A lány, mint mindig örömmel várta a találkozót. Csinosan öltözött fel, de nem túl kihívóan. Túl régóta voltak már, túlságosan jó barátok. Olyasfajta barátság volt ez, amit nem szokás túl rövid szoknyával és ostoba kijelentésekkel pengeélre állítani.
Ennek tudatában, magában mosolyogva,a szobában szóló zene ütemére mozogva rendezgette a borospoharakat a sarokban lévő kerek kis asztalkán. Némi chipset szórt ki mellé egy tálkába, a zacskó zörögve ráncolódott össze, amint a kapucsengőt hallva ösztönösen markolt rá. Szíve kihagyott egy dobbanásnyit.
Az ajtóhoz sietett és magáról megfelejtkezve vetődött a nyakába. Egy pillanatra életre kelt köztük az a fajta kapocs, ami most is hazahozta hozzá,mint minden egyes évben. Néha többször is. Karjait köré fonva, szorosan ölelte másodpercekig, mintha nem lenne múltjuk, mintha csak a viszontlátás tiszta és örömteli érzését ünnepelné.
A fiú mosolyogva bontakozott ki az ölelésből.
Gyorsan helyre igazította magát, beinvitálta, borral kínálta és arról cseverésztek, milyen útja volt.
Ártatlan, szikrák nélküli eufórikus kötődés. Ha voltak is szikrák, már régszerte-szét pattogzottak és kialudtak a sötétben, a köztük lévő végtelennek tűnő térben.
Egyik téma követte a másikat, mint könnyen felfűzhető, színes gyöngyök a vörös fonálon. A levegő megfagyott egy kicsit, de csak egy lélegzetvételnyi időre, aztán könnyedén faggatta tovább a fiút arról a bizonyos lányról.
- Hülye picsa – foglalta össze, miután végighallgatta. – Az ő vesztesége... – tette hozzá, némi empátiát mutatva. A fiú arcára fájdalmas árnyat vetettek az emlékek. Minden bizonnyal fontos voltneki az a hülye picsa.
- Mindegy.
Elragadták az érzelmei. Közel lépett hozzá, túl közel, a fiú mozdulatlanná dermedt, ő meg lábujjhegyre állt. Arcuk egy vonalba került, a fiú letette a poharat a kezéből, a lány szorosan markolta a sajátját, miközben egyszerre lélegeztek, szótlanul.
Tudta, hogy nem okos ötlet megtörni ezt a csendet, főleg nem így, nem ezzel, de nem tehetett róla, a szó ömleni kezdett belőle.
- Tudod, ha nem lettünk volna ennyire hülyék és önzők, alakulhatott volna másként is. Én mindig nagyon...
- Barátok vagyunk – fojtotta belé a szót. Dacosan nézett rá vissza, de hát az nem lehet, hogy ő nem érzi, vagy ha érzi, hát nem vallja be. És azt sem engedi, hogy ő valljon.
- Hány éve is?
- Már nem is számolom.
- Hát én azóta vágyom erre...
Odahajolt, hogy megcsókolja, ő erre válaszul olyan szorosan összepréselte a száját, hogy a lány csaknem elsírta magát a kétségbeesett szégyentől.
- De én...
- Barátok vagyunk – ismételte ridegen.
- Én akkor is...
A fiúban elpattant az utolsó idegszál. Megint beléfojtotta a kikívánkozó érzelmi lavinát, de most egyenesen a lány torkára forrtak a szavak, mert a korábban borospoharat markoló kezei most az ő nyakára fonódtak. A lélegzet a mellkasában rekedt, saját pohara a padlón koppant, félkör ívben gördült tovább. A vörösbor úgy ömlött ki a parkettára, mint meggondolatlan, suta szavak a lány szájából. Sok-sok éven át érlelődtek odabent.
Ügyet sem vetve a tócsára préselte a falhoz a lányt. Öle olyan nedves lett a szoknyácska alatt, nedvesebb, mintha szerelmet vallva egymásnak csókban forrnak össze. Ez persze soha nem derült ki, de bizonyosan így volt.
A fiú mintha tudta volna, szabad kezével a szoknya alá nyúlt, ami alatt a lány csupasz, nedvességtől elcseppenő, forró puncija várta. Bugyi nélkül. Se bugyi,se szikrák, se kimondott igazságok.
Kéjes, forró, elfojtott sóhajok.
Végigsimította, ő pedig ösztönösen állt kissé nagyobb terpeszbe, hátát a hideg falnak vetve.
Levegőért kapkodott, ahogyan a fiú ujjbegyével kitapintotta a felizgultságának duzzadó forráspontját. Apró, szapora, felületes lélegzetvételnyi helyet kapott csupán, a fojtó szorítás enyhe nyomása éppen egy leheltnyit erősödött. Pont elég volt ahhoz, hogy légszomjas kéjtől lefegyverezve, remegő térdekkel élvezzen. A fiú az orgazmus közelébe juttatta, aztán hirtelen hagyta abba a simogatást. Két ujjal hatolt belé, hüvelye pulzált, forró volt és irtó nedves,ő pedig durván ujjazni kezdte. Egy másodpercre lazított a torka szorításán és a lány sivítva szívta be az oxigént, de mielőtt kifújhatta volna, az ujjak újra légcsövének feszültek. Nyöszörgött, nem félt különösebben, tudta jól, hogy úgysem tