és a mellé helyezett, fél pohárnyi tejet. A pohár száját sehol sem homályosította el ajaklenyomat, a tej nem csordogált végig belső falán apró cseppekben. Layton arca ugyanolyan volt, mint Meriellé és ez végképp megnyugtatott. Merieltől volt okom félni, benne még maradt egy csekélyke élet. Layton látszólag teljesen halott volt.
Az ágyam felé indultam. Jó kedvem lett. Aznap hajnalban elhatároztam, hogy többé nem olvasok bele Meriel naplójába.

„Kisütött a nap. Ennek ébredésemkor nem örültem maradéktalanul. Ám mikor kiléptem a balkonra, és a hőmérséklet közel a tíz fokot verdeste, örömködve öltöttem magamra a kedvenc, virágos ruhámat. A biztonság kedvéért felvettem rá egy könnyű kabátot, de azért ott volt. Rajtam, és csak ez számított. Hűvös volt a reggel, a térdeim alját épp' csak csiklandozó ruhaanyag fel-fellibbent, minden szélfúvással egyre jobban fáztam. Hihetetlen, de most az egyszer vágytam rá, hogy beérjek az iskolába..
Furcsán csillogó szemektől kísérelve lépdeltem, nem olyan volt, mint máskor.
-Miért vagy ruhában? Nem fázol?
Megmerevedtem. Egy osztálytársnőm – még csak a nevét sem tudtam pontosan, ha memóriám nem csal valami Annie.. -, szólított meg. Engem.
-Nem. - Feleltem csendesen, igyekeztem nem a szemébe nézni.
-Hűvös van. - Borzongott meg, talán csak mesterkélten. - Még idebent is fázom.
Félszeg mosolyt eresztettem felé, s besétáltam a terembe. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Azonban ösztönöm, mint még soha korábban, most sem hagyott cserben engem – valamiféle különleges nap volt ez a mai.
Elkerültek a piszkálódó megjegyzések, a lökések a vállamról már-már hiányoztak. Jó kedvem lett, majdnem... Majdnem jól éreztem magam a többiek között.
Hazaindultam békésen, az eső most nem büntetett meg, így szárazon, szelíd arccal mehettem Tolleért és Palmerért az iskolába. A szél ha lehet még inkább felerősödött a reggelhez képest, mintha dacolni akart volna a napsugarakkal. „Akkor is ősz van, hideg van, és örömnek már helye sincs itt. Gyere vissza tavasszal, addig én uralkodom!” Ezt olvastam ki az aljas, ruhám alá kúszó szelekből, s szövetségre lépve a Nappal, erősen lefelé húzva a szövetet, nem engedtem neki.
Ösztönösen fordultam a zebra felé, és bár az utcán egy teremtett lélek sem somfordált, csakúgy, mint általában, mégis kínosan ügyeltem rá, nehogy több villanjon fel hófehér bőrömből, mint amennyi illik.
Felnéztem, és a szívem is megállt. Pislogtam és éreztem, hogy a pupillám kitágul. Mereven álltam, minden porcikám feladta a harcot, kezem erőtlenül hanyatlott testem mellé. Ott állt. A zebra túloldalán. Zsebében a kezeivel, érdeklődő, élénk szemei mélyen a világukba vontak engem és úgy éreztem, ereszteni sem fognak többé. Soha többé. Különösebben nem találtam izgalmasnak a barna szemeket.. Ezidáig. A barna szeműek a legszeretőbb és legszerethetőbb emberek, de ő más volt. Semmi melegség, vagy biztonság nem vonzott a mandulaszemekhez.. Nem. Ezernyi és ezernyi lánc védte rejtélyek bukkantak fel, s buktak alá ismét a kavargó örvényben és a lábaimat többé már nem irányítottam. Az első fehér csíkba lépve különös borzongás futott végig gerincemen, mintegy kényszerítve, hogy sétáljak tovább. Engem nézett, csak engem, úgy bűvölt, mint egy óriáskobrát.
Ruhám alja vadul fodrozódott, a szívem kalapált, szabályosan ott dübörgött fülemben tulajdon szívverésem pattogzó üteme.. Olyan hevesen lélegeztem és olyan pirosnak éreztem az arcomat, mint még soha ezelőtt. Égtem, tetőtől talpig, egyetlen lángcsóvaként.
Nem tudtam nem ránézni. Ahogy elhaladtam mellette, a másodperc tört részéig úgy véltem, utánam nyúl, megragadja a kezem és nem enged továbbmenni. De ugyanúgy állt ott, mint ezelőtt, csak éppen tekintete követte minden mozdulatom.
-Szia.
Simogató hangja volt és végtelen szelídségében valamiféle érzéki bódulat búgott még sokáig azután is, hogy magam mögött hagytam az utcát, melynek sarkán várakozott. Hogy kire, vagy mire, nem tudhattam. És nem is tudtam meg, mert egyszer sem néztem hátra...”

Függő lettem. Mit lettem..? Függőségem eddig is szorosan, fojtogatón láncolt hozzá, hozzájuk, az egész McWithy família élete volt az én életem is. Meriel apró gyöngyszemként ragyogott fel a szürkeség tengerén és most a fájdalomra is szükségem volt. Fájt amit megélt, fájt látni a sokéves álom utáni gémberedett nyújtózását. Meghazudtoltam magam, megszegtem a fogadalmam, újra és újra elolvastam a gömbölyded betűk halmazát. Már láttam, amint ujjai lassan elérik az eget, míg én idelent maradok, a sötétben.
Egyszerre új remény kezdett megszületni a sötétségben. Maradt még egyetlen esélyem.

Éjszaka volt, késő éjszaka és én tudtam, hogy úgysem fognak felébredni. Ez egyszer úgy határoztam, nem lesem meg a fiatal lány álmát. Láttam magam előtt az arcát, a kék, plafonra szegülő szemeket, bennük a szenvedélyes csillogást. Rá gondolt álmatlanul, csak rá, a hangjára, s arra, mennyire vágyta az érintését akkor és ott. És én ezt képtelen lettem volna könnyek nélkül átélni vele, így döntöttem. Kockára téve magamat osontam át az előszobán, dupla kulcsra zárva a lépcső alji gardrób külső ajtaját.
Elöntött a gyönyörűséggel teli félelem. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára szabad levegőn.. Körmeimen az apró fehér, vitaminhiányra utaló foltocskák majdhogynem foszforeszkáltak. A környéken sehol sem világítottak utcai lámpák, a házak ritkásan épültek egymás mellé, s az ablakaikból kiszivárgó fényforrások nem szolgáltak elegendő világossággal. Így az utca néptelenül tátongott a sötétben. Kényelmes léptekkel indultam balra, s ezzel egy időben látni véltem a görnyedt hát és csontos test tulajdonosának sziluettjét kibontakozni az árnyak közül. Széles mosoly terült szét arcomon.
-Éreztem, hogy felkeresel. - Érdes hangja felsértette a nyugodalmas szentjánosbogárzümmögéssel telt, végleg őszbe fulladó, hideg éjszakát.

Varázsló

Nem feléje sétáltam, csupán irányába, úgy, mintha egy idegen mellett haladnék el az utcán. Mikor melléértem lábam lecövekelt. Bámultam a feketébe húzó országutat, az utca vége beleveszett a ködös árnyékok szövevényes erdejébe. Üveges tekintettel, gépies hangon kezdtem beszélni, most ki kellett szorítanom minden érzelmet.
-Meriel találkozgat valakivel. - Mondtam.
-Ó, valóban? - Nem láttam, de sejtettem, hogy szemöldöke hajtövéig szaladt, érdeklődve fordított maga felé. Egyenesen belenéztem a sápadt arcba, ezernyi ránc szántott mély csíkokat a selyempapír bőrébe.
-Igen.
-És ez fáj neked? - Sajnálkozva fordította oldalra a fejét, homlokára gondterhes ráncokat erőszakolt. Fakó szemeiben most újra élet csillogott, s tudtam, legbelül vad örömök szaggatják, de míg itt vagyok nem eresztheti szabadjára őket. - Szegénykém. - Csóválta fejét, legszívesebben gúnyosan horkantottam volna fel.
-A park után. A hosszú útszakasz háromnegyedénél. Innét indulva jobb kéz felé van egy zebra. A hosszú útszakaszra merőleges utca sarkán. Tudja hol van?
Lassan bólintott.
-Hogyne tudnám. - Puffadt, holdvilágképén valódi ráncok párosultak a már amúgy is meglévőekhez. Gondolkodott.
-Iskola után. Holnap kettőkor végez. .. -Mondtam még utoljára. - Azt hiszem ma esni fog. - Mélyen beszívtam a levegőt, mely a bentihez képest tisztán töltötte ki a tüdőmet. Végigbizsergette a légutaimat, az elektromosság majd' szétfeszítette azt. Igen, kétség kívül eső lesz.
Szó nélkül indultam haza.

Meriel esthajnalcsillagként ragyogott. Eltéveszthetetlenül, gyönyörűen és hatalmasan, fényét még a két szemtelen fekete lyuk sem tudta elnyelni. Mindhárman vizesek voltak és csapzottak, de ezúttal Meriel élénksége még Tollemacheét és Palmerét is felülmúlta. Féltékenyen lestem őt a gyümölcsök közül. Kabátját kecsesen akasztotta fel az esernyők mellé, eztán lehajolt, hogy öccseiről is lesegítse az ázott ruhákat.
-Miért vagy ilyen kedves? - Fintorgott Palmer, dühödten lökte arrébb a finom kezet.
-Te nem tudtad? -Kapta szája elé kezét a lány, megrökönyödve pillantott le testvérére.
-Mit? - A kis kölyök egy pillanatra egészen megfelejtkezett magáról, s kíváncsiságának utat engedve tátotta el hatalmas száját.
-Itt a világvége. - Komorodott el Meriel.
-Na, azt te meg honnan tudod? - Fonta karba kezeit Tolle, szemei résnyire szűkültek, de így is temérdek gyermeki gonoszság sugárzott belőlük.
-Nézz ki. Ítéletidő van. - Kacsintott, két karjával befelé kezdte őket terelni. Értetlenül néztek össze, végül az idősebbik síri hangon felszólalt.
-Nem is lesz itt a világvége! Csak esik az eső!
-Gyerünk, felfelé. Csináljátok meg a házitokat. - Utasította őket.
-Mi van ma veled?
-Mire gondolsz? - Mosolygott sejtelmesen.
-Furcsa vagy. - Biggyesztette le ajkát Tollemache.
Meriel csak mosolygott és mosolygott, mintha azzal a mosollyal az arcán született volna meg, melyet sosem engedett látni a világnak. Miközben odafent írta a naplót testéből valami egészen forró áradt kifelé, a máskor mindig hűvös és megnyugtató légkör, mi körülvette most izzott és sistergett és képtelenség volt megmaradni ott. Elhűlve dőltem neki a falnak. Minden hiába volt.

„Kibírhatatlan volt, nem tudtam várni. Minden percben csak rá gondoltam, minden lélegzetvételemmel egyre csak őt szívtam magamba.. Azt hiszem megbolondultam, valami kór rág belülről és képtelen vagyok kiirtani magamból. Mi ő..? Ki ő..? Talán valami gonosz, vagy titkon képes hipnózis alá vonni az emberi elmét..? Nem tudom, nem tudom.. De itt van, bennem. Érzem.
Lábam egész nap járt, sarkam dobolt az ocsmány, zöld linóleumon. Sokan bámultak meg, mint mostanában elég sűrűn, de ők soha sem érdekeltek. Kifordultam önmagamból.
Nem érdekelt az eső, nem fájlaltam, hogy megint a két kis dög miatt kell eláznom. Mindenre sűrű köd ereszkedett, bűvkörébe vonta a várost és én nem láttam két méternél tovább.. Mégis úgy rohantam előre, akár egy olimpikon. A cipőm talpa csúszott a vizes járdán, az avar mellettem nedvektől fénylett, arcomba srégen vágott bele a víz. Lelassítottam, már csak méterek választottak el a gyalogátkelőtől. Térdemre görnyedve szuszogtam, szúró oldalamra tapasztva a kezem. A fájdalom nem múlt, igyekeztem egyenletesen lélegezni, de szívem oly módon pumpálta bennem a vért, hogy még egy helyben sem tudtam tovább állni!
Mintha ezzel bármit is segítettem volna csapzottá vált külsőmön, kisimítottam arcomból a csepegő tincseket, fülem mögé tűrtem őket. Elindultam. S megtorpantam egyből, az út másik oldala magányos szürkeségben derengett. Könnyek szöktek a szemembe..”

Hajamba markoltam, ujjaim görcsösen szorongatták a naplót. Némán üvöltöttem fel, hangtalanul tátottam a szám és fújtam ki a levegőt. Nem, nem, nem! Ha nem találkozott vele mitől volt ilyen izgága..?! Mi történt..?
..és velem..? Velem mi történt..?
Hallgattam a zuhanyból kiáramló vízsugár jellemző moraját, s fülembe szökött Meriel lágy hangja. Valamiféle ismeretlen dalt dúdolt. Mennyi lehetett még hátra..? Tíz perc..?
Magamra sem ismertem. Nem tudtam kivárni a biztonságos éjszakát, a barátomat, az egyetlen támaszomat..
Mielőtt időm végleg elfogyott volna, erőt vettem magamon, reménykedve olvastam tovább a sorokat.

„.. Csak álltam és álltam, tíz perc telt el, talán húsz? Sehol sem volt és belőlem lassanként facsarni lehetett volna a vizet. Nem is éreztem magam másnak, csak egy elhasznált konyharuhának, újra.
Kockáim megkoptak, ívesen varrott végeim elrojtosodtak, s most az eső feladatává vált eltüntetni a földről maradványaimat. Lassú léptekkel, szoborrá meredt arccal sétáltam a parkra merőleges utcácskán végig. Tolle és Palmer eleget kínozták már a tanítónőjüket. Rajtam volt a sor.
Örökkévalóig tartott, míg a sarokig jutottam, s fordultam volna le, de abban a pillanatban mellkasom farmerkabátnak ütközött, két alkarom reflexszerűen emeltem kettőnk közé. Egyensúlyom vesztve dőltem előre, de a magas és masszív test tulajdonosa rendíthetetlenül állt, súlyomat könnyedén tartva meg. Lehunytam a szemem.
-Bocsánat. - Motyogtam alig érthetőn, szerettem volna megkerülni, de ekkor ujjait éreztem a vállamon, és ez a mozdulat szinte kényszerített, hogy felnézzek..
És a szívem felrobbanni készült, mikor a szemekben felismerni véltem a megfejthetetlen rejtélyt, a tökéletes arcvonásokat, azt a végtelen szelídséget és egyszerre megfoghatatlan szabadságot.
-Semmi baj. - Fehér arca mosolyra szelídült, s én ijedten húzódtam hátrébb. Karjaimban szétáradt a melegség, noha csak ruhán keresztül értünk egymáshoz. - Inkább én kérek elnézést.
Nem tudtam mire vélni a kijelentését, tán ha nem lettem volna ilyen kába..
-Hisz' én szaladtam beléd. - Sütöttem le a szemem egy pillanatra, jaj, csak nehogy meglássa benne azt a tündöklést, mit még a tükör előtt sem tudtam elrejteni reggel!
-Elkéstem. - Szólt, és én értetlenül bámultam rá.
-Honnan..?
-Hát innen. - Halk nevetést hallatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Nem tartalak fel. - Feleltem csendesen, s lassan, ólomléptekkel sétáltam tovább.
-Ne menj el. - Felelte lágyan, megállásra késztetve engem.
-Az öcséimért kell mennem.. - Erőtlen hangok sorozata bukott elő belőlem, s már én sem gondoltam komolyan a kijelentésemet. Itt akartam maradni az esőben, itt akartam maradni vele.
-Elkísérlek.
-De ők nem láthatnak veled. Ők.. nem láthatnak senkivel. - Összefacsarodott a szívem, amint e szavakat kimondtam, s legnagyobb meglepetésemre nem kérdezte meg, hogy miért.
-Rendben . - Bólintott, néhány hollófekete hajszál kiszabadult a kapucni alól. Az ő haja tökéletesen száraz volt. Lám, ő nem rohant át a fél városon félbolondként értem. Talán félreértettem mindent.. Talán csak.. - Holnap ugyanitt? - Ajkaim résnyire nyíltak hirtelen döbbenettől, a szikla legördült a lelkemről, és végre rámosolyogtam.
-Igen.
-Jó. Várni foglak.
-Meriel vagyok.. - Néztem rá, mintha kérdezte volna. Ismét bólintott. A gombóc egyre csak nőtt a torkomban, s a tény, hogy képtelen vagyok irányítani a cselekedeteimet valósággal ledöntött a lábamról. Sűrűn szedtem a levegőt, pislogtam és zavartan húzogattam a kabátom ujját.
-Nial. - Már egyáltalán nem mosolygott, arra gondoltam, talán nem is akarta tudni a nevem..
-Hát akkor.. Szia.
Nem néztem rá, miközben elköszöntem tőle, tekintetemmel a földet imádtam, s az ott meghúzódó olaj foltos pocsolyákat. Egyikünk sem indult el, álltunk ott, mintha lábaink megkövültek volna. Rá kellett jönnöm, hogy csak az enyémek bénultak meg teljesen, mert Nial egyszerre közelebb lépett hozzám és könnyű puszit lehelt az arcomra. S engem már ennyitől is tetőtől talpig elöntött a pír és a forróság.. Csoda történt, varázslat nélkül.”

Szörnyeteg

Dana McWithy csontos testének árnya, csupasz, ágas-bogas faszörnyetegként vetült a falra. A közelgő veszekedés vihara tépte, cibálta a gallyakat, fenyegető suhogása ostromolni kezdte a falakat.
- Meriel!
Az első villámok már is földet értek, hatalmas robajjal szaggatták az eget, s amely háztetőt ért, futótüzet vont maga után. Csendes nesz, egy apró nyikorgó ajtónyílás, és már semmi sem rejtette el a szőke fejet a rászakadni készülő vésztől.
-Itt vagyok, anya. - Állt elé, teljes nagyságában, fejét ezúttal nem szegte le, szemei elől eloszlott a sűrű köd. Dana tisztán kiolvashatta onnan a legrejtettebb érzéseket is.
-Furcsa vagy nekem, te lány. - Mormogta, egy röpke pillanat erejéig teljesen megfelejtkezve dühéről. Meriel nem felelt, szoborként álldogált csupán, s fél füllel hallgatta a szomszédos szobák neszezését. Valóban, Tollemache és Palmer némán hallgatták a bal jóslatot hordozó beszédet. - Mit csináltál tegnap délután? - Fenséges hanghordozása mintha még magasabbra nyújtotta volna árnyékát a falon. Karjait összefonta beesett mellei előtt, hamuszürke arcára zsíros papírként feszült rá a bőr. Mindent tudott, s Meriel is érezte ezt.
-Iskolába mentem. - Felelte, nyelve hegye óvatos csípést mért ezzel anyjára.
-Ne szórakozz velem! - Dörrent rá, némi nyál fröccsent szét a padlón szavait kísérve.
-Nem szórakozok, távol álljon tőlem. - Sóhajtott. -Mondd, anya.. - Emelte rá tekintetét, hosszú idő óta először nézett igazán a szemébe. Dana észrevétlenül, de megborzongott. - Mit szeretnél?
-Megtudni ki volt az a fiú, akivel mindenféle szemérmetlen dolgot műveltél. - Ajka megremegett, amint ezt kimondta, rajtam kívül senki már nem is vehette észre, de én láttam.. Láttam a szeme sarkában lassanként összegyűlő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére Meriel gúnyosan felnevetett.
-Aztán miféle társadalom az, ahol a beszélgetés szemérmetlen dolognak számít? Talán a némáknál, de ha jól tudom itt nálunk ..
Hatalmas pofon csattant akkor a lány arcán, szavai megálltak a levegőben.
-Ne szemtelenkedj velem! - Kiabálta, s immár számukra is tisztán kivehető volt az ikrek nyugtalansága. Palmer az ajtóban állt, érdeklődő, ám cseppet sem megszeppent arccal.
-Kémkedsz utánam, anya? - Meriel fagyosan állta a düh leple alatt megbúvó elkeseredettséggel csordultig telt pillantásokat, ajka mintha felfelé rándult volna tőle.
-Boldoggá tenne, ha szegény anyádra terhelhetnéd ezt a felelősséget is, igaz? De nem, ez most a te szerencsétlenséged. Crumplebottom néni éppen arra tette tiszteletét, mikor ti a nyílt utcán..
-Beszélgettünk. - Mosolygott a lány.
-Megtiltom, hogy még egyszer szóba állj vele. Vagy bárki mással. Mostantól kezdve én magam megyek az ikrekért, te pedig egyenesen haza jössz. Érted?
-Akkor Mrs. Andersnek túlóráznia kell majd, minden áldott nap. - Felelte higgadtan Meriel.
-Akkor majd én fizetem a túlórabérét! - Rikácsolta magát teljesen levetkőzve, s végre utat engedve a lelkében lakozó vérszomjas fenevadnak. Palmer fegyvertelen kis egérként kotródott vissza a szobájába.
-Ahogy gondolod. - Vont vállat Meriel. Látszott, hogy Dana egyre inkább elveszíti az irányítást, hatalma erejével együtt fogyatkozott.
-Az az istenverte teljesen elvette az eszed..!
-Hisz' nem is ismerem!
-Ennyit érsz lányom... Idegenekkel enyelegsz fényes nappal, a nyílt utcán és.. - Dana levegőért kapkodott. - Ha megtudom, hogy még egyszer.. Csak egyetlen egyszer... Többé nincs helyed ebben a családban. - Lihegte, s hogy nyomatékot adjon szavainak, karjánál fogva rántotta magához a lányt. - Az iskolán kívül a lábad sem teheted ki a házból. Minden délután vigyázni fogsz az öcséidre.
Meriel lassan bólintott, a köd ismét leereszkedni látszott.
-Ha minden áron eleven húsú, szellemi hullává akarsz tenni, legyen.
Összehúzódva, mereven sétált le a lépcsőn, léptei nyomán minden fok hosszas recsegéssel sírdogált. Ő maga nem könnyezett. Nem volt szomorú, de értetlenül állt egy újfajta, ismeretlen érzés előtt. Egy új fajta érzés, mely teljesen elnyomta benne a bánatot, sőt, érdeklődését is felkeltette. És görcsbe rántotta az ujjait, olyannyira, hogy öklével legszívesebben pusztított volna.

Boldogságom súlytalanságában élvezkedtem egész nap. Szörnyű lehet most Merielnek – gondoltam, s még szélesebben vigyorogtam. Fel-alá sétálgattam a vékony folyosókon, melyek tökéletes precízséggel húzódtak meg a McWithy ház szobái mentén. Minden az én javamra szolgált most, még a vén Crumplebottom is, aki talán gonoszabb, mint jómagam. Egyikünket sem szerették eléggé gyermekkorában.
Jókedvem törhetetlennek tetszett most, elvakított a jószerencse. Aggályok nélkül vettem kézbe Meriel naplóját. Nem volt még éjszaka, de óvatlanságom és fejem forró butasága kifordított a bőrömből. A lány pedig úgyis odalent próbálja fékezni a két sátáni fajzatot.

„Sajnálom anya, de már nem parancsolhatsz nekem. Vége van.
Úgy sétáltam végig a fiatal november sétányán, mintha én lennék ennek az ősz királynője. Csodálatos idő volt, mert én azt akartam, hogy ezer sugarával süssön a Nap, de ne melengessen át, és csípjen a szél, de ne hozzon hátán esőt. Szövetkabátom összegomboltam bizsergő testemen, éreztem a közelségét, noha még méterekre állt tőlem. Sietve, de cseppet sem kapkodva közelítettem meg, s az a varázslatos perc, mikor ujjai a derekamnál fogva vonták testem a testéhez..
-Szia. - Suttogta közel hajolva és én nem tudtam visszaköszönni neki, mert életem legelső csókját kaptam meg tőle rögvest ezután. Lezuhanó szemhéjaim édes álmatag kedvet csempésztek belém, már nem volt bennem izgatott várakozás, csak akarat. Akartam őt.
Szuszogva pihentem ki a rövidke csókot.
-Szia. - Néztem rá.
-Megyünk? - Nyújtotta felém kezét, legszívesebben megragadtam volna, hogy aztán soha többé ne ereszthessem el.
-Nem lehet. - A szemem ragyogott, a szám égett még, de a búskomor parancs szüntelenül kavargott fejemben. - Nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel. Én nem élhetek. - Ráztam a fejem.
-Akkor szökjünk meg. - Mondta egyszerűen. A pontot, hol a napfény találkozott közte és köztem, azzal a megfoghatatlan bensőséggel, megcsillogtatta előttem a reményt.
Lassan bólintottam.”

Velőtrázó, csontig hatoló sikoltás rázta fel a mélyen szunnyadó szúkat, a deszkák közé szorult porszemek leperegtek. Több, apróbb sikoly követte azt, s én nem tudtam tovább olvasni, figyelmem csak Meriel jajveszékelésére összpontosult, mely odalentről jött és csak arra tudtam gondolni, hogy most aztán minden a visszájára fordul majd.

Szennyvíz

Tátott szájjal álltunk, Meriel meg én. Először éreztem azt, hogy mindkettőnk ereiben egyazon vér csordogál, s ez volt az első alkalom, hogy elhittem – ugyanazt a levegőt szívjuk mi ketten. A sikolyai elhaltak lassan, a becsapott, alsó konyhaszekrény ajtajának visszhangjával együtt. Mi van ott, Meriel? Mondd, mi ez a holtra vált arc..? Gyerünk..nyisd ki...
De a lány csak állt ott, mint kinek karjait és lábait is vasba öntötték. Amúgy is színtelen szája most vértelen, kifehéredett húsdarabbá vált, s csak öccsei nevét formálta némán.
Jó tíz perc telhetett így el, és én már csaknem beleuntam az eseménytelenül pergő időbe, ám ekkor lába meglódult. Egyenesen a szekrényhez sétált, mohón lestem, de nem nyitotta ki.
Frissen fent, recétlen és pengeéles kés nyugodott a pulton. A penge alakja még tökéletesnek látszott, az ablakon át ráeső délutáni fényben. Ahogy Meriel kecses ujjai a nyelére simultak, valósággal dorombolni kezdett kezében. A fém éppen csak villant egyet miközben combja mellé emelte. Nem húzta az időt, nem gondolkodott. Meriel szemeire fátyolt vont a sokk hirtelensége, s tán nem tudta mire készül..
Talán fogalma sem volt, hogy határozott léptekkel indult az emeltre, s lehetséges, sőt, bizonyossággal vélhető ténynek bizonyult az is, hogy a lány sejtette a két poronty hollétét. Haja egyenletesen libegett minden lépése után, és a direkt-véletlen, ámde felesleges mozdulat, mellyel az emeleti mosdó kilincsét próbálta felnyitni, mindenre magyarázatot adott.
-Palmer. Ereszd el a kilincset. - Szólt ridegen. A válasz elfojtott lélegzetvételben merült ki, Meriel szélesen elmosolyodott. - Gyere ki onnan.
Óvatos, a túloldalon aligha észlelhető kísérletet tett, ismét kis nyomást gyakorolva a rézre. Nem mozdult, hogyan is mozdulhatott volna, mikor a rettegő Palmer keze görcsösen feszítette azt felfelé?
-Vagy én megyek be. - Fűzte tovább derűsen, hanghordozására egyáltalán nem jellemző gúnnyal. - Végtére is, ugyanott fogunk kilyukadni mindkét esetben.
Halk nyüszítés, csattogó talpak a nedves csempén, csörömpölés. Palmer fegyvert keresett, sajnáltam, ó de sajnáltam, hogy nem lehettem egyszerre két helyen, de képtelen lettem volna levenni a szemem Merielről. Csodálatos volt.
Könnyedén nyitott be a fürdőbe – s én vele együtt suhantam a dupla üveges tükör elé, körülnézve nem pillanthatta meg Palmert. Nem látta, de érzékelte. Biztos voltam benne. Tarkóján felálltak a pihék, s pupillái hatalmasra tágultak, akár egy macskáéi a sötétben. De nem, Merielnek nem kellett vakon tapogatóznia. Nyugodtan zárta be az ajtót maga mögött.
-Palmer, Palmer.. - Sugárzó arccal ismételgette a nevet, szinte hallottam, amint a kis lurkó térdei összekoccannak. - Tudom, hogy a zuhanyfülkében vagy.
Palmer helyzetébe képzeltem magam. Éreztem, amit érzett; a bizonytalan félelmet, azt, mikor fogalmad sincs mi fog történni, de tudod, hogy valami borzalmas és azt is tudod, hogy nem tehetsz ellene semmit. Hallottam, amit hallott; Meriel közelgő, puha lépteit, mely mindannyiszor keltette benne azt az érzést, hogy erős, erősebb a lánynál, és mindenkinél.. Most azonban más volt. Szívembe az övével együtt markolt a félelem, ahogyan Meriel letépte a fülke jótékonyan takaró leplét, s valósággal az én húsomba mélyedt az önvédelmi eszközként használt hajsütővas hideg fémje..
..melyet a kisfiú nem tudott időben maga elé emelni védekezőn, a jó harminc centis penge felszántotta lendülő felkarjának puha bőrét, s már szaladt is tovább egyenesen a torka felé.
Akár a frissen sült, engedelmes, puha kenyeret, úgy szelte át a nyak finom bőrét, a pániktól csaknem teljesen összeszűkült légcsövet. Mikor éle az artériába vájt, tökéletesen spriccelt a gyermek vére, megadón csordogált végig vonagló kis testén. Hörögve fulladozott saját, egyre nagyobb tócsába gyűlő vérvörös nedvében, szemeire lassan hályog kúszott, kiszorítva onnan a halálfélelem utolsó szikráját.
Meriel elégedetten rúgta arrébb a hajsütővasat. Az eszméletét vesztett Palmer jobb bokájára fonta ujjait erősen, úgy húzta maga után, mint egy rongybabát. Nem zárta be a mosdó ajtót, leshettem, míg levonszolta a lépcsőn. Elmosolyodtam. Róbert Gidára emlékeztettek így, ők ketten, és Micimackóra. Palmer édes kis feje minden lépcsőfokon hangosan koppant, bár a plüssállatétól eltérően bőre fel-felszakadozott, ahol a kemény fához csapódott. Nem sajnáltam, érzéketlenné vált idegszálai úgysem fájlaltak többé semmit.
Túlságosan is elrévedtem a már-már tökélyhez hasonlítható családi képen, s mire felocsúdtam, Meriel már odalent kóválygott. Nem tudta hol rejtőzhet Tollemache, de az apró hiéna már rég kiszagolta a mézesmadzagot. Palmer vércseppecskéi orránál fogva vonzották őt, kesernyés csalétekként a konyháig. Lapultam. El sem tudtam képzelni, mire lesz még képes a lány, de abban biztos voltam, ha most látna, én is ott feküdnék a földön, felhasított gyomromból patakként csordogáló savval.
Tolle vinnyogva zokogott fel a lépcső tetején. Onnan nézte testvére holttestét, melyből az utolsó csöpp vér is távozni készült. Szánalomra méltó volt, ahogyan ott kuporgott, könnyezve, rettegve. Figyeltem Meriel benső küzdelmét, azt az ádáz harcot, azt a megfoghatatlan vágyat..
Ezidáig nem értette, persze... Ám a percben, mikor cselekednie kellett, az ősi ösztönnek engedelmeskedve ölt. S a jelen helyzetben, mintha csak józan paraszti eszét nyerte volna vissza. Taktikát váltott. Kétségbeesett orcával fordult Tollemachehoz.
-Gyere le gyorsan! - Kiáltotta ártatlanul, segélykérésben ott lappangott a csel, de Tolle csak egy gyerek volt. Nem felelet azonnal, továbbra is féregmódjára húzódott össze, ha képes lettem volna emberi érzésekre, akkor és ott, biztosan megsajnálom a párát. -Na, mi lesz már, nem látod, hogy Palmer rosszul van? - Némi fenyegető dorgálást csempészett a hangjába. Mintha azt mondta volna: „Megmondalak anyának!” Öklöm kellett a számba tuszkolnom, hogy ne kacagjak fel!
S lám, milyen fura lény a gyermek, felelőtlen, szende kis ártatlan, hogy mentse a bőrét megtenne ő bármit. Tolle szaladt lefelé a lépcsőn, noha senki sem üldözte.
-Na végre. - Mosolyodott el az idősebbik testvér, s durván rántotta magához öccsét. Odaillesztette a kést, pontosan az ütőér fölé. Tolle felnyögött, szabadulni akart a szorításból. - Ha megmozdulsz véged, érted? - Suttogta szemeibe nézve mélyen, de hiába is kereste, már nyomát sem látta annak a rosszindulatú gonoszságnak, mely az ikrek tekintetéből most a sajátjába költözött. - Többé egyikőtök sem keseríti meg az életemet...
Keze önálló életre kelve húzott vércsíkot vértestvére torkán, s lelki társam, a ház padlóján. Tollemache McWithy is ikre sorsára jutott végül. Mélyet sóhajtottam. Mára vége az izgalmaknak.

Akár elő is jöhettem volna, Merielt már nem érdekelte semmi sem, mi körülötte zajlott. A konyhába vonszolta öccseit, s rögtön sejtettem mire készül. Kinyitotta a konyhaszekrényt, tetemes mennyiségű szürke, szennyel teli víz ömlött ki onnan. Összefolyt a vérrel a mocsok, az szivárgott most a deszkák között, a fa mélyen magába itta a levét. Fojtogatott a bűz, és a fájdalom.
Ázott, csimbókos szőrű macskatetem gördült ki félig, az állat szeme sárgán meredt a semmibe. Gyomrom összeszorult, öklendezni kezdtem, gyomorsav és hányadék kúszott torkomba, míg Meriel rezzenéstelen arccal bámulta a három holttestet. Megemelte Tollemachet, s mit sem törődve csontjai épségével, begyömöszölte őt a törött lefolyócső alá. Palmer került mellé, fél lábával a macska fejét is betuszkolta a szűkös résbe. Még hallani véltem az állati, gyönge koponya reccsenését, igyekeztem nem elképzelni, amint agyveleje végigcsordogál Palmer felnyitott gégéjében.
A lány virágos ruhájára nem húzott kabátot, hóna alatt naplóját szorongatta. A bejárati ajtóban megtorpant, hátra fordult, s egyenesen az üvegmozaikba mélyedt. Engem nézett, s én visszanéztem rá. Ajka nem mozdult, de szemei azt mondták nekem, tudom, hogy itt vagy. Elmosolyodtam. Nehéz szívvel engedtem el őt, tudtam, most véget ért valami, valami, ami elkerülhetetlen volt.. A kérdés – a mikor – végig ott lebegett, nem csak Meriel előtt, nem csak előttem – mindenki előtt. Soha sem merték feltenni, soha sem mertek szembe nézni vele. Elérkezett az idő. Meriel halkan dúdolva sétált ki a McWithy ház ajtaján, elment, és attól fogva, Niualon kívül, senki sem látta többé. Emlékül nem hagyott maga után egyebet, két kicsiny tetemet, s a két hulla lelkének e világi nyomaiként Crumplebuttom éjszakába nyúló siráma maradt csupán, mellyel egyetlen hű társát búcsúztatta.

Tél

Az Első hó

Fagyott. Jégfüstös ablakokon át tekintettem kifelé, a ködös, fiatal tél szürke szemeibe. Összekucorodva aludtam a fagy első éjjelén, sejtettem a hideg közeledtét, de pontosan nem készülhettem rá, hisz' tévét nem néztem, így az időjárás jelentés csalóka szavára sem ingathattam hitetlen fejem.
Durva szálú pulóvert húztam elvékonyodott testemre, nyugodt és felettébb úrias léptekkel vágtam át Meriel szobáján. Nem volt bennem félsz, lebukásbiztossá vált a ház ezen területe. Dana azóta nem tette ide csizmája hegyes sarkának, egyetlen kopott szegletét sem.

Emlékszem arra a jéghideg és csúszós légáramlatra, mely végigkúszott az összes folyosón és szobán, minden sarokban elhelyezte illatanyagát.. S aztán Dana érzéketlenségéből mit sem vesztve sétált tovább.
-Layton! - Szólt erélyesen pipafüstöt eregető, szokásához híven semmittevő férjére, Laytonra. - Kérlek, kitakarítanád a konyhát?
Laytonnak arcizma sem rezdült. Megszokott helyén ült a konyha karcos asztallapját támasztva, ajkai a pipaszárra tapadtak, kedvtelve szopogatta az édeskés fát. Bólintott.
-Ráér holnap. A nagy részét még ma este megcsinálom. De előbb le kell dőlnöm egy kicsit... - Tüdeje sípolása az egész helyiségben hallható volt, ahogyan mélyen belélegezte a konyha hideg levegőjét. Közben homlokán apró ránc jelent meg, talán arra gondolt, be kellene már kapcsolni a fűtést.
Hosszú szoknyája csak úgy siklott felfelé a lépcsőn, egyetlen kiálló egyenetlenségben sem akadt fenn, Dana ujjai eközben olyannyira belenyomódtak a korlátba, hogy kibuggyanó vére nyomott hagyott a fán.
Egy szemhunyásnyit sem aludt, két órán keresztül csak feküdt, a plafont bámulva. Eztán felásta a hátsó kertet, egymaga. A kert hátsó része korábban takaros, virágágyásokkal teli, elegánsan kikövezett terület volt. Az árvácskák fejei most mégis kókadtan, búsan hajoltak meg McWithy asszony kemény talpai alatt. Elsőre gyengének tűnő, vékonyka karjai céltudatos akarattal feszültek meg, az ásó beosztottként engedelmeskedett neki. Mély gödör, körötte föld illata lengett körbe, az elhaló növények maradványai szétszórtan hevertek körös-körül. Dana lihegett, verejtékcseppek csillogtak a homlokán, arca sápatagabbnak tűnt a gyér fényben, mint a télbe forduló, szegényes táj köröttünk.
Bátran támaszkodtam a ház sarkának, már-már vakmerőn. Nem kellett félnem, Layton még levegőt venni is elfeledne, ha nem figyelmeztetnék rá, Dana pedig túlzottan is beleélte már magát saját rémálmába. Szürkült az ég, a köd egyre sűrűsödött. A nagyasszony befelé indult, hogy földet hányhasson végre a tetemekre.
Nehézkesen cipelte ki ölében Palmert és Tollet, egyenként. Elhaladtában Layton kifejezéstelenül nézett távolodó, s visszatérő alakja felé.
-Ha bárki kérdi.. - Nyögött fel keservesen, fájó derekát húzó súlya alatt. - Az ikrek a szüleimnél vannak. Mert szükségük volt egy kis levegőváltozásra.
A nő nyugalmától kilelt a hideg, Layton szempillái megreszkettek, majd lehunyta szemeit én lassan bólintott. Résnyire nyílt ajkai közül ráérős ringatózással szállt fölébe a füst. A konyhát olyan ridegség töltötte be, hogy a forró gomolyag még élesebben rajzolódott ki, csak nagy sokára mutatott hajlandóságot az oszlásra.

Igen, hogyan is felejthettem volna el azt a napot. Az aznapi vacsoránál, már csak három teríték került az asztalra. Egyikük sem nyúlt az ételhez, Dana és Layton mereven néztek el egymás mellett, mintha csak direkt tették volna, de tudtam – mindkettejüknek hatalmas nyomás nehezedett elgyengült testére. A harmadik tányér mellett senki sem ült, a pohár lefelé fordítva, míg a kés és villa háborítatlanul fénylett a pengére hajtott szalvétán.
-Kemény tél lesz az idei. - Szólt halkan Dana, s ajkai közé vette a vékony üvegpohár szélét. Rúzsfoltot hagyott rajta, de nem kortyolt a testes borba. Nem kívánta az italt, nem kívánta az ételt. Nem kívánta az életet, a legszomorúbb tán az volt, hogy mindezt titkolni sem próbálta.
-Így van. Lassan be kellene fűteni. - Motyogta hitvese.
-Dolláék nem díjaznék a sarkvidéki éghajlatot, pár száz négyzetméterbe sűrítve. - Kényszeredett mosolya résnyire nyílt, beleharapott a ropogós csirkébe, mely már teljesen kihűlt a tányérján.

Éjszaka volt, késő éjszaka és én Crumplebuttom társaságában álltam az úttesten, félúton az ő – és McWithyék háza között. Arcom az ég felé emeltem, egy szem csillagocska, annyi sem ragyogott odafent. Az első hópehely végre megadta magát a napok óta csokorba gyűlő elektromosságnak, lustán szállingózott alá, egyenesen a homlokomra. Apró kacaj hagyta el ajkam, amint forrongó bőröm felemésztette szegény párát.
-Milyen vidám valaki mostanság.. - Jegyezte meg kesernyés hangjából telő epével.
-Az vagyok. -Vontam vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Nem az én macskámat fojtották meg az ikrek. - Nevettem fel jóízűen, és kellően hangosan ahhoz, hogy újabb pihéket szakítsak le az égből. Kedvtelve bámultam a megannyi fehér, rakoncátlan jégcsillagot.
Crumplebuttom kalácsképén reszketni kezdtek a ráncok, szeme sarkában könnyek csillogtak. Szipogott néhányat, majd ő is nevetni kezdett. Az ő vidámsága azonban soha nem a pozitív dominósornak készítette ki a terepet. Berepedt, öreg körmeivel alig észlelhetően pöccintette meg a sor elejét, és a fekete lapocskák dőltek egymásután szorgosan.
-Ne bízd el magad. - Somolygott. - Az, hogy Meriel nem jelent többé veszélyt rád, nem tett téged különlegessé. - Prüszkölt egyet, már nem tudtam megállapítani, sír-e vagy nevet. Eltipegett a háza felé, én pedig önkéntelenül is fejet hajtva bölcs tanácsa előtt somfordáltam vissza a házba. Fáztam és új félelem kezdett gyökerezni odabent.

Sűrűn káromkodva ébredtem reggel, torkom kétszeresére dagadt, orrom eldugult, se szagot, se ízt nem éreztem, s tán lázam is a harminckilencet verte.
-Fűtsetek már be, az istenért.. -Dühödten öklöztem a falba, döngött bele az egész földszint. Dobogó lábak zaja lopakodott fülembe, s egy pillanat erejéig szentül hittem, saját butaságomnak köszönhetően fednek majd fel idebent. Ám az ajtócsengő kitartó nyivákolása meghozta gyümölcsét, Dana máris készségesen állt ott, csinosan, mosolygósan, úgy, ahogyan soha sem láttam. Felhorkantottam, a mozaik üvege elsötétítette ugyan a képem, de hangjaim alig tompította. Láttam, amint a nő füle megmoccan a halk zajra. Számra csaptam – Crumplebottomnak igaza volt, túl sokat engedtem magamnak az utóbbi időkben.
Nyílt az ajtó, a küszöb előtt takaros párocska álldogált. Mögöttük, mint képeslapra illeszthető elem, szűz fehérség. Az első hó megmaradt az éjjel, fagyos levegő simogatta szárnyaival a padlót és a falakat, mely odakintről áradt befelé, itt összeölelkezett a házban lakó állandó rideggel.
-Dolly, drágám. - Dana mesterkélt csókot lehelt a kövérkés, barna hajú, gesztenyeszemű nő kipirosodott orcájára. - Szia Jim, Istenem, te semmit sem változtál! - A szavak szinte fájtak a megkeseredett nőszemélynek, de csak azért is kierőszakolta őket penge ajkai közül.
-Akárcsak te. Milyen csinos vagy. - Jegyezte meg a férfi mosollyal kísérve bókját. Elnéztem, amint betessékeli őket, Jim előre engedi Dollyt, kezét kényszeredetten derekára helyezi, hosszú ujjai a nő hurkái közé mélyednek. Mosollyal nyugtáztam, hogy az első adandó alkalommal eltávolodik tőle, inkább tettetett érdeklődéssel néz körbe a falon lógó festmények között. Egy pillanatra megállapodott tekintettel állt előttem, de szembogarában semmiféle tudást nem véltem felfedezni. Nem látott, nem is sejtette létezésem és csinos arcát szemlélve végtelen nyugalom ült meg vállaimon. Nem is értettem, hogy egy ilyen zöld szemű, fekete hajú díszpéldány mit keres a dagi, kurta lábú Dolly mellett, ki Danaval ellentétben a hold sápatag képére emlékezteti az embert, ha ránéz.
-Volna esetleg valami harapnivaló a számomra? - Bűntudatosan mosolygott Danára, kinek arca csaknem görcsbe rándult a válasz közben.
-Hogyne, gyere csak. Layton elment, hogy megvegye a karácsonyfát, de hamarosan ő is csatlakozik hozzánk. És mondd.. Jól megvagytok Jimmel?
A ház asszonya gyengéden terelte át étkezőnkbe testvérét. Annak vonásai egy másodpercnyi fuvallat erejéig megfeszültek, s eztán fájdalmasan ernyedtek el. Bájvigyorba torzult arca még inkább megeresztette tokáját.
-Persze. Persze.
Halkan kuncogva cirógattam meg a lecserélt falvédőt, melyen át semmit sem láttam olyan jól, mint a régi lyukacsain keresztül, de azt az arcot, mit a két nő játszott egymás előtt, ezer közül, látatlanul is le tudtam volna festeni.

Jégvirág

A nappaliban ülték körül a dohányzóasztalt, mindenféle – és fajta sütemények, valamint egy díszes, ragyogó adventi koszorú alatt igyekezett megállni sarát az asztalka. Dolly és Jim egymás mellett foglaltak helyet, mint két gerlepár, noha turbékolásuk leginkább a tűz halk, de annál hangulatosabb pattogzásába fulladt.
-..Tényleg, meg van még az a helyes kis rózsabokrotok ott a hátsó kertre nyíló ajtó mellett? - Dana szándékosan eltartotta kisujját a teáscsészétől, noha az cseppet sem volt olyan elegáns formázású, hogy megkívánja az előkelősködést.
-Á, nincs. - Válaszolta nevetve Dolly. - Ugyan, mikor is voltatok nálunk utoljára? - Összehúzta szemöldökét, mintha megszámlálni próbálta volna a felettük vándormadárként elhúzó éveket. - Tíz..?
-Régebben. - Mondta Dana.
-Mikor Meriel született. - Layton halkan szólalt meg, de ez a csendes hang is mágnesként vonzotta magára mindhárom pillantást. Jimet látszólag nem izgatta túlzottan a téma, pillantása máris tovasiklott a falakon függő vadászfestményekre, s még tovább, a sötétzöld, bársonyfüggönyre, mely mögött felsejlő fátylon át, apró hópelyhek fedték el lassan a birtokot.
-Drágám. - Dana felemelte hangját, nem minden él nélkül szólította meg férjét. - Kérlek, felhívnád a bejárónőt, hogy hol késik? - Ajkait csücsörítve nyomta ki, így próbált kedves ábrázatot ölteni, láttam rajta, hogy ez egyszer képtelen lenne mosolyt erőltetni nyúzott képére. - Lehet nem említettem, de az ünnepek idejére felfogadtunk egy fiatal lányt. A kisujjam sem vagyok hajlandó mozdítani. - Megjátszott, már-már tökéletesen a családi idillbe illeszkedő kacaja el sem jutott Jim füléig, s Dolly is csak egy halovány mosollyal nyugtázta.
-Persze.
-Tényleg, hol van Meriel? No és az ikrek? - Vonta fel szemöldökét Dolly, újabb teasüteményt tömött szájába. Jóízűen ropogtatta az édességet. Furcsa volt számomra a McWithy házban olyat látni, aki szívesen evett. Mióta az ikrek meghaltak, félig teli tányérok penészedtek tovább a mosogatóban, egész flaskányi tej romlott meg nap mint nap a hűtőszekrényben.
-Anyánál vannak. Ott töltik a karácsonyt Belfastban. - Lehelte egy szuszra. Túl volt rajta, kimondta, amitől eddig rettegett, most semmivé foszlott benne, de utórezgései még a szobában cikáztak.
-Beszéltél anyával..? - Egészen elhalkult, kerekded arca gödröcskéi közé újabb költözött, noha csak ideiglenesen.
-Néhány szót. - Felelte kurtán. - Töltenél nekem még teát?
Bólintott, látszólag megértette, hogy nővére nem kíván többet értekezni szüleikről. Bőre kisimult, Jim térdére tette a kezét.
-A mieink Jim szüleinél vannak. - Mosolygott, s én vele együtt mosolyogtam. Az a két szerencsétlen kölyök legalább tényleg a nagyi ragadós, rúzsfoltos csókjait élvezi, nem pedig egy nyirkos, sötét gödör állatias, ám annál vendégmarasztalóbb bűzét...

Haraptam egy nagyot a zserbóból. Úgy tűnt valaki mégsem felejtkezett meg teljesen létezésemről. Dolly felfelé menetele előtt két süteményt hagyott a parkettán, pontosan a gardrób ajtaja előtt. Nyilván puszta véletlenségből, hisz' az emberre jellemző, hogy lehajol járta közben, és letesz két finom sütit a földre. Jim nem sokkal később követte őt, nyilván, hogy eleget tegyen férji kötelességeinek. Sajnáltam Jimet, unott arcáról lerítt, semmi kedve ehhez az egészhez, semmi kedve a karácsonyhoz, az elhízott feleségéhez, McWithyék rideg szeretetéhez. Nem hibáztattam érte. Ugyanakkor Dolla iránt is szánalom fogott el.
Teljesen elérzékenyültem saját személyiségem zavarától. A végén még teljesen átjár az ünnep szelleme, és betlehemezni fogok Crumplebottom ajtaja előtt.
Ahogy testvére és Jim halló – és látótávolságon kívülre értek odafent, Dana csont vékony karjai erőből lökték a falnak Laytont.
-Te szerencsétlen! - Sziszegte. - Mindent tönkre akarsz tenni, mondd csak?!
-Nem. - Felelte, meg sem próbálta lefejteni magáról felesége kellemetlenül szorító kezeit. Dráma, dráma, dráma. Mosolyogva néztem őket.
-Akkor meg kussolj! Mindent elrontasz! Istenem, miért kellet nekem annak idején hozzád mennem feleségül.. - Szorította össze szemeit, s egy másodpercnyi erő tartamáig – mely nyomban el is szállt a férfiból, amint megszólalt a csengő – Layton mintha válaszra nyitotta volna száját.
Csengettek.
-Ez biztosan Lucia. - Mondta végül.
-Ereszd be. - Megvetően lökte el magától. -Lefekszem. - Sóhajtott, s színpadiasan vonult fel.
Érdeklődve fordítottam fejem az új jövevény felé. Vörös haja rövidre nyírva, borzasan pihent kerek arcán. Igazán csinos volt, és ez Layton figyelmét sem kerülte el, férfiasságát tekintve bármennyire hasonlított is az öreg ház szerkezetére.

-Vacsora! - Dana éles, sipító hangja még a legapróbb szálkák idegszálacskáit is pattanásig feszítette. Morogva emelkedtem fel, nemhiába, egyetlen szót sem akartam elmulasztani beszélgetésükből.
-Valaki engedje ki Luciát! - Tette még hozzá kiabálva, a hang terjedéséből ítélve konyhájában tartózkodott épp'. - Nekem most nincs érkezésem.. Azt hiszem túlsült ez a pulyka.
Gyorsan slisszoltam lefelé, Jim árnyéka csak úgy suhant a falon. A sors akarata, ebben egészen biztos voltam.
Lihegve döntöttem verejtékező homlokom a sötét üveglapnak, idejében érkeztem. A szemkontaktus kettejük között felperzselte a fát, hogy az csaknem lángra kapott. Lucia vörösen izzó fürtjei egyszerre felforrósították Jim hidegnek és érdektelennek tetsző orcáját, szemeiben kis szikrák gyúltak.
-A viszont látásra. - Búgta a lány, miközben hagyta magára felsegíteni a szőrmekabátot, közben direkt simulva a férfias kezek közé. Kecses jégvirágocskára emlékeztető mozgása alattomosan kúszott be Jim bőre alá. Mint ki az ablak üvegén látja a tél eme csodáját, úgy égett bele retinájába a lány törékeny szépsége.
Elgondolkodtam. Vajon egy fiatal lánynak, aki ünnepek idején vállal másodállást, honnét van pénze ilyen drága holmira? Kérdésem megválaszolatlanul, de mégis megfejtésre lelt.
-A mielőbbire. - Mosolygott a férfi, vidoran folytatta útját a konyha felé. Layton és Dolly a lépcső közepén álltak. Layton sajnálkozó arca láttán megint csak nevethetnékem támadt. Micsoda komédia!
- Ha lehet... - Szólt Dolly élettelen hangon, merev arccal. - Külön szobát kérnék.
Layton zavartan krákogni kezdett.
-Ami azt illeti, a vendégszobánk kulcsa jó ideje elveszett... Meriel tudja hol van és.. - Szeme furcsa mód kiguvadt, legszívesebben visszaszívta volna a tiltott nevet.
-Ó, akkor fel tudnád hívni nekem, ha szépen megkérlek? Layton, ez fontos. - Markolta meg karját hirtelen. Hatalmas, barna, bocira emlékeztető ártatlan és meleg szemei csak úgy könyörögtek. Mintha egy halálra ítél végső szavait rebegték volna el.
-Megbeszéljük vacsora után. - Hadarta, s lesietett a lépcsőn. Dolly csak állt ott, könnyeit visszatartani igyekezvén. Tudta jól, amit Layton nem is sejthetett. Ő már tudta, ismerte a férfiak azon pillantását, mikor elhatározzák, hogy le fognak feküdni egy nővel. S ezt az elhatározást igen kevés dolog gátolhatja meg, és ha valami, hát ő, Dolly Sheldon nem tartozott ezen dolgok közé.

Phaedra

Mind az asztalnál ültek, három gyertya világított erőtlenül az adventi koszorún. Látszólag jóízűen falatoztak, de Dana arcáról üvöltött, hogy legszívesebben kiöntené az egész fazék levest. Öt teríték pihent az asztalon, négy melegen, megrakva minden földi jóval, egy tányér azonban ugyanolyan hideg volt, mint mikor kivették a konyhaszekrényből.
-Vendéget várunk? - Testvére értetlenül meredt az érintetlen terítékre.
-Nem. - Felelte foghegyről, hatalmasat kortyolt poharából. Dolly felváltva pillantott Laytonra és rá, s még Jim – kit aztán igazán hidegen hagyott mindenki, a fiatal és szép Lucián kívül – is észrevehetően elcsodálkozott a pár érdektelenségén.
-Akkor véletlenül?
-Nem. - Ismételte meg a nő. - Az a teríték Phaedráé.
Néma csend borult kis családra, Dana tányérjába meredt, ujjai olyan erővel feszültek egymásnak, hogy csaknem összeroppantak. Layton félig pillantott csupán fel étkéből, majd egy fáradt, beletörődő és megtört sóhajtással folytatta az evést. Mintha azt mondta volna „Nekem már úgysincs beleszólásom semmibe, ami itt történik... Ki vagyok én egyáltalán?” S annak rendje és módja szerint senki sem vette észre őt.
-Ki az a Phaedra? - Jim kíváncsisága végképp feléledt. Dolly zavartan bámult lefelé, ez nem kerülte el férje fürkésző pillantását, mely olyan fenségesen járt most fel-alá a családtagokon. -Te ismered? - Fordult feleségéhez. Dolly köhécselni kezdett zavarában.
Lám, a McWithy fészek felbolydult. A testvér szembogarai lopva fordultak fél másodperc erejéig a falvédő felé, mely engem rejtett. Elmosolyodtam. Ma este végre társaságom is lesz.
-Felmennék a szobába lepihenni. - Dolly halántékára tapasztotta a kezét. - Azt hiszem nem vagyok igazán jól...
Most kellett cselekednem. Sietve indultam meg felfelé, hogy a vendégszoba kulcsát Dolly ágyába csempésszem, mielőtt még felér az emeletre.

Álmodozva huppant a pihe-puha, virágmintás dunnák és párnák közé. Csak úgy reccsentek bele a szerencsétlen, öreg ágyunk deszkái, Dolly testes nő volt, ám látszólag ez nem gátolta meg őt semmiben. Látszólag..
Feljajdult. Dereka alá nyúlt, tapogatózni kezdett, s fájdalmas arca rögtön meglepetté vált, mikor kihúzta maga alól a méretes, kemény kulcsot.
-Hát ez meg? - Dünnyögte felülve. - Biztosan Dana felejtette itt, mikor áthúzta az ágyneműt. - Jegyezte meg magában, s én ekkor láttam elérkezettnek az időt. Óvatosan megkocogtattam az ágytámla mögötti falat. Feje bagolyként – hozzáteszem igen termetes bagolyként – fordult hátra, szeme elkerekedett.
-Phaedra. - Suttogta, én pedig egyelőre látatlanul, de mosolyogva bólintottam.

-A vendégszoba kulcsa. - Állapította meg Layton oldalra biccentett fejjel.
-Hogy vág az eszed drágám. - Jegyezte meg Dana epésen. - Hol találtad? - Fordult immár előtte ismét teljes életnagyságban ácsorgó testvérére.
-Az ágyamban... - Dollyban most tudatosul csupán e kicsiny tárgy jelentősége. Ragyogó arccal bámult Laytonra. - Ó, akkor ugye igénybe vehetem a szobát?
-Hogyan? - Ráncolta homlokát Jim. - Mi bajod a közös szobánkkal? - Férje a számukra jól ismert „Már megint kezded?” arckifejezést öltött.
-Semmi. - Felelt szárazon, de arcára máris visszatáncolt a megszokott vigyora. - Hát akkor, további jó étvágyat.

A hatás kedvéért Meriel szekrényén át léptem ki sajátomból, a valós világba. Ügyeltem lépteim zajára, bár tudtam, még legalább fél óra, míg nem fejezik be a vacsorát. Túl jól ismertem McWithyékat..
Lassan nyitottam ki a vendégszoba ajtaját, a régi szobám ajtaját. Dolly aprót sikkantott. Csendesen zártam be magam mögött, gondosan elfordítottam a zárban hagyott kulcsot.
-Szia. - Mosolyodtam el szelíden.
Arca a fal színeiben táncolt, ajka résnyire nyitva maradt. Ahogyan két karján támaszkodott fel az ágyban, úgy festett, mint egy rozmár. Egy nagyon kedves rozmár, hurkácskái édesen gyűrődtek egybenőtt csípője és dereka körött.
-Hát igaz.. - Suttogta elképedve.
-Mit hittél? Hogy csak álmodtad az egészet? - Kuncogtam.
-Mi tagadás.. reménykedtem benne. - Hajtotta le fejét. Hatalmas lélegzetet vett. - Jóságos Isten. - Látszólag minden erejét össze kellett szednie, hogy tartósan képes legyen rám irányítania tekintetét. -Megértem. - Döntöttem oldalra a fejem, s tudtam, ez kegyetlen dolog volt, mert kulcscsontom így is eléggé kiáll, nemhogy ha még inkább ráfeszítem a bőrt. Dolly megint elsápadt.
-Ne csináld ezt. - Borzongott meg, s láttam karján felállni az apró pihéket.
-Bocs. Leülhetek? - Vigyorogtam. Válasz helyett felült az egyszemélyes ágyon. Odasétáltam, szeme tükrében néztem a székláb vastagságú, csontos lábaimat. Sajnáltam szegényt.
-Rémesen nézel ki.
-Te sem panaszkodhatsz.
Legnagyobb meglepetésemre megragadta hideg, vékony csuklómat. Ernyedten hagytam kezében pihenni kéklő körmöktől díszített kézfejem.
-Hogy bírtad eddig..? S eztán hogy fogod? Ezért feljelentést is tehetnél vagy..!
-Elég. - Mondtam. - Nem. Lehetne rosszabb is.. - Elfordítottam a fejem. Furcsa volt újra gyermeknek lenni egy felnőtt mellett.
-Hogyan?! - Magához szorított. Szívdobbanása egy pillanatra átvette az én szívem ritmusát. Egészen meleg érzés volt. Eltoltam magamtól.
-Sehogyan. Nem tudom. Mindegy. Jó így.....
-De hiszen úgy élsz, mint egy .. egy..
-Mondd csak ki! - Kacagtam fel. - Mondd ki!
-Egy féreg. - Suttogta, s szeme megtelt könnyel. Gyengéden nyúltam előre, begörbítve kis mutatócsontomat. Letöröltem arcáról.
-Mi a baj? - Kérdeztem, mintha nem tudtam volna. A gyermek elbújt hát elfojtott kiskorom sötét üregében.
-Azt hiszem, nem bírom tovább. - Arca megmerevedett. Ahogyan ott ült velem szemben, egyszerre már nem is a szemeimbe nézett, pontosabban egyenesen oda, de láttam, hogy szelleme már egészen másutt jár. Túl a fél sötét, halovány fényű barátságtalan szobácskán. Túl a gyermekágyamon, melyben sosem feküdtem igazán, ha feküdtem is akkor is a börtön ígéretével. Nyomasztotta őt, láttam rajta, s közben saját életének árnyaitól sem szabadulhatott. Meg akartam nyugtatni, el akartam mondani neki, hogy az én nyomorúságom ne fájlalja. Géphangon, szürkén, élettelen szavakkal dobálózott tovább. - Két gyerekem van.
-Tudom.. Lilly és Ann. - De oda sem figyelt.
-Lilly tizenkét éves, még bújik. Éjszaka néha átjön a szobámba, hogy velem aludjon. A szobámba. Nem a szobánkba. Jimmel külön alszunk. Ann tizenhét és talán kevesebbet látom, mint Jimet. Fiúja van. Persze, miért is ne lenne? - Fájdalmasan nevetett. - Szép... Az apja szemeit örökölte. - Jegyezte meg elvékonyodó hangon.
-A te szemed is szép. - Érintettem meg vállát, de tudtam, felesleges. Itt már minden eldőlt, minek el kellett dőlnie, s ugyan ki vagyok én, hogy megmelengessek egy kihűlt szívet, s reménnyel áltassak egy üres lelket..?
-Majd Lilly is megnő. Neki sem lesz szüksége rám. Egyedül maradok. Fizikálisan is. Most legalább a látszata fenn áll annak, hogy vagyok valaki...
-És Jim? - Kérdeztem, de ezúttal olyan hangon, mintha választ adnék. Tudtam, hogy szeretné elmesélni. Még utoljára – s egyben első alkalommal.
-Megcsal. - Mosolygott. Üres mosollyal.
-Ó.
-Mikor először csinálta jelenetet rendeztem. Lilly születése után fél évvel volt. Tíz kilóval könnyebb voltam. Nem karcsú, de könnyebb. Kevesebb ránc volt a szemem sarkában, mikor mosolyogtam. Nem volt sima a bőröm, de nem is kapaszkodott belé ennyi szarkaláb, mint most. Válni akartam. Jim térden állva könyörögte vissza magát. - Aprót szipogott. Csodálkozó, feldúlt arcot kellett produkáljak. Dollynak együttérzésre volt szüksége – és bár nehezen vallottam be, de nekem is. - Mikor másodszor is megcsalt elbújva zokogtam a szobámban. Napokig nem jöttem elő. De aztán.. nem szóltam semmit. És a harmadiknál sem. És a bébszitternél sem. És Luciánál sem fogok.
-Szomorú. - Mondtam.
-Látod, ez a közös bennünk. Nem kellünk. - Könnyes mosolya belém hatolt és úgy tett magáévá, mint annak idején szülőanyámat az a féreg, ki idejuttatott.

Krampusz

Hihetetlen érzés volt megint normális ágyban aludni, tiszta levegőn. Már-már bántotta a fűrészporfészekké alakult tüdőmet.. Dollyval szorosan összebújtunk az egyszemélyes ágyon, arcom puha mellei közé fúrtam, kezeimet betuszkoltam egy-egy hájpárnácskába. Egyszer sem estem le.
Megint kicsinek és védtelennek éreztem magam, és azt képzeltem, hogy Dolly az anyukám, aki vigyáz rám és szeret engem.
Álmodtam is, de mikor reggel felébredtem, már nem emlékeztem arra, hogy mi volt benne..
Az ébredés.. Borzalmas volt. A ház falait énekhang, vékony, gyermeki dal botránkoztatta meg már fél kilenckor. Kórusban zengett az Ünnepeljük a karácsonyt.. kezdetű ünnepi nóta. Amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a karácsonyt.
-Mmm.. Mi a.. ? - Dolly morgolódva fordult bal oldalára, méretes feneke lendült, a könyököm keményet koppant a padlón. - Jaj, ne haragudj! - Ült fel, s én menten talpra szökkentem.
-Semmi gond.. De most vissza kell mennem! Danáék biztosan felébredtek. - Szóltam sietve, s már ott sem voltam. A vendégszobán keresztül nem lehetett visszaszökkenni a saját kicsiny világomba. Deszkái szorosan szegeződtek egymásnak, a kárpitok egyenes és töretlen falon függtek makulátlan tisztasággal, évek óta.

Lucia különösen csinos volt aznap délután. Testére feszesen rásimult a fekete, hajónyakú sztreccs anyag, nyakára vékonyka selyemsálat kötött, mely mögött bordónak tetszett tejfehér nyaka.
Egyszer sem kérdezte, miért kellett eggyel több terítéket feltennie. Gyanította, hogy senki sem felelt volna neki.
Körbejárta az asztalt, ahol ültek, s mikor Jimhez ért a teával, különösen mélyre hajolt – nyilván tiszteletének kifejezése okán.
Dolly arca hamuszürke árnyalatokban játszott, de kifejezéstelen maradt. Lassan kezdett hasonlítani Merielére... Összeborzongtam. Vajon Meriel hol van most..?
Újabb, a reggelihez hasonló ritmusok és dallamok szálltak be az ablakon. Ma már sokadszor.
-Az Isten verje meg. - Mordult fel Dana, s lecsapta villáját az asztalra felkeltében. Mindenki rá nézett, de semelyikük szemeiben nem villant felháborodás. Pedig Isten nevét vette a szájára, karácsony előtti napon, éneklő gyerekek kapcsán. Lendületes léptekkel indult kifelé, szinte láttam, hogy a legváltozatosabb káromkodásokat forgatja át agyában, amivel majd elzavarhatja az aprót és édességet váró lurkókat.
Amint kitette lábát a konyhából, elszabadult a pokol. Dolly önkéntelenül húzódott közelebb Laytonhoz. Éreznie kellett, hogy van még valaki mellette, még akkor is, ha csak a férfi ingének szegélyét érezhette karjához érni. Könnyebb volt így elviselni azt az arcjátékot, a szemek pajkos csatározását, mely előttük zajlott le, nyíltan.
Lucia és Jim felébredni látszottak aznapi, téli álmukból.
-Még valamit parancsol a fiatal úr? - Lucia játékosan megsuhintotta Jim bal combját lenge anyagú, hosszú szoknyájával léptében.
-Azt hiszem innék még teát. - Mondta erre ő. Layton oda sem figyelt igazán. Csakúgy, mint általában, mélyen elmerülve önmagában ült ott, nézve ki a fejéből.
Lucia kinyújtózkodott, miközben a kancsóért sétált. Fejét oldalra döntötte, nyaka ívesen megnyúlt, a vörös sál mérges kígyóként tekergőzött rajta. Jim legszívesebben leszakította volna, hogy ajkaival vegye át a puha anyag helyét, s fogaival színezze véraláfutásokkal a hófehér bőrt. Megrázta magát.
Mire Lucia visszafelé egyensúlyozott lassan, a színültig telt csészével, már egyszerű, de annál ígéretesebb mosoly villant arcán.
Töltött. Jim keze eközben hátsó domborulatára kúszott, simogató köröket téve ott. Dana lépett be a konyhába, szeme villámokat szórt.
-Kikészítenek... Utálom az ilyeneket.. Sok undorító kertvárosi, aki a becsületesen dolgozó polgárokból akar megélni.. Karácsonykor! - Visszhangozta. - Le kell feküdnöm.. Migrén. - S két ujját orrnyergéhez nyomta, összeszorított szemekkel. - Lucia, kedves.. - Nyájasabb gúnyába öltöztette hangját, mézédesen nézett a lányra.
-Igen? - Kérdezte ő.
-Tudsz ma tovább maradni? Megfizetem.
-Semmi akadálya. - Mosolyodott el, s szeme sarkából huncutul pillantott Jimre, kinek ugyan lassabban, de azért mire kellett, világossá vált az est további kimenetele.

Dollynak nem volt szüksége ülőpárnára, hatalmas tompora úgy terítette be a fésülködőasztal előtti széket, mint egy díszes selyempárna. Bőrére krémet kent, haját kifésülte. Szempilláit göndörítővel ívelte csábosra. Kár, hogy mindez mit sem ért.
Úgy készült erre az éjszakára, mintha ő állna élete leghatalmasabb és egyben legszenvedélyesebb szeretkezése előtt. Ám szeme fájdalmas üressége rácáfolt pipiskedő tevékenységére.
-Mire készülsz? - Kérdeztem tőle, elnyúlva az ágyán, ágyamon.. Mintha nem tudtam volna.
-Semmire. - Vont vállat, s a tükörből rám pillantott. - Néha én is adhatok magamra egy kicsit, nem?
-De. Persze. - Suttogtam, s akkor és ott szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mikor csinált ilyet utoljára és vajon miért olyan fontos, hogy halála előtt az ember tökéletesen nézzen ki?
Nem szólaltam meg.
-Alhatok ma is itt? - Kérdeztem édesen.
-Persze. - Hideg mosollyal válaszolt.
-És ha olyasmit fogunk hallani, amit nem kellene, akkor szeretnél majd magad is megbizonyosodni a tényekről.. Vagy szótlanul álljak fel és hagyjalak magadra..? - Csendesen tettem fel e kérdést, mégis úgy vágott végig rajta, mintha fülébe üvöltöttem volna.
-Csak menj. - Mondta.
-Tudod.. nekem.. látnom kell. - Sütöttem le a szemem.
-Phaedra.. - Összerezzentem. Elszoktam attól, hogy tulajdon nevemen szólítsanak. Ráemeltem tekintetem. - Miért? - Összevont szemöldökkel, kifordulva nézett most rám.
-Mert szükségem van rá. Évek óta ezt teszem.. Máskülönben megbolondulnék. Ha nem látnék egy kis életet magam körül......
-Danáékat is mindig meglesed? - Mosolyodott el haloványan.
-Ők soha nem szeretkeznek. - Néztem szemébe nagy komolysággal. Lehervadt arcáról a mosoly, hiába, másokban meglátni a saját nyomorúságodat, rosszabb, mintha neked rónák fel azt, szemtől-szemben.

Megint csak úgy próbáltunk álomba szenderülni, mint előző este. Akár az elveszett, s most egymásra találó testvérkék. A különbség tán annyi volt, hogy minket másféle szálak fűztek össze.
Az első rugó reccsenése hivalkodón furakodott át a vaskos fa alapú falakon. A második követte azt, s egy harmadik, majd lassan ütemessé váló, nyekergő panaszáradat kérte segélyét tőlem.
Sajnáltam az öreg házat, hisz' neki kellett gyomrában viselnie a bűntől terhes ágyat, a reccsenésekből ítélve attól kezdtem tartani, hogy a deszkák előbb-utóbb megadják magukat és leszakadnak..
Dollyra pillantottam. Kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel bámulta a plafont.
Elérkezett az idő, hogy felálljak, és átosonjak a mosdóba és azon keresztül is Meriel régi szobájának ágy fölé függesztett kerete mögül lessem meg Luciát és Jimet.

Lopakodó

Éjfélt ütött az óra, mikor végre ki mertem lesni a képkeret mögül. Mintha csak az én – és a tökéletes biztonságom kedvéért vették volna fel azt a kutyákra emlékeztető, állatias pózt, háttal a festménynek.
A szobát mécsesek varázsolták csodálatosan romantikussá, a levegő forrósága arcomba csapódott, vágy és fülledt erotika bódító illata fojtogatott. Még sohasem találkoztam hasonló jelenséggel. Körvonalak és árnyak látszódtak csupán, a falon táncoltak absztraktul elnyúlva, légiesnek és csodásnak tetszettek.
Tíz mécsvilágot számoltam össze a sötétben apró, burokba vont, aranysárgás szigetekként égtek.
Jim csípője egyre erősebben és durvábban mozgott, s ha nem láttam volna, akkor is tudom, mert Lucia hangja emelkedett és süllyedt, mélyen ereszkedett le a skálán, hogy aztán egy apró sikoltással fülemet sértse újra.
Egyszerre abbamaradt az egész, a lángok pislákoltak még, de a forró lihegés párája alászállott, s most ernyedt pihegő, lassan nyugvó légzés töltötte be a szobát.
-Ez kibaszottul jól esett. - Nyúlt végig az ágyon Jim, kéjes vigyorba torzult arcán látszott az öröm maradéka, s annak a boldog tudatlanságnak az árnyai, mi szerint felesége a vendégszobában alszik.
Lucia nem szólt semmit. Néztem a macskaszemeit, azok gyönyörűek, zöldek és hatalmasak voltak de kielégült boldogság.. Nem, annak nyoma sem látszott bennük. Felfigyeltem azonban egy barnás foltra, mely hevesen megcsillant, amint Jim szeme lecsukódott.
-Ne aludj még el! - Kérte, és mellkasához bújt, cica módjára.
A férfi felmordult.
-Na. - Lágyan simogatni kezdte, finom csókolt lehelt rá, s tovább duruzsolt neki. - Tán megfelejtkeztél az ígéretedről?
-Reggel megkapod a pénzed. - Mondta, azzal másik oldalára fordult. - Most hagyj aludni.
Reggel. Boldogan elvigyorodtam. A férfiak néha mennyire, mennyire naivak tudnak lenni!
Ujjaim türelmetlenül, zajtalanul játszadoztak a levegőben. Vártam és vártam, az én agyamat is kezdte megkörnyékezni a füst és köd, s csaknem elszenderültem álltamban, de Dolly végül megérkezett.
Hatalmas termetét meghazudtolva, néma csendben siklott át a szobán. Azok ketten olyan békésen és olyan nyugodtan szuszogtak, tán még ha Meriel kékre mázolt agyagvázáját törtem volna ripityára a fülük mellett, arra sem ébrednek fel.
Dolly szeme megvillant.
-Phaedra? - Suttogta, s én felsóhajtottam. Tudtam, mi következik most.
-Pszt! Itt vagyok! - Susogtam vissza, körülnéztem. Minden olyan szürkének és sötétkéknek tűnt a szobában, a sötétség csalafinta játékot játszott a szemeimmel.
-Segíts.. - Mondta. - Egyszerre nem tudok végezni a kettővel.
-Nem. - Ráztam a fejem, noha ő ezt nem láthatta. - Nem vagyok gyilkos.
-Én sem.. - Hangja megremegett. - De mi van, ha felébred..?
-Jim? - Nevettem fel, de egyből meg is bántam, Lucia szemhéja megrebbent.
-Jim..? Én.. Nem akarom megölni a lányt. - Szörnyülködött.
-Ha Jimmel kezded, Lucia felébred. - Vontam vállat. - Tudod milyenek a férfiak..
Helyette is éreztem, amint elszorul a torka. Összeszorított szemhéjakkal sétált Lucia mellé.
-Már úgy is mindegy.. - Fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait, s nekem egyszerre bűntudatom lett. Borzasztó, rossz, rossz ember vagyok. Dolly az én manipulációm nélkül nyilván meg sem próbálna végezni Luciával.. De ha a lány felriad, és Dolly lebukik.. Akkor aztán nem lesz itt vérontás, se halál, se dráma, se történés..
Mire észbe kaptam, Dolly már Lucia arcára szorította a párnát. A nő nem ébredt fel azonnal, morgolódott és vonaglott egy keveset, s mire a tényleges légszomj tüdejét kezdte szorongatni, késő volt.
Jim még álmában is felháborodva az aprócska zajon, nagyot horkantva húzta fejére a takarót. Jót kuncogtam rajta.
Dolly egyre erősebben nyomta szép arcába a tollal bélelt díszpárnát, tartályhajó méretű sonkácskáival leszorította Lucia vékony lábait. Mereven néztem a felesleges és kilátástalan tusakodást.. Vajon Lucia teljesen ébren volt, miközben megfulladt..? Vagy csupán egy rossz álomként – esetleg félálomként – élte meg, s titkon bízott, hogy ő fel fog ébredni épen és sértetlenül?
Mozdulatlan keblekkel feküdt ott, orrnyílásainál, s résnyire nyílt szájánál nem kavargott a langyos levegő.
Dolly lihegett, homlokán verejték gyöngyözött, mely szinte világított a feketeségben.
-Milyen érzés volt? - Kérdeztem óvatosan.
-Jó. Isteni. - Keze és egész teste remegett. Nem tűnt túl boldognak, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy soha sem volt az.
Létezik egyáltalán boldog duci? Nem hiszem. De ha létezik, akkor nyilvánvalóan csak és kizárólag az evés teszi azzá, és abban a percben, mikor elfogy a süti, az édes, ragacsos csokoládé és a szénsavas üdítő, csak az önutálat, az üresség marad utána és neki újra és újra tömnie kell magát, hogy boldogsághormont szabadítson fel a szervezetében.
Sajnáltam Dollyt, noha tudtam, hogy ő nem ilyen. Őt még az evés sem tette boldoggá – mégis folyton űzte ezt a tevékenységet.
-Hogyan csináljam? - Vette fontolóra, s én ijedten húztam össze magam. - Azt hiszem kiherélem. - Határozott végül.
-Ne! - Szaladt ki a számon. Ez már igazán sok lett volna nekem...
-Takard el a szemed. - Nézett rám keményen, és már emelte is a kést, bal kezével lerántotta a takarót férjéről.
-Jézusom. - Suttogtam és már most felfordult a gyomrom, pedig még nem is történt semmi. Beljebb léptem, ezt még véletlenül sem akartam végignézni...
A fülem azonban nem tudtam siketté tenné arra a néhány percre. Jim felüvöltött, túlkiabálva ezzel a hús szakadását. És csak üvöltött, sorozatosan, aprókat, majd hosszúakat, arca nyilván falfehér, szemei pedig háromszorosukra tágultak voltak, de mindezt én nem láthattam. Abban a percben hálat adtam ezért.
Újabb kíméletlen és kegyetlen zajok jutottak el hallójáratomig, Dolly újra és újra beléje szúrt. Lelki szemeim előtt alattomosan pergett a kép, először a kulcscsontja mellé, majd a vállába, majd a nyakába, végül pedig a szívébe és közben spriccel belőle a vér. Dolly rezdületlen arcán pedig végigcsurog és aztán a saját csuklójának ütőerébe mélyeszti a pengét.
-Dolly! - Sikkantottam, s minden gondolkodás nélkül erősen hajtottam arrább a képkeretet és dugtam ki a fejem. Az ajtó kilincse ezzel egy időben mozdult.
-Hahó! Minden rendben oda bent?! - Dana éles hangja hallatán végigfutott a hátamon a hideg.. Aztán lepillantottam. Az ágy lepedője vörös nedűben ázott, csakúgy, mint a két rajta fekvő áldozat.. S végül az önmagát áldozattá tévő Dolly és melléjük feküdt, fehér bőrén csupán két vágás húzódott, de azokból úgy szaladt kifelé a vér, mintha sietős dolga lett volna odakint.
-Dolly.. - Könnyes lett a szemem, de nem sajnáltam. Tudtam, neki így lesz a legjobb. Az a mocsadék Jim meg megérdemli.. És Lucia..? Vállat vontam. Jobbnak láttam visszavonulni, mielőtt Dana ránk töri az ajtót.

A fal mögé roskadva hallgattam végig a háziasszony hangos zokogását. A hangokból ítélve Layton is csatlakozott hozzá, majd mikor a férfi is szót emelt, megbizonyosodhattam ittlétéről.
-Szólnunk kéne a rendőrségnek. - Mondta.
-Bolond! - Rikácsolta könnyek között, hangja rekedté vált a sírástól. - Az egész házat felforgatnák.. Kutyákat hoznának. Azok meg kiszagolnák az ikreket..
-Ez így nem állapot..
-Hallgass. - Láttam lehunyt szemeim sötétjében kibontakozni a képet, amint Dana arcvonásai kisimulnak, s nyugalmat erőltet magára. - Majd én elrendezem. Senki nem fog tudni róla. Te csak hallgass mindenről, mint a sír! Megértetted?
-Meg. - S Layton visszatért az ágyába. Vagy lement a konyhába, hogy igyon egy pohár tejet.

Sírhantok

Hűvös búcsúval köszönt el a McWithy háztól december, de január is idejekorán hagyott magára bennünket, és jégcsapok könnyes csepegésével kúszott be alantasan február a küszöb alatt. Pergő napok, régi lábnyomok ismétlődtek újra és újra a kerti hóban, Dana és Layton felváltva hagyták el a házat. Keveset találkoztak, keveset beszéltek, s még kevesebbet gondoltak az odakinn mélyen nyugvó holtakra.
A kert végébe új sírgödör került megásásra. Azon a decemberi hajnalon Layton csendben figyelte az ablakból neje görcsös erőlködését. Az ásó nem vitte a fagyos, makacsul ragaszkodó földdarabokat, s néha már úgy tetszett, a vas megadja magát és ketté roppan, ám ekkor Dana szeme mindannyiszor felparázslott. A szembogaraiban lobbanó tűz mintha felolvasztotta volna némileg a talajt, lassan, de annál biztosabban csinos kis földhányás kerekedett az egyre mélyülő gödör mellett.
Aznap szomorúan bámultam ki kócos fejemből, s azon gondolkodtam, miért..? Miért kellett ennek így lennie?
Órákkal, hosszú és kínkeserves, vérverítékes órákkal később Dana fáradtan tért be a házba. Két tenyere felhólyagzott, alattomos kis foltok gyötörték meg kezeit ott, hol a bőr teljesen elvékonyult rajta.
Layton egyszerre átölelte a vállát, óvatosan hozzáérintve ajkait az arcához. Megdöbbentem. Igazán.
Dana arca megfeszült, homlokán egyszerre minden ránc kisimult. Finoman megremegett, egy egész pillanatig azt hittem jólesőn felsóhajt, és folytatásra invitálja urát.
-Eressz. - Mondta halkan, élesen.
-Miért? - Szorította meg még erősebben, mégsem erőszakkal. - Olyan régen volt már... - Láttam a fűtetlen konyhában a felszálló forró levegőt, melyet a nő nyakára fújt és rajtam is végigszaladt a hideg.
-Layton, nem szólok még egyszer.. - Sziszegte ridegen, kibontakozott a forró ölelésből, hogy

újra eggyé olvadjon az önmaga által megteremtett jeges pokollal. Vékony nyakán megigazgatta félrecsúszott, kockás kendőjét, kontyában helyére tűzte azt a néhány, kiszabadult szálat, mely nem simult tökéletesen feje tetejére.
-A férjed vagyok. - Jelentette ki. S legnagyobb meglepetésemre arcán valódi érzelmi játék ment végbe – olyasféle, mit hétköznapi ember elszántságnak nevez. - És vannak jogaim. - Pajkosságot csempészett abba a mozdulatba, mellyel Dana tomporát kényszerítette ágyékához. A nő vén keselyű módjára sikoltott fel.
-Takarodj! - Üvöltötte, Layton felkacagott. Jóízűen. Úgy, mint ahogyan még sosem hallottam.. Vagy tán mégis, de az már olyan, olyan nagyon régen volt.. Megráztam magam.
-Ez az én házam, kedves. - Mosolygott. - Te pedig az én feleségem vagy. - Megragadta a csontos, kihűlt kezeket. A francia manikűr fiatalossá tette volna tán, ha nem szorítja folytonosan ökölbe vékony ujjait. - Szeretkezz velem. - Mondta egyszerűen.
Dana elfehéredett. Az igazat megvallva én is. Most először néztem úgy Danára, mint lélegző, érző lényre. Mint egy nőre, egy igazi nőre. S valóban, ahogyan elnéztem őt, egyáltalán nem tűnt öregnek és viseletesnek! Szeme sarkában huncutul ülhettek volna meg apró szarkalábak, ha mosolyog, de ő sosem tette. Haja gyönyörű fényű, gesztenyeszín erős zuhatag, s az úgy terülhetett volna végig a vállain.. De ő mindig, mindig szoros, szigorú kontyba parancsolta hajszálait. A ruhái elegánsak voltak, cseppet sem divatjamúltak, épp' korához illők, de testtartása, az a szigorú, felemelkedett és légies gerincoszlop egyszerűen félelmetessé varázsolta az egész lényét.
Layton meg úgy bámult rá, mintha ezelőtt még sosem látta volna.
-Megátalkodott bolond. - Suttogta Dana. - Elment az eszed..Most igazán elment az eszed.......
-Hallottam Luciáékat. - Felelte hasonló hangerővel, de jóval kedvesebben. - Én még nem haltam meg belülről.. - Majd ismét nevetett. Én vele nevettem, de csak nagyon halkan. Meghaltál, Layton.. És most akarsz feltámadni? Pont most..?
Dana keze görcsösen összerándult, fejét lehajtva, összeszorított szemekkel sóhajtott. Soha életemben nem hallottam még ennél fájdalmasabb, gondterheltebb sóhajt.
-Layton. - Pillantott fel végül, s férje arcára nézve egyszerre inába szállt a bátorsága. Most nem az az ember állt előtte, aki felett uralma volt, aki fülét farkát behúzva, érdektelenül gubbasztott pohárnyi teje, és pipája mellett az asztalnál. - Menj máshoz. - Mondta, s erőltetett mosoly terült el arcán.
-Tessék..? - Kerekedtek hatalmasra szemei.
-Nyugodtan vedd igénybe más nők szolgálatait, kedves. - Folytatta, még bólintott is hozzá egy aprót. Igen – gondolhatta - ez lesz a tökéletes megoldás.. - Én nem foglak megszólni érte. De tudni sem akarok róla! - Emelte fel mutatóujját. - De nem fogok kérdezősködni, ha későn érsz haza este.
-Ezt szeretnéd? - Kérdezte hűvösen.
-Te szeretnéd. - Vont vállat és mint aki jól végezte dolgát, kifelé indult. Egyetlen lépést sem tudott megtenni, két pillanat aligha telt el, s már Layton karjai között vergődött. Sosem láttam köztük ennyi -féle érzelmet végbemenni!
-Én téged szeretnélek. Nekem nem kell más nő.. - Mondta, lehunyta szemeit. - Érted?
-Nem fogok veled ágyba bújni, te kivénhedt, perverz kecske! - Csattant fel.
-Miért nem..?
-Mert nekem abban semmi élvezetem nincs. Gyűlöllek. Gyűlöllek benneteket...
Durván tépte ki magát ismét, s most már megállíthatatlanul rohant el. Még láttam arcán az utolsó rezdülést és döbbenten vettem észre, hogy Dana szeretett volna sírni.. De mint mindannyiszor, most is ellenállt magának.

Így telt hát el McWithyék tele. Már csak akkor álltak szóba egymással, ha feltétlenül muszáj volt. Dana egész egyszerűen levegőként kezelte Laytont, de nem afféle éltető levegőként.. Sokkal inkább, mint valami gázt, amit ki kellene szellőztetni, mert bűzétől nem marad talpon senki, aki él.
Én pedig egyre mélyebben belemerültem búskomorságomba. Unatkoztam. Kiszökhettem volna éjszaka, Layton úgysem vette volna észre – pontosabban nem akarta volna észre venni – és válthattam volna néhány szót az öreg Crumplebottommal. De minek..? Azóta gyűlöl, mióta az ikrek megfojtották a macskáját. Hah! Mintha csak az én hibám volna az egész..!
Tény, hogy én hagytam ott azt a fán függeszkedő macskás rajzot Palmer asztalán, aki meg azt hitte, Tollemache műve. Emlékszem, két markával gyűrte össze, aztán kezei egyszerre megfagytak, szeme felcsillant és a szája olyan gonosz és perverz mosolyba torzult, hogy a hideg is kirázott.. S aztán a többi már.. jött magától. Igen, csak jött magától. Nem vagyok hibás.
Aznap is fáradtan feküdtem a vendégszobában. Egyre többet tartózkodtam itt, a kulcsa nálam volt, létezéséről Dana újfent megfelejtkezett. Talán titkon még örültem is volna annak, ha rajta kap, vagy megneszel valamit, akkor legalább történik valami..! Akármi.
Lustán figyeltem az ablakon át a napsugarakat, melyek napról napra egyre melegebben simogatták a hasamat, akárhányszor végigterültem az ágyon. Sosem húztam el a függönyt a szobában, aggasztottak az új igényeim. Régebben gyűlöltem a fényt. A ház egyre inkább nyomasztó hellyé vált számomra.. valahogyan, Dolly halála óta folyton a szabadba vágytam. Be fogok golyózni – gondoltam - , ha ugyan eddig még nem történt meg.
Bal oldalamra gördültem, szembe kerültem az okker tapétán függő, ferdén felakasztott fali naptárral. A naptár szerint a tél utolsó napja volt aznap, de régi évet mutatott, így nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Amúgy is, tél vagy tavasz, oly mindegy már nekem. Tavasszal mindig valami újnak kell születnie, én azonban úgy éreztem, most már semmi sem fog történni többé, ami felébreszthet ebből az éber és vége szakadhatatlannak tűnő álomból. Legbelül, mégiscsak vártam a tavaszt. Egy kicsit.
Felálltam, a párkányhoz sétáltam. Letekintettem, kissé megszédültem, de nem azért, mert olyan szédítő magasságban álltam volna – csupán az egész napos fekvés elszoktatott mindenféle más síkoktól. A hó olvadozni kezdett, cseppfolyós sár keletkezett odalent, a ház lábánál. Az egyik elföldelt tetemből – na meg nem mondanám én, hogy ugyan Dolly, Jim, Palmer, Tolle, netalántán Cirmos tetemén – fehér, ártatlan szirmú, törékeny hóvirág fakadt. Elmosolyodtam. Dana trappolva vágott át a hátsó kerten, cipője alatt kettétört a virág, észre sem vette szegény párát. Igen.. a tavasz kétségkívül beköszöntött.

Tavasz

Szeretlek, anya..

A madáretető népessége lassacskán csökkenni kezdett. A természet feléledni látszott, ellenben McWithyék életereje mintha fordítottan arányossá vált volna az ébredező tavasszal.
Dana aznap reggel a magvas tasakokat rendezgette. Azon gondolkodott, milyen virágokat ültessen a kertbe, hiszen a tavalyiak már annyira kimentek a divatból – persze nem mintha olyan sok embernek kellene tetszelegnie velük. Unottan próbáltam turkálni a fejében, de ez a móka már nem bizonyult annyira szórakoztatónak, mint rég. Csupa csupa unalmas és gondtalan gondolat kergette ott egymást, nem volt már vér, mely a stressz görcsös láncaihoz fűzte volna őt, és nem volt több rokon, aki idetévedhetett volna.. - Gondolta ő. S, hogy mekkorát tévedett, azt csak a kezét tördelő Layton bizonyíthatta be neki.
Kényelmesen gubbasztottam az üvegmozaik előtt, a vendégszobából ellopott széken. Mostanság ismét visszaszoktam saját kis felségterületem szűkös réseibe. Dana a bejárati ajtó melletti vitrin fiókja felett görnyedt. Nem, napraforgót biztosan nem fog ültetni..
-Kedves.. - Layton szinte a semmiből termett ott, még az én figyelmemet is elkerülte.
-Igen? - Kérdezte gépiesen, fel sem pillantva.
-Az anyád telefonált.
-Mi a fészkes fenét akart a vén szipirtyó? - Vetette oda ingerülten, erősen megmarkolt egy szürkés színű zacskót.
-Negyed óra múlva itt lesznek apáddal. - Felelte higgadtan.
-Ne szórakozz. Ma nem vagyok ráhangolódva..
-Mintha máskor rá lennél. - Jegyezte meg halkan.
-Tessék? - Hangja élesen hasította keresztül a levegőt, egy pillanat erejéig a madárcsicsergés kórusa elhallgatott.
-Ezt mondta. - Vont vállat. - Gondoltam szólok. - S Layton fütyörészve állt tovább. Jóízűt nevettem, na persze csak olyan hangosan, hogy én hallhassam. Layton nagy figura.. kár, hogy képtelen kiteljesedni e mellett a némber mellett..
-Egyszer még a saját kezemmel fojtalak meg..! - Sziszegte, s egy óvatlan pillanatban annyira megfelejtkezett a kezében tartott csomagocskáról, hogy az keze görcsös szorításában elszakadt, a magvak pedig a deszkák közé peregtek.. Ez hiányzott nekem. Egy saját virágoskert...

A napom egyre jobb hangulatban telt. Rájöttem, hogy szeretem a tavaszt! S mikor Melanie és Percy az ajtóban álltak és Dana arca elképedésből pulykaméregbe fordult, megint csak kedvem lett volna felnevetni. Most azonban uralkodtam magamon..Melanie nem úgy festett, mint aki nem hallja meg a legapróbb, oda nem illő neszt is. Arca férfias vonásokból, s némi ráncból tevődött össze, ajkai pengevékonysággal húzódtak végig, tán túl közel állához – akárcsak Danáéi.
Az ajtó nyitva állt, a két nő egymással nézett szembe, a háttérben rügyeket bontó fák sorakoztak, már amennyire a három oda tömörült személy alakja látni engedte őket nekem.. S ahogy elnéztem Melaniet, örültem, hogy nem vagyok egy négy éves kis kölyök, akinek ő a kegyetlen nevelőnője.. Igen, pontosan a szigorú, katonás dadus szerepe illett volna rá. Ezen jót kuncogtam. Úgy tűnt, semmi sem szegheti a kedvemet.
-Anya.
A nő kérdezés nélkül tolakodott be a hallba, szeme vizslatón csusszant be a bútorok mögé. Mintha még oda is belátott volna...
Percy némán követte. Róla nem ejtenék sok szót.. vékony volt és magas, piszkafa lábai kétszer olyan hosszúnak tűntek, mint a felső teste, haja feketén omlott a vállaira, rókaképét hosszúkás orr és magas homlok tette még alattomosabbá. Felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem. Majd éjszaka beengedek pár csótányt az ágyába...
-Az ikrek? - Kérdezte ő. - És Meriel?
-Én is örülök, hogy látlak, anya. - Szólt epésen.
-Nem úgy nézel ki. - Mosolyodott el gúnyosan.
-A látszat néha csal. - Állta a tekintetét. Layton idejét érezte, hogy előbújjon. Mosolyogva köszöntötte őket, kezet rázott Percyvel és arcon csókolta Melaniet.
-Percy.. rég találkoztunk. Melanie.. szia. - Derűsen tárta szét a karjait. - Nemsokára elkészül az ebéd..
-Hol vannak a gyerekek? - Melanie újra feltette a kérdést, halkan beszélt, mégis Laytonba fojtotta a szót.
-Layton szüleinél. - Felelte hasonló stílusban Dana. Anyja Laytonra nézett.
-Így igaz. - Bólintott ő gépiesen.
-Jó. - Mondta Melanie. - Oké, akkor játszunk ilyet!
-Mi bajod van? - Sistergett a nő. - Beállítasz ide minden előzetes nélkül és számon kérsz pedig semmi jogod..!
-Az anyád vagyok. - Mézes-mázos hangja szinte égette Dana idegeit. Keze ökölbe szorult, homlokán kidagadtak az erek.
-Az én gyerekeim. Jobbnak láttam, ha ott töltik a karácsonyt Lunánál.
-Március van. - Karba font kezekkel, fölényesen mosolygott, szemében tudás hatalma villant.
A két férfi némán állt, s figyelte a domináns párharcot.
-Tisztában vagyok vele.
-És az iskola?
-Kikértem őket.
-Hogyan fognak ennyit bepótolni..?
-Majd fogadok melléjük tanárt.
-Mibe lesz az neked?
-Legyen az én dolgom..
-Én nem segítelek ki!
-Nem is kértelek rá soha!
-Mi lett belőled, lányom...!
-Sose az legyen, ami belőled lett, anyám..!
-Hogy mered..?!
-Ez az én házam. - Mély levegőt vett, sikerült végre nyugalmat erőltetnie feldúlt hangjára. Egy-egy – gondolta, s igyekezett összekapni magát, nehogy Melanie bármit is észrevegyen belső zavarából. A két családfő nem is létezett számukra. Jelentéktelenségükben álldogáltak, egyik lábukról a másikra.
-Jó. - Szólt végül Melanie. - Maradok.

A dolgok kezdtek izgalmasra fordulni. Szívem csak úgy parázslott a készülőfélben lévő eseményektől, egyszerre megint izgatott lettem. Imádom a tavaszt, imádom..! Vacsoránál Dana összeszorított fogakkal szolgált fel.
-Jó étvágyat. - Mondta anyjának, s Laytonnak is, amint eléjük tette az ételt, de Percy elé csak futtában helyezett tányért és nem is nézett rá. Megint eggyel több teríték volt fent, és Dana igencsak kétségbeesett mikor látta, hogy a sajátja bizony Percyvel szemben van. Megmakacsolta magát. Leült a Phaedra számára – az én számomra – odakészített tányér elé. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az eseményeket.
-Na és meséljetek. - Indítványozta Percy hamiskás vigyorral. - Minden rendben van köztetek?
Dana leszegte a fejét.
-A lehető legnagyobb rendben. - Mondta vidáman Layton.
-Az jó, az jó. - Hümmögött a férfi, s egy pillanatra sem vette le a szemét Danáról.
-Mondd, kedvesem.. - Nyúlt előre, érintette a nő vállát, hogy az felfigyeljen rá. Összeborzongott. - Miért van eggyel több teríték?
Dana a szemébe nézett, és akkor végre én is megpillanthattam az iszonyattól óriásira tágult pupilláit. Dana reszketett.
-Biztosan csak figyelmetlen voltam.. - Felelte remegő ajkakkal.

Apja lánya

Aznap Melania sokáig aludt. Tizenegy óra is elmúlt már, csodaszép, tavaszi vasárnap délelőtt szaladt tova oly' gyorsan, hogy szinte észre sem vették, s neki kellett fogni az ebédkészítésnek.
Dana valami egyszerűt akart, esze ágában sem volt órák hosszat a konyhában sertepertélni.
Látszólag örült a pillanatnyi magányának, még dúdolt is a krumpli felvagdalása közben – igaz, csak alig hallhatóan.
Utált főzni. Sosem panaszkodott, de arcán egész máshogy álltak a régi ráncok, mint általában. Ujjai mindig szorosabban fogták a kést a kelleténél – mintha csak arra készült volna, hogy valakinek átvághassa a torkát egy óvatlan pillanatban, ha úgy hozza a szükség. Most sem festett másként. Görcsösen aprította a zöldséget, erősen csücsörített, halántékán elvékonyult a bőr, az erek kisebb dombságot alkottak kékülve.
Máskor fakó és színtelen szembogara dühösen csillogott.
-Nehéz az asszonyok sorsa.. - Motyogta maga elé, nyomatékosítva szavait durván vágta bele a kés élét a sárgarépába. Az megadón hullott ketté.
-Nem szeretsz főzni, drága? - Hideg bőrű, csúszó pikkelyű boaként tekeredett dereka köré egy kéz, melynek érintése már régen beleégett a szívébe.
-Percy. - Suttogta, még inkább rámarkolva a kése nyelére.
-Layton miért nem segít neked? - Kérdezte duruzsolva, olyan közel hajolva lányához, amennyire lehet. Felfordult tőle a gyomrom..
-Dolgozik. Eressz.. - Rázta le magáról a férfit. - Így nem tudok dolgozni.
-Ahogy kívánod. - Hízelkedőn végigsimított a vállain, de valamiféle furcsa kéjenc mozzanat volt abban, ahogy az ujjai végigszaladtak a kendős domborulaton. Azt hiszem én elhánytam volna magam, ha az apám így ér hozzám valaha is..
Percy leült az asztalhoz, pontosan olyan szögben, hogy Dana hátával legyen szemben. Szemei fel és le szánkáztak a nő testén.
-Régen láttalak. - Mondta, nosztalgikus hangsúllyal, de furcsa ravaszság lappangott a szavai mélyén. Dana nem felelt, így folytatta. - Hiányoztál. Ha tudnád mennyire.. ja, persze anyádnak is. Sokat gondoltunk ám rád. Mondd csak, mi egyáltalán nem is hiányoztunk neked?
Dana válasz helyett megnyitotta a csapot, elöblített egy fazekat, s teleengedte azt vízzel. Szépen, egyenként dobálta bele a krumplikat. Mozdulatai ingerültek és hirtelenek voltak, minden szem krumpli után kilöttyent egy kis víz az eddig mindig tökéletes tisztaságú, karcolatlan pultra.
-De. - Felelte kurtán. Gázt adott.
-Se egy levél, se egy telefonhívás. Nahát, nahát. Erre neveltelek? - Játékosan felnevetett. Dana összeborzongott. Na és a kis Palmerék hogy vannak?
-Jól.
-Nem vagy valami bőbeszédű, hallod-e? Vajon mi lehet ennek az oka? - Dörgölte állát, élvezte a helyzetet. Valamiért úgy éreztem, nincs minden rendben a férfival.
-Mondd, anyának nincs rád szüksége? - Válla felett szigorúan nézett hátra, de a kéjsóvár szemek láttán inába szállt a bátorsága.. Azt mondtam kéjsóvár..? Nem.. az nem lehet.. Sőt, magam sem hittem volna el, ha nem a tulajdon két szememmel látom.. De az én szemeim csalhatatlanok, mindig is azok voltak..
-Nincs. Odafent alszik. - Vidáman feleselt Danának, aki ettől még kínosabban érezte magát. -Hát Meriel..? Vele mi van?
-Jól van.
-Ej-ej. Nem akarsz velem beszélgetni? Na, akkor mesélj egy kicsit Phaedráról. - Invitálta, a kés visszhangot vert a konyhában, amint a padlóra zuhant, maradék krumplik gurultak szanaszét.

Az ebéd hasonló hangulatban telt, eddigre már Layton is hazaérkezett. Feszülten figyeltem Percyt, de ő legkisebb jelét sem adta volna annak, hogy valóban tud a létezésemről. Egyszer sem pillantott a falvédőre, nem.. Nyilván kacsa volt az egész, véletlenül hallott valamit, még régebben, amit nem kellett volna, vagy bánom is én.. De rólam nem tudhatott. Biztonságban voltam – legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam.
Inkább Melaniet vizslattam. A nő nyomott volt , arca nyúzott és szemei alatt a bőrt karikák csúfitották és öregítették még jobban.
Layton mellette ült, Danával szemben. Feltűnt neki, hogy a felesége egyszer sem néz az apjára, még ha beszél hozzá, akkor sem.. Egyszerre gondolt egyet, átnyúlt az asztalon és megszorította a nő kezét. Dana összeszorította a szemeit.
-Nahát.. nem értem mi ütött belétek ma! - Hüledezett Percy. - Gyönyörű az idő, tavasz van, együtt a család..Még ilyet. - Ciccegett, közben magában jóízűt nevetett Danán. Sosem kedveltem igazán a ház asszonyát – a legizgalmasabb dolgok tudni illik sosem vele történtek – de most határozottan sajnáltam őt.
-Felmennék lefeküdni. - Motyogta a nő.
-Felkísérem. - Szólt azonnal Layton, s a nyomába szegődött. Ebből én sem maradhattam ki.
Követtem őket a lépcsőig, ott aztán megálltak.
-Mondd, baj van? - Kérdezte a férfi fojtott hangon, megbizonyosodva róla, hogy Melaniéktól tisztes távolságba kerültek.
-Mi lenne? - Förmedt rá.
-Megint a régi vagy. - Mosolyodott el szeretetteljesen, aznap már sokadjára undorodtam meg egy emberi szótól, gesztustól.. Hogy képesek ezek erre?!
-Layton, az Isten szerelmére, ne bosszants!
-Jó-jó. De akkor is furcsa vagy. Veszekedtél apáddal?
-Nem. Miből gondolod?
-Nem nézel rá. Nem szólsz hozzá és..
-Túl sokat pipázol. Az agyad a füsttel együtt szállt el. - Morogta, s felfelé indult. Layton fejcsóválva nézett utána. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Igazat adtam neki.

Dana zokogva borult az ágyra. Könnyei folyásának se a párnák, se a paplanok nem szabtak határt, szomjasan itták magukba a sós cseppeket, míg át nem áztak.
Dana a lepedőbe markolt, dühödten tépte le az ágyról. Ujjai az ágy kényelmes szibacsába vájtak, széjjel tépték az anyagot, ezer felé hajították a szobában. Haja kiszabadult, arca vörös volt és puffadt és az egész nő úgy festett, mint egy tébolyult boszorka. Valahogyan nem volt kedvem kacagni.
-Férfiak! - Némán ordított a tenyerébe, miközben egyre csak sírt és sírt. - Gyűlöllek titeket.. gyűlöllek..
Térdre rogyott, körmeivel végigszántotta a fapadlózatot. Körme teteje letört, sőt, hüvelykujjáról teljes egészében leszakadt. Vérzett, de látszólag nem is érzékelte a fájdalmat.
Felemelte lassan elgyötört fejét, és körbe nézett.
-Hol vagy te senkiházi..? Hol vagy, tudom, hogy látsz! Most gyere elő, na most merd mutogatni magad!
Szívem üldözött kisnyúl módjára kalapált, riadtan siettem le a földszintre. Sehol sem éreztem otthon magam, s biztonságot semmi sem nyújtott már nekem – legalábbis valami ősi ösztön ezt súgta odabentről. Az ösztöneim pedig sosem csaltak meg engem.

Terülj, terülj...

Egész éjen át egy szemhunyásnyit nem aludtam. Összehúzódva ültem a sarkomban, ahol régen is mindig vacogtam a téli estéken, mert tudtam, hogy ott húzódnak a falban a fűtőtestek csövei, így azoknál juthattam némi meleghez.
Persze kilóghattam volna, mint mostanság oly' sokszor megtettem, de Dana olyannyira megrémített, hogy még a szemhéjam sem mertem lecsukni. Noha azóta egyáltalán nem adta jelét annak, hogy netán komolyan is gondolta volna, amit pillanatnyi őrületében mondott – mégis, nekem felért egy tettenéréssel.
Időérzékem mit sem vesztett pontosságából. Szinte az első napsugárral percre pontosan nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. Ezt onnan tudtam, hogy Melanie is velem együtt ébredt, mert lépteinek csendes zajára hallásom kiéleződött, a rejtett kis kukkolónyílásomhoz lopództam, s az ablakon át még csak haloványan szűrődtek át a reggeli fények.
-Mi a ménkű.. - Motyogtam, arcom félig a falhoz préseltem, amitől irtó nyomott formája kerekedett, de nem zavartattam magam – ő úgysem láthatott meg. Kinyitotta a hűtőt. Sajtot, tejet, párizsit, meg mindenféle élelmiszert vett elő.
A poharakba dzsúzt töltött, a reggelire való húsokat szépen, ízlésesen tálkákra rendezte. Az asztal csakhamar olyanná vált, mint amilyen ünnepekkor szokott lenni. Szalvétákat halászott ki a felső konyhaszekrényből, hosszas keresgélés után megtalálta a poháralátéteket is. Elegánsan hajtotta össze a színes szájtörlőket, minden tányér mellé helyezett egyet.
Lélegzetem sem mertem kiereszteni. Eggyel több szalvétát számoltam, mint kellett volna legyen. S ez az enyémnél is eggyel több volt, az én üres helyemen kívül még egy teríték került fel.
Melanie ujjával a levegőbe böködve számolta a helyeket – s legnagyobb megrökönyödésemre elégedett mosollyal nyugtázta a végeredményt.
Teát rakott fel főni és kávét, és miközben a forró víz fortyogott, felszaladt a lépcsőn, hogy keltse a többieket.
Fáradtságtól tág pupillákkal álltam ott, az asztalt bámulva egészen megéheztem, megkívántam a finom falatokat – mi mi tagadás, igen ritkán fordult elő velem, hisz' nem orbitális méreteimről voltam hírhedt (hírhedt, haha..Crumplebottom néni köreiben?).
Melanie mosolyogva lépdelt lefelé a lépcsőn, nyomában a szemét dörzsölgető Percyvel, az értetlen Laytonnal és a feszengő Danával.
Igazi családi idill tárult elém.
-Jó illata van. - Szimatolt a levegőbe Percy.
-Úgy döntöttem kedveskedek nektek egy kis reggelivel. - Csapta össze húsos kezeit, szemei vadul cikáztak a jelenlévőkön. - Tegnap olyan sokáig aludtam. - Bűnbánó lejtést erőltetett édes hangjára, majd tettetett szorgalommal perdült a kávéfőző elé. - Jaj, ez meg kifut! - Szörnyülködött.
-Köszönjük Melanie. - Mondta Layton, mit sem sejtve. - Igazán nem kellett volna.
-Ó, dehogynem. Üljetek csak le. - Intett és a férfiaknak nem kellett kétszer mondani. Dana igyekezett minél távolabbra kerülni Percytől.
Eközben vártam, hogy teljesen kivilágosodjon, de ez nem következett be. Az éter szürkés maradt és borongós, eső készülődött, vagy tán az időjárás isteneinek rossz hangulatuk kerekedett aznap – látva ezt a merő szervezkedést. Mert valami tisztátalanság volt ebben a kedvességnek feltüntetett gesztusban – ebben biztos voltam.
Melanie némán helyezte a teás és kávés kancsót az asztal közepére. Ő maga is helyet foglalt, a többiek illendően várták – ő lévén a reggeli készítője- , hogy szájához vegye az első falatot. Ez azonban öt perc után sem következett be.
-Hát akkor.. - Kezdte Percy, mert látszólag már nem bírt ellenállni az előtte heverő apróra vágott, illatozó sült kolbászkáknak – jó étvágyat. Ám mielőtt fogaival végső csapást mérhetett volna a finom falatra, Melanie éles sípolása megfagyasztotta a levegőt.
-Ne még! - Szólt. Nyájasan elmosolyodott, s Dana keze az asztal alatt ökölbe szorult – Sejthetitek, hogy nem véletlenül nem kezdtem hozzá.
-Mi az oka? - Kérdezte Layton kíváncsian.
-Várunk még valakit. - Mondta könnyedén, hátradőlt, kedvtelve nézte Dana arcát.. és Percyét is, de míg férje értetlenül pislogott vissza rá, a nő orrcimpái megremegtek.
Lám, a McWithy házaspár egyik tagja sem emelt szót azért, mert az ő engedélyük nélkül hívott vendéget saját házukba.
-Ki az? - Emelte fel fejét lassan Dana, elszántan nézett szembe gonoszul somolygó szülő anyjával.
Atyaisten – gondoltam. Most igazán végem..
Szolid kopogás hangja verődött vissza a bejárati ajtó fájáról, egész idáig. Majd még egy s még egy. Az ajtó csengőt az idegen érintetlenül hagyta – mintha szándékosan kerülné a feltűnést.
-Kis lányom, nem nyitod ki? - Kérdezte kacéran.
Amaz elfehéredve, a széket végtelenül lassan hátra tolva állt fel.
Észrevétlen igyekeztem maradni, lerúgtam szakadozott cipőmet, talpam külső élén haladtam, hogy a lehető legpuhábban érjenek talajt lépteim. Danától kissé lemaradva értem ki a gyümölcsöstálhoz, de mikor már vigyázzban, készenlétben álltam, ő még akkor sem szánta el magát az ajtónyitásra.
Lelki szemeim előtt megjelent Melanie mosolya, az a perverz öröm, amint maga elé képzeli lánya megrökönyödött, holtra vált arcát..
..Melyet a következő pillanatban én magam is, premier plánban szemlélhettem meg, az ajtó résnyílásán keresztül, hol Layton anyjának kígyóarca bukkant elő.
-Te mocskos hazudozó. - Sziszegte, nyála fröcsögött, arcul találta Danát, s a nő, mintha azonnal ölő méreg szívódott volna bőrébe – összeesett.

Lepel, mely porba hull

Kővé dermedtem. Szívem megszűnt dobogni, a vérem alvadni kezdett odabenn, és a gondolataim mind messzire szálltak. A pillanat maradt, az a pillanat, mikor igazán félni kezdtem, s ez a félelem lassanként kiűzött a testemből. Én magam lettem a bizonytalanság, egy megfoghatatlan rettegés Dana lehunyt szemeiben..
Fel sem fogtam, amint Layton mellette terem, hideg vizet lötyköl az arcára. Elmosódott képekként érzékeltem csupán, azt a jelenetet is, mikor Melanie igazi díva módjára, kevélyen lépdel hozzájuk.
Ám éles hangja kegyetlenül visszakényszerített a világ ezen síkjára.
-Megjátssza magát. - Jelentette ki. Teresa hangtalanul siklott a házba. Layton szeme dühösen megvillant, melytől öklömnyire szorult a gyomrom. Korábban sosem láttam dühöt, vagy efféle szenvedélyes érzelmeket a férfi arcán. Ő csak Layton volt, a bamba boldogságérzetével, mit néhány grammnyi pipadohány is előidézett belőle.
Dana szemhéja megrebbent, s erre mindannyian lélegzetvisszafojtva vártak.. A nő felült, megdörzsölte a tarkóját, halkan nyöszörgött valamit.
-Jól vagy..? Fáj a fejed? Megütötted..? - Layton melléje térdepelt, arca néhány milliméterre helyezkedett Danáétól. Átlépte a határt, amaz hatalmasat lökött rajta.
-Ne lihegj a képembe. Semmi bajom. - Ízületei roppantak felállás közben. Lassan körbehordozta tekintetét a .. rokonain. - Teresa. - Biccentett. Annak hamuszürke arca csontos és beesett volt, orra ugyanolyan horgas, mint a fiáé, de Layton szemeinek fakósága nem vetekedhetett az ő szürke semmitmondó ködös ablakaival.. Rémisztő látványt nyújtott. Térdig érő, szürke ruhát viselt, s hozzá csíkos harisnyát, mely teljesen rásimult pipaszár lábaira.
-Teresa, milyen jó, hogy megérkeztél. - Tárta szét karját Melanie. - Már nagyon vártunk. Leülsz közénk reggelizni? - Mintha mi sem történt volna, könnyedén és vidáman cseverészett. Percy hallgatott mellette. Másfelé nézett, látszólag gondolataiban is másutt lelt menedéket, de azért én láttam a szemein, hogy figyel. Méghozzá kíváncsian. Nyilván csakúgy, mint a többiek, ő is szeretett volna magyarázatot találni az egészre.
Dana és én.. mi ketten már sejtettük. Kétségbeesésem és kíváncsiságom vetekedett most egymással, annyira érdekelt, hogy Dana most hogyan vágja majd ki magát..! Mert okos nő volt, ehhez kétség sem férhetett de..
-Azt hiszem a legjobb lenne ha folytatnánk a reggelit. - Bólintott ő. Tévedtem.. egy csepp esze sem maradt, nem, a sok vér elvette a maradékot is..! Ez meg miféle megszólalás volt, az Istenért?!
-Drágám, biztosan elég jól érzed magad ehhez..? Nem szeretnél lefeküdni?
-Nem. - Sziszegte Teresa váratlanul. - Most nem fog elmenekülni... - Sustorgott, mintha fájna a torka, és roppant nehezére esne a beszéd.
-Ahogy mondja. - Szólt szárazon és elsőként indult az asztal felé.
Leült, és megvárta, míg mind elfoglalják a megfelelő helyet. Kedvem támadt előlépni a gardróbból, és vigyorogva közéjük sétálni – csak, hogy ne maradjon üresen az az egy szem hely - , de hamar elvetettem az ötletet.
Nem kezdett hozzá a reggelihez. Mind őt nézték, mind.. de neki a zavar legapróbb jelei sem mutatkoztak arcán, épp olyan jól játszotta szerepét, mint máskor.
-Ki vele, Dana. Mit műveltél a gyerekekkel? - Teresa hangja továbbra is suttogásra emlékeztetett. Legszívesebben megkérdeztem volna Laytont – mondd, a kedves mama mindig ilyen volt, vagy csupán önkéntelen torokgörcsben szenved..?
-Semmit. - Felelte egyszerűen.
-Ne hazudj! - Melanie kiabálása versenyre kélt a feszült, ámde mindeddig csendes légkörrel.
-Nem hazudok... - Mondta ő. - Nincs rá okom.. Ezzel kapcsolatban nincs.
-Hát mivel kapcsolatban van? Ne próbálkozz. Most már mindketten itt vagyunk. Most már nincs menekvés. - Karba fonta húsos kezeit, s olyan fölényes eleganciával tekintett le Danára.. Ellenben a két férfiról, mintha tudomást sem vett volna. Percy és Layton hallgattak – amondó vagyok: jól tették!
-Így van. - Krákogott Layton anyja. -A gyerekek nincsenek nálam, se Melanienél.. most aztán jól belegabalyodtál a csapdádba, te szerencsétlen. - Varjúkacaja sértette a fülem, olyasféle libabőrt váltott ki belőlem, melytől melleim is megkeményedtek. Meglepetten pillantottam le rájuk, nemhiába, néha teljesen megfelejtkezem róla, hogy magam is a női nemet képviselem.
Hatalmas villám szelte keresztül a horizontot odakinn, a tetőn kemény cseppek koppantak.
A vihar elkezdődött.
-Így van. - Mosolyodott el Dana fáradtan. - A gyerekek egyikőtöknél sem lehetnek. Nem lehetnek mert...
Hatásszünetet tartott, mint egy igazi színésznő, a nagy vallomása előtt.. De ez a színdarab most az élet színpadán játszódott, s Dana tudta, tudta, hogy nem fog vastapsot kapni.
-Mert? - Melanie mohón csillogó, gonosz szemekkel bámult rá.
-Mert meghaltak.
A mondat íztelensége, a semmitmondósága mellbe vágta a két nőt – és Percyt is. Layton fájdalmasan hajtotta le fejét.
-Mi?! - Így Teresa, mint rekedtes vészmadár, egy téli hajnalon.
-MI? - Így Melanie, mint óriás kakadu, ki az esőerdő csodás hangjait harsogja keresztül.
-Mi..? - Így Percy, a róka, ki talán a kérdését is hazugságnak szánta.
-Idióta. - Suttogtam én, aki nem hitte volna, hogy ekkora ostobaságot ember még elkövethet. - Mindnyájunknak végünk van.
-Meriel nem. - Folytatta Dana, hol Teresa, hol Melanie szemeibe mélyedve zavartalanul. - Ő megszökött egy fiúval, miután végzett az öccseivel. És most én kérdezek. - Fűzte hozzá ez utolsó mondatot, mielőtt a két boszorkány természetű felocsúdhatott volna döbbenetéből. - Anya, te honnan tudtad meg? Hm? Layton? - Pillantott oldalra széles mosoly kíséretében. - Te voltál az, drágám?
-Layton. - Kacagott fel Melanie hátravetett fejjel. -Layton..! Csak nem gondolod, hogy ez a szerencsétlen dalolt nekem.. Amikor még levegőt venni is elfelejtene, ha mi nők nem szólnánk neki, hogy..
Hatalmas csattanás rázta meg a családi asztalt, a teák kilötykölődtek a terítőre, a sótartó felborult, némi só szóródott a terítőre – veszekedés lesz.. Vagy már elkezdődött?
Újabb égzengés kísérte a baráti cseverészést, s az eső minduntalan szakadva húzta a magáét.
Tavaszi zápor.. Vajh úgy ül majd el, ahogy jött? Gyorsan és észrevétlenül?
Mind Laytonra néztek. Dana fújtatva fintorította el pengeajkait.
-Drágám, most ne fesztiválozz. - Egy mozdulattal lesöpörte férje kezét az asztalról – mert bizony ő csapott oda. Még aggódni is elfelejtettem.
Most felváltva néztek a házaspár tagjaira.
-Hívjuk a rendőrséget. - Szólalt fel aznap először Percy. - Ha igaz, amit ez a bolond lány mond.. Akkor hívjuk a rendőrséget.
-Nem. - Jelentette ki Layton. - Nem.
-Azt nem te fogod eldönteni. - Vetette oda neki az anyja, s úgy tűnt végre hajlandóak tudomást venni egymásról.
-Ma még ne. - Fűzte tovább. - Holnap reggel. Csak reggelig kérek haladékot.
-Hallgass már, te isten barma! - Rikoltott Melanie. - A szomszédtól tudom! - Üvöltötte. Dana elfehéredett.
-Drága, ugyan honnan tudott Mrs. Cornelle erről a.. - Kezdte Percy, épp olyan bamba kifejezéssel orcáján, mint Layton, de Melanie durván oldalba bökte.
-Nem a mi szomszédunk, te agyalágyult! Hanem Crumplebottom. - Széles mosolyra húzódó ajkai összepréselték a mellkasomat.. Ne.. ez nem lehet.. Ezt nem tehette meg.. velem..
Alig kaptam levegőt.
-Hogy Mrs. Crumplebottom..! - Most Danán volt a fehérség sora, s én láttam amint végigpörgeti magában az ismerős szalagot.. Mrs. Crumplebottom mindenütt.. Reggel, a piacon.. És akkor télen, éjjel mintha őt látta volna az ablakból.. Meriel fiúja..róla is tudott.. - Gratulálok, Dana. Ezt elbasztad.

Dana mesél

Láttatok már futóférget magába roskadni..? Hogyan is nézne az ki? Egy parazita, egy lábak és karok nélküli szerencsétlenség, akinek lelke és szíve sincs, csak ösztöne, mely a táplálék után hajtja. És ha ez a táplálék nem is a szilárd étel, hanem más nyomorúsága..?
Az ilyen lény lehet-e szomorú? S kétségbeesett, ha érzi a vesztét?
Én éreztem és mély letargiába taszított.
Csak kapartam a falat tehetetlenül, belülről, körmöm szakadtáig és közben könnyeztem a dühtől és ettől a mértéktelen, fene kiszolgáltatottságtól.. a francba is, ez nem igazság!
Laytontól olyasfélét láttam, mit még soha. Már órák óta csak mászkáltak, veszekedtek és szidták egymást és mégsem hívta egyikőjük sem a rendőrséget, mikor is Melanie végtére elszánta magát.
Lapátkeze a kagylóra vándorolt, mikor Layton elbömbölte magát.
-NE! ÁLLJ!
Dana szája tátva maradt. A férfi arca megfeszült, halántékán lüktetett a főér, szeme dühös kis szikrákat szórt és egész lényéből áradt a domináns hím. Ledöbbentünk – pedig én már tényleg azt hittem, hogy semmi sem következhet be, mi engem sokkba kényszerít. Ismét tévedtem..
Melanie összeszedte magát.
-Ugyan miért? Ha nem teszem meg, azzal még én is bűnsegéddé válok. Hah. - Azzal füléhez szorította a készüléket.
-Csak holnap reggelig. - Kérte, de mit sem vesztett határozottságából. Még mindig csak ámultam.. Layton a határozott..? Mióta..?
-Miért kellene reggelig várnom? - Vonta fel szemöldökét. Layton elmosolyodott. Elérte, amit akart, felkeltette az érdeklődését, s ezzel együtt az én szívem is reménységtől kezdett hevesen lüktetni. Csak úgy pumpálta belém az adrenalint, jesszus, a végén még ez a szerencsétlen lesz aki mindnyájunkat megment!
-Az legyen az én titkom. - Mondta. - Az az egy éjszaka már nem mindegy? - Vonta meg vállát. Melanie látszólag összezavarodott.
-Nem tartozom neked szívességgel. - Felelte végül, rövid gondolkodás után.
-Nem. - Hagyta rá. - Azzal is tisztában vagy ugye, hogy ha most bejelented a rendőrségen a gyilkosságot, öt percen belül szirénázó autók állnak majd a ház előtt, és a rendőrfőnök hangosbemondóval szólít fel bennünket, hogy feltartott kézzel hagyjuk el a házat. Téged is, Melanie. - Bökött terebélyes mellkasára, mire az hátrahőkölt. - Téged is, anyám. - Biccentett feléje. - A gyilkosság nem tréfa dolog. Az őrsön éjszakázunk. Lehet, hogy meglincselve.. ki tudja? - Ekkor már szabályosan lihegtem. Én ugyanis felismertem a legapróbb jeleket is, melyeket ezek a félkegyelműek nem is sejthettek! Melanie megadta magát.
-Jó. - Egyezett bele. - Akkor holnap reggel az első dolgom lesz személyesen a rendőrségre menni. És ti is velem jöttök és önként feladjátok magatokat.
A ház asszonya levegőért kapkodott.. Hogy ő, önként és dalolva...? Layton szemhéja alig észrevehetően megrebbent felé, s hál' égnek ezúttal csendben maradt.
-Rendben. - Bólintott a férfi. -Akkor holnap.
Könyörgöm az égre.. Ha létezel odafent, ha létezel akkor most nézz rám! Csak egy pillanatra.
Ekként fohászkodtam magamban némán, a földön kuporogva, hátamat a falnak vetve, nem is sejtve, hogy az utolsókat szippantom a dohos, korhadt levegőből... Egészen addig, míg az est leszállott.

Dana meg sem szólalt, mióta kilátásba helyezték az ítéletet. Zsáknyi szalmaszálként roskadozott az ágyon. Csak bámulta a falat, üveges, merev szemekkel, néha még pislogni is elfelejtett..
Órák teltek el így és én tökéletesen azonosultam a szorongásával. Féloldalasan csúsztam el a folyosón, mely a házaspár hálója mögött húzódott. Fejem kinyújtott karomon pihent, bordáim sajogtak az egyenetlen deszkák testemet tartó halmazától, mégsem vettem rá magam a mozdulásra. Jó volt így. Könnyek csurogtak az arcomon, lepotyogtak a fára, néhány másodpercig átlátszó folyadékként álltak meg egy-egy gödröcskében, de aztán felszívódtak – mintha sosem lettek volna ott.
Én is így fogok majd felszívódni..? Mintha itt sem lettem volna soha..?
Layton lépett a szobába, csendesen, vigyázva, mintha tojásokon lépdelne, úgy közelítette meg Danát. Kezéért nyúlt, megszorította. Dana nem húzta el, de egy pillantásra sem méltatta őt. Érdekelt volna, hogy egyáltalán feltűnt-e neki a jelenléte, de jobbnak láttam nem kérdezősködni e felől.
-Minden rendben? - Kérdezte lágyan. Hallgatás volt csupán a felelet. - Már hogy lenne rendben. - Ismerte be, s félmosollyal arcán lehajtotta a fejét. További kérdések nélkül kerülte meg az ágyat, léptében leoltotta a csillár kapcsolóját, így félhomály borult a szobára, a kis olvasólámpa még égett az ágy felett. Feltápászkodtam, szipogtam kettőt és úgy helyezkedtem, hogy rájuk lássak.
Ki tudja..? Tán ez az utolsó alkalom, hogy élhetek a szenvedélyemnek.. S aztán a hajnal majd elszakít tőle véglegesen.
Layton Dana mellé telepedett, megint elvette a kezét. Amaz továbbra sem méltatta őt figyelemre.
-Tudod-e, miért kértem egy éjnyi haladékot? - Bújt hozzá, füléhez hajolt, lágyan susogott bele. Dana összerándult.
-Miért? - Kérdezte halkan, hangja reszketett, egészen úgy hatott, mint aki sírt. Pedig egy könnycseppet, annyit sem láttam tőle aznap.
-Előbb tudni akarom, hogy te mit akarsz tenni.
-Mit akarnék? - Szegezte plafonra szemeit. - Mit akarnék..? Mintha olyan sok választásom lenne.
-Értem. - Szólt lemondón. - Akkor hát..
-Nekem soha életemben nem volt választásom. - Folytatta, figyelembe se véve a másikat. A lámpa fénye megreszketett, s hangszálai vele együtt remegtek meg. Megcsuklott. Kibuggyant egy csepp a szeme sarkából.
-Te.. sírsz?
-Nem, kedvesem, kacagok.. - Felzokogott. Lecsúszott, arcát a párnába fúrta, teste rázkódott. Jó öt perc telt el így, némán figyeltük őt, mi ketten. De Laytonnal nem tudtam úgy együtt érezni, mint Danával.. S akkor a férfi gyöngéden ölébe vonta a fejét. Ujjai kiszabadították sötét tincseit a hajtűk gonosz fogságából, szétsimították a combjaim a selymes fürtöket. Élvezettel túrt újra és újra Dana koronájába, aki egyre csak sírt.
-Mi a baj? Nekem elmondhatod.. - Búgott megnyugtatón. Egy pillanatra azt hittem Dana felpattan és idiótának nevezi – de ekkor a nő nyelve megeredt. Dana beszélni kezdett.
-Pe..Percy. - Rebegte. - Percy nem..
-Mi nem? - Suttogott neki, ujjbegyeivel puhán körzött az arcán és a hajtövénél.
-Nem az én apám. - Mellkasa egyre emelkedett és süllyedt, s a teher, mely hosszú évtizedekig megült rajta, egyszerre oszolni kezdett.
-Hát kié?
-Nem tudom. Azt sem tudom ki az én apám. Még..Dollyét sem. Az egész úgy kezdődött.. - Nagyot nyelt. Elképedve álltam, fejem felszegve, minden figyelmem szavaira összpontosítva. Gyerünk, Dana! Hogyan kezdődött?
-Csak nyugodtan.- Biztatta. - Itt vagyok veled. Most már soha többet nem engedlek el.
-Volt egy kis házunk. Waldkirchenben. Egészen az erdő lábánál. Ha reggel felkeltem, az első dolog ,mi szemet bökött nekem az a hatalmas, hósipkás, ködbe vesző tetejű hegy volt. Imádtam ott élni. Dolly nem szerette, ő mindig a városba vágyott, de anyát nem érdekelte. Anyát.. akkoriban semmi sem érdekelte.
Zöld volt a fű, a tó meg feszes, hol lágyan fodrozódó, de mindig gyönyörű. Akkortájt sokat jártunk fürdeni Dollyval. Mi olyan jó testvérek voltunk. És Percy mindig nézett bennünket. Főleg engem. Dolly már akkor is kövér lány volt – nem tetszett a fiúknak. Ellenben én a vékony termetemmel, a kicsi, de feszes és hamvas kebleimmel a környékbeliek álma voltam..
És még valakié, aki közelebb volt, mint hinnéd, Layton, még közelebb, mint amit el mersz képzelni.........
-Percy. - Tátogott, látszólag ő maga sem hitte el.
-Percy. - Hunyta le szemeit, arca eltorzult az undortól.
-Percy... - Ajkamra szorítottam a kezem. Rettegtem a folytatástól.
-Percy anyám előtt úgy tett, mintha apám helyett akarna apám lenni. De egy nap követett bennünket a tóhoz. Az ég tiszta volt és felhőtlen és a nap úgy tűzött, hogy még naptejjel is igen veszélyes lett volna kit maradni. „Eredj haza, Dolly.” - Mondta ő és a nővérem értetlenül állt a kijelentés előtt. „És Dana?” - Kérdezte, de Percy arcul ütötte őt. Sírva szaladt haza. Mi ketten maradtunk ott, csak ő, meg én. Tizennégy éves voltam, Layton, és még.. érintetlen. Érintetlenebb, mint bárki ebben a korban, még csak csók sem érte soha a számat..! Ez a fenevad, ez a senkiházi, ez az undorító féreg meg... - Félre fordította a fejét. Elszorult a torkom s tudtam, hogy Layton szája e percekben épp olyan száraz, mint az enyém. - És anyám.. végig tudott az egészről, mert Dolly elmondta neki. És én, amikor hazaértem, nem tudtam ülni.. Mert.. úgy fájt.. belülről rohadtam, és rohadok azóta is.. - Felsírt, mint egy csecsemő. - Még csak nem is védekeztünk. Az egész egy vasárnap reggelen kezdődött, mikor a mise után a pap odahívott, hogy szagoljam meg a bort. „Látod, lányom? Milyen vörös..és az illata! Szagold csak..!” Engedelmesen beleszimatoltam a kupába, a pap akkoriban nagyon szerette a családunkat, hiszen anyám minden alkalommal hagyott ott neki valamit. Volt egy sejtésem, mi szerint ők ketten.. De erről akkoriban nem volt illendő beszélni, de hát miket is mondok itt, egy pap..! Mindegy. A gyomrom a torkomig kúszott, rohantam kifelé.. És szégyen, de a templom külső fala mellé hánytam.
Ez minden reggel így folytatódott. Anyám egyszer csak félrerántott, a karomnál és így szólt: „Az a Rositter fiú túl sokat legyeskedett körülötted mostanság. Van valami, amiről tudnom kéne?” Elsírtam magam. Megvert.
A következő hónap elején felküldött ide – a békés – hah, már amilyen békés az volt – vidéki életemnek befellegzett. Egy idős, roppant idős házaspárhoz költöztem, ide, ebbe a házba. - Itt szünetet tartott. Körülnézett a szobában, már-már olyan szeretettel simította végig tekintetével a falakt, mint ahogyan én szoktam azt tenni. De most képtelen lettem volna másra figyelni, Dana mondókája egyszerűen magához láncolt, s nem eresztett. Kezdett bennem kirajzolódni valami borzalmas gondolat.... - Szerződést kötöttek anyámmal. Míg élnek ellátom őket, segítek a háztartásban és a többi.. És miután meghalnak, a ház a nevemen marad.
Aztán..innentől emlékszel. A bútorüzletben találkoztunk.. - Idézte fel nosztalgikus mosollyal, melyet azonban még mindig beárnyékolt egy rendkívül apró momentum.
-Azt hiszem, valamit kihagytál. - Hajolt fölébe egészen, s tekintetük elválaszthatatlanul összekapcsolódott. - Mi lett a gyerekkel?
-Megszültem.. - Rebegte. - És elneveztem Phaedrának.
Apró sikkantás hagyta el a számat, mire Layton felkapta a fejét, Dana azonban csak mosolygott.
-Jesszusom.........- Suttogta maga elé. -Ugye..nem akarod azt mondani, hogy...
-Shh. - Mutatóujját férje ajkaira helyezte lágyan. - Kérlek..
-Dana! - Durván megragadta a csuklóját.
-Megszültem a lányomat. Nem kórházban, hanem itt, ebben a szobában, ezen az ágyon. Crumplebottom néni volt a bába. Dolly és ők voltak jelen egyedül. És egy életre szóló esküt tettünk. - Folytatta fájdalmas mosollyal.
-És hol van most...? - Újra felsikoltottam, ezúttal meg sem próbáltam felfedni a hangomat. - Szörnyedve kapkodta a fejét.
-A ház.. - Dana ajka remegett. - Tudod mi az a „ház a házban”? - Kérdezte, mire Layton nem reagált, így magyarázni kezdett. - Képzeld el, hogy van egy folyosó, minden szoba mögött. Ha egy alaprajzot látnál az egész úgy festene, mintha egy meglévő ház köré építettek volna egy másikat. És ezeknek a folyosóknak fából van az aljuk, sőt a benső falaik és.. És átjáróval - titkos és nem is annyira rejtett átjárókkal – van teli a ház. - Mosolygott.
-Dana...
Rázott a hideg, összegörnyedtem, két kezemmel a hajamba markoltam. Felüvöltöttem kínomban, egész hajcsomók, méghozzá sötétbarna hajcsomók hullottak lábaim elé.
-Így igaz, Layton. Phaedra McWithy itt él velünk. Mindent lát. Mindent hall. Mindent tud.. Most már mindent.

A Te véred, az Én vérem

Haldoklottam. Álmodtam, mégis éber voltam. Sötétbe zártak és én beleszoktam ebbe a világba, hát most miért, miért kellett fényt ereszteniük a denevér börtönébe? Ennél nagyobb kegyetlenséget velem tenni nem lehetett volna.
Dana egész éjjel mosolygott, szerelmesen, mint egy kölyökkutya és Layton a haját meg az arcát simogatta. Rettegtem a reggelt, de még inkább rettegtem azt, ami utána következhetett... Belegondolni rettegtem, mégis szüntelen ezen járt az agyam.
A nap első sugarait nem láthattam, annyi bátorságom és önerőm már nem akadt idebent, hogy levonszoljam magam. Layton az órára pillantott.
-Mindjárt hét. - Gyengéden rázogatni kezdte felesége vállát, aki nyomban felriadt.
-Megyünk a rendőrségre. - Suttogta.
-Nem. - Mosolyodott el a férfi, s én bágyadtan ültem fel. Nem?
-Nem?
-Nem. - Még szélesebben mosolygott.
-Hát akkor? - Ráncolta homlokát. - Layton, mire készülsz? - Bal karja segítségével feltornászta magát az ágyon, ülő helyzetbe. A férfi felelet helyett apró kulcsot halászott elő a zsebéből, s az ő féltekére eső éjjeliszekrény fiókjának zárába helyezte. Elfordította, a zár halk kattanással adta meg magát.
-Jóságos.. - Dana arca elfehéredett. - Te.. te..
-Én? - Vigyorgott, s közben kiemelte a fiókból a gyér fényben ezüstösen megcsillanó Desert Eagle AE 50-est. Rámarkolt a fegyverre, játékosan becélzott egy vázát.
-Az istenért, Mary néni Herendi porcelánját ne! - Sivalkodott.
-Kedves, meg sincs töltve. - Forgatta szemeit. - Szóval ezt szeretném. - Mondta. Egy pillanat erejéig elmerültek egymás tekintetében.
-Biztosan? - Dana szeme reménytelin csillant meg. Szívembe markolt a jeges rémület, Dana, már Dana is..?! Nem, ezt nem hiszem el..!
Layton bólintott. Kezét nyújtotta a nő felé, aki örömmel fonta ujjait az övéi közé. Magára kanyarította a fürdőköpenyét, annak jótékony leple alá rejtette a fegyvert.
Ne hagyjatok itt! - Gondoltam és felugrottam.

Odalent Teresa és Melanie karikás, kialvatlan, de annál élénkebb szemeivel találtam szemben magam, de Danáékkal ellentétben engem igenis megrendített a látványuk.
Eddig minden alkalommal kéjes örömmel töltött el, ha előre tudtam, hogy valaki meg fog halni, míg maga az illető gyanútlanul tette a dolgát.. De most más volt.
Én nem tudtam úgy tekinteni Danára, mint az anyámra.. Képtelenség..! Itt valami tévedés történt!
S mégis a tudat, hogy a szülőanyám férje ölni készül megrendítette bennem az önmagamba vetett hitet. Én is McWithy vagyok... Ezek velejükig romlottak! De én nem.. én nem vagyok az.
Kezeimbe temettem az arcom. Sírtam.
-Ti meg itt még pizsamában vagytok? - Hallatszott Melanie ripakodása, aztán a lövés zaja..
Leeresztettem a karjaimat. Hallottam a tompa puffanást, amint a kövér test padlót fog, de azt nem tudhattam, hol érte a lövés. Teresa éles sikolya azt sugallta, hogy nem a mellkasán..
Minden erőmet összeszedtem, s kileselkedtem.. Ráharaptam az alsó ajkamra.
Melanie a hasán feküdt, a koponyája teljesen szétroncsolódott. Nem hiába, erős fegyver a Desert Eagle, hatalmasat üt és ez meg is látszott, a szerencsétlen fél agyát elvitte az az egy szem lövés. Lédús testéből lassan folyásnak indult a vér, arccal lefelé úgy festett, mintha azt lefetyelné a padlóról.
A helyes kis dohányzóasztalt gazdagon terítették be a rubintvörös cseppek – lám, ez a gyilkosság nem maradt nyomok nélkül.
-Nagyi.. - Suttogtam reszkető hangon, Layton torz mosolyát nem tudtam nem észrevenni. A saját anyjára, Teresára szegezte a fegyvert, Dana türelmetlenül, karba font kezekkel feszített mellette. Szigorúan nézett a nőre, úgy, mint egy betolakodóra, egy ocsmány kis féregre, aki megpróbálta bemocskolni az ő mindig makulátlan és tiszta szőnyegét..
-Layton.. - Teresa hullára vált arca nem sok reménnyel kecsegtetett. - Fiam..
-Ne merj így nevezni. - Felelte higgadtan. - Nem vagy az anyám. Megszégyenítettél, megbecstelenítettél... - Hangja elcsuklott, ezzel egy időben mozdult az ujja a ravaszon. Keze megrándult a fegyver visszarúgásától. Teresa mellkasába fúródott a töltény, a következő a hasába, a nő szájából vér buggyant fel, végigcsurgott az állán, s amint hátraesett koponyája szétcsattant az asztalka vas peremén.
Layton reszketett az idegtől és tán a fájdalomtól is. Az én arcomon már patakzottak a könnyek, ellenben Dana elérzékenyülten ölelte magához kedvesét.
Lábaik alatt tócsába gyűlt a vér, ők pedig szenvedélyes csókban forrtak össze. Homlokom a fának koccant, lecsúsztam a fal tövébe.
Artikulátlan torokhangot hallatva zokogtam. Égetett és fájt. Igazán fájt. Miért..? Miért nem maradhatott minden a régiben? A bolond Meriel, az elviselhetetlen ikrek, Layton bamba képe és Dana őrmester jellege..? Miért..?
Régen szerettem a McWithy családot. Szerettem nézni az elcseszett, reménytelen életüket, s az ebből kitörni képtelen fiatal lelkek tipródását. De most, hogy én is részese lettem ennek az őrületnek pokolra kívántam az egész bagázst.. és lassan már önmagamat is.
Az újonnan egymásra talált páros egyszerre abbahagyta egymás szájának felemésztését, összenéztek és alig észrevehetően, de szinkronban bólintottak. Kézen fogva indultak meg kifelé.
Mi történik..? Hová mennek ezek?
Érdeklődve követtem őket egész' a hallig, ahol is megtorpantak. Layton leakasztotta a szegről a baltát, mely az esernyőtartó mellett függött évek óta, háborítatlanul. Még egyszer, utoljára a mozaiküveg hűvösének nyomtam az orrom.
Layton meglendítette a baltát, amely végérvényesen összetörte az engem mindeddig hősiesen védő gardrób faajtó gerincét.

Nyár

Napok a nyárból - Epilógus

Száguldottam a biciklin, a nap perzselő sugarai nem érték közvetlenül fejemet, mert azon horgolt, szellős, rózsaszín sapka ült meg védelmezőn. Arcomba süvített a menetszél, így nem is izzadtam olyannyira, bár vágytam már a frissítő limonádét, mellyel a mama várt rám minden délután.
Bekanyarodtam a sarkon, már csak néhány háznyira voltam a tótól. A postás, ki szembe jött velem kedvesen intett nekem, mire én vidáman előre nyúlva csengettem a bicikli csillámporos csengőjével.
Még jobban belehúztam, foltokká olvadt mellettem a táj, nyárfák fehér bolyhai szállingóztak a levegőben hóesésként. Nem akartam visszagondolni a télre. Most minden olyan jó volt, minden olyan tökéletes...
Végre a mi utcánkba értem. Egy futó pillantást vetettem csupán a még távolabbi, Mrs. Crumplebottom házára, majd gyorsan betoltam a cangám a kertkapun.
A papa még a tavasszal rendbe hozta a járóköveket, így kényelmesen lépdeltem végig rajtuk anélkül, hogy letapostam volna az egyenletesre nyírt füvet. Színes virágok mosolyogtak vissza rám, a nyár illatával örvendeztetve meg engem. Betoltam a kis járművem a tárolóba, kifelé menet megvizsgáltam a cseresznyefánkat – de még nem volt elég kedvemre való a termése.
Beléptem a házba. Sütemény illata, vaníliás süteményé csapta meg az orrom, és én szaladtam a konyhába boldogan.
-Szia mama. - Köszöntöttem. - De jó illata van.
-Még hagyni kell hűlni. - Mondta ő, s megsimogatta a hajam, mely egészen a derekamig ért ezelőtt, ám most csak vállamat verdeste. Le kellett vágatni, mert a végei olyan töredezettek és csomósak voltak, hogy még a város legjobb fodrásza sem boldogult volna vele másként.
Különben is szellősebbnek bizonyult ez a nyárias viselet. - Milyen volt Heatherrel? - Érdeklődött.
Heather a magántanárom volt. Sok évet kellett bepótolnom, mire eljutottam volna arra a szintre, hogy felvegyenek egy normális gimibe, így akkoriban szorgosan tanultam.
-Jó. - Feleltem röviden. -A papa mikor ér haza?
-Este felé. Miért? - Érdeklődött, közben egy szivaccsal végigtörölgette a konyhapultot.
-Semmi-semmi. - Legyintettem szórakozottan. - Csak kérdezni akarok tőle valamit..
-És mit? - Kíváncsiskodott.
-Mamaaa.. - Dorgáltam meg viccelődve, vállamra kaptam a táskám. - Felmegyek kicsit. - Intettem, és egy szelet sütit a tálcáról elcsórva, felsiettem a lépcsőn. Már nem nyikorgott olyannyira. Ezt is megcsináltattuk, mint oly sok minden mást is, mely az öreg házhoz tartozott.

A vendégszobát átalakíttattuk. Most már én laktam itt. Almazöldre festettük a falakat, de kérésemre a lambériához nem nyúltak. Így volt tökéletes.
A fésülködőasztalkámhoz léptem, parafa táblán mindenféle színes cetliken üzenetek lógtak, telefonszámok, meg rajzok. A tükörbe néztem. Enyhén cserzett bőrű, világító kék szemű, fényes, barna hajú lány pislogott vissza rám.
-Phaedra. - Suttogtam, majd megráztam a fejem. Arcom elé emeltem a kezeimet, az ujjaim egészen megvastagodtak, kebleim kikerekedtek, s már kulcscsontom és elülső bordáim sem türemkedtek ki oly' feltűnően.. Nem. Ez nem én vagyok – gondoltam.
A virágmintás póló csinosan állt rajtam, csakúgy, mint a farmer anyagból készült halászgatya. Se egy beesett gyomor, se egy karika a szemem alatt.. Se a fakaparástól beszakadt körmök..
Könnyek szöktek a szemembe, pedig soha sem állottam sírós lány hírében.
A régi otthonom átjáróját és a lesréseket is bedeszkáztuk. A papa azt mondta nem jó, hogy fegyver van a házban, de mégsem kéne szemétre dobni – így felajánlottam neki, hogy rejtsük el az én kincsesládámban. Bár Layton nem vér szerinti apám volt, mégis sajátjaként szeretett engem.
Ó, ha tudná, milyen rossz, rossz, hazug lánykát nevelt fel...

Sötétkékbe váltott a világos, felhőtlen égbolt, az aranyhidat is felvonták már a tóról. Sárgás fényű szentjánosbogarak szálltak alá a kertben, csak úgy, mint minden nyár estén. Az első napokban élvezettel fogdostam össze őket befőttesüvegben, de hamar beleuntam ebbe a gyermeteg mókába.
Kiültem a teraszunkra pakolt, kockaterítős, napernyővel felszerelt, kerek és fehér asztalkához. Ujjaimmal türelmetlenül dobolva vártam a papát, kedvenc, bordó ruhám öltöttem fel – mintha különleges alkalom lett volna.
Fél óra telhetett így el, eseménytelenül, unalmasan, mikor végre megjelent az ő szelíd arca a kertkapu mögött. Már messziről integetett.
-Hercegnőm. - Hozzám sétálva lehajolt és homlokon csókolt. Kellemes kölni és rövid ujjú, fehér ing volt rajta. Gyönyörűen fog mutatni a közepén a vérfolt – gondoltam.
Hasába nyomtam a fegyver csövét.
-Ha megmozdulsz vagy megszólalsz véged. - Sziszegtem a fülébe nyájasan. Éreztem, ahogyan megfeszül és elernyed, ahogyan fokozódik a szívverése, s láttam amint halántékán kidagadnak az erek. - Bár egyébként is, csak, hogy ne ringasd magad hamis illúziókba. A hátsó kertbe. Gyerünk! - Förmedtem rá, erősen belevájtam a húsába a csövet.
Felegyenesedett, én pedig felálltam a székből. A másodperc tört részéig tartott az egész, a szentjánosok zizegtek, éjjeli pillangól szálldogáltak, nyárest illat volt és Layton megpróbálta kiütni a kezemből a Desert Eaglet. A reflexeim azonban csalhatatlanok voltak, azonnal elsütöttem újdonsült barátomat.
Layton nyögve csuklott össze, egy valamivel azonban nem számoltam. Az alkarom így, előrenyújtva pont merőlegesen állt a gyomromra, s korábban is tudtam, hogy a Desert Eagle hatalmasat üt, de a karjaim már korántsem voltak olyan vékonyak.. Így meglepetésként ért a tulajdon, gyomromba fúródó könyököm. Hétrét görnyedtem, elejtettem a pisztolyt. Sárgás gyomorváladék köszönt vissza rám a terasz padlójáról.
Dana sipákolva rohant felénk. Levegőért kapkodtam, hogy legalább hányni tudjak, miközben a mama a papa mellé térdepelt. Lapos oldalpillantást vetettem rájuk, nagy nehézségek árán kiegyenesedtem és megtöröltem hányadékmaradványos államat.
-Te.. - Mutatott rám reszkető kézzel, közben észrevette a közte és köztem félúton heverő fegyvert. Érte ugrott és én tudtam, hogy ő éri el előbb. Kizártam mindent, kizártam a vérben tocsogó, lassan jobblétre szenderülő Layton papát, és kizártam a fájdalmat is.
Míg anyám a fegyverre markolt, én két kézzel a hajába kapaszkodtam úgy, hogy a háta mögé kerülhessek mindeközben. Megpróbált hátra nyúlni fél kézzel, de tűfogaim húsába mélyesztettem. Felsikoltott és véletlenül elsütötte a fegyvert, ijedtében el is ejtette azt.
Csak erre vártam. Meglódultam, de utánam kapott és leteremtett a földre. Gerincem hatalmasat nyekkent, ordítva vonaglottam meg.
Néztem a tetőszerkezetet, forgott a világ és egy pillanatra már azt hittem itt a vég.
Dana esetlenül megkerült engem, haja félig kibomlott, szeme eszeveszett villogása arról tanúskodott, hogy rádöbbent mi forog kockán és most fél. Mit fél? Retteg!
Elmosolyodtam. Felálltam, leporoltam a ruhám, ekkor ő már – remegve ugyan, és verejtékezve – a fegyvert szegezte rám.
-Na mi lesz, anyám? - Nevettem a szemébe. - Lőj. Gyakorlatilag egyszer már meggyilkoltál. - Mondtam közönyösen. - Ez most igazán semmiség lesz.
Lehunytam a szemem és közben mosolyogtam, mosolyogtam eszelősen. Vártam a lövést, de nem jött.
Nagyokat pislogtam. A cső most a halántéka felé mutatott, és ezúttal ő volt az, aki mosolygott.
-Melyikünk is a gyilkos? - Kérdezte, de költői volt a kérdés. Undorodva elfordítottam a fejem – épp' elég álmatlan éjszakát szenvedtem már el a folydogáló agyvelő látványa végett..
Egyenletes csoszogásra ütöttem fel a fejemet. Crumplebottom csontos keze a vállamra kúszott, kilelt a hideg.
-Mi a ménkű volt itt? Nem tud tőletek aludni se az ember. - Dohogott, majd arca fintorba torzult. - Jó nagy disznóólat csináltál.
-Azt. - Hagytam rá, s elfordultam, a tó irányába. - Mondja csak.. - Kezdtem közönyösen. - Van nagy méretű szemetes zsákja?

Nyár vége, gyorsan pereg, gyorsabban, mint eddig bármelyik nyáré. Érzem, hogy szabad vagyok, végre igazán szabad.. S akkor egyszerre kijönnek.. Öltönyben, zseblámpákkal, meg kutyákkal. Elrejtőzöm, távol a háztól. A kutyák kiszagolnának, ebben biztos vagyok. Nem tudom kik ők és honnét jöttek, de azt tudom, hogy a ház kell nekik. Az egyenruhások elmennek. Hetek telnek el háborítatlanul, majd egy zselézett hajú, idiótának tűnő fickó jelenik meg, aki kitakarít, letörli a port és egy hatalmas táblát szögez a kertbe. Nevetségesen olcsó áron akarja eladni a házat.
Sikerül neki. Új lakók költöznek be, s én még a beköltözésük napja előtt felfeszegetem a deszkákat. Visszaköltözöm. Jogom van hozzá.
Egy fiatal pár, és a lánynak már kerekedik a pocakja. Elmosolyodom. De édes.
A fiú zöldes-barnás szemeiben van valami iszonyatosan, hátborzongatóan perverz csillogás. A lány még nem sejt semmit. Kíváncsian várom a fejleményeket. Nemsokára történni fog valami.. Minden perccel egyre közelebb van. És a ház szíve.. dobog. Úgy pulzál, olyan hevesen és gyorsan, mint még soha. Szinte az én véremet pumpálja keresztül a vízvezetékcsöveken. Helyettem lélegzik, az ő szeme az én látásom, parányi szálkái a bőröm alá fúródnak. Egyek vagyunk, a ház, meg én.
Az ikrem, a vérem, mintha csontjaim helyén húsomba vájó fahasábok feszítenék a testem.
Összeolvadunk.
És látok.
És hallok.
Mindent.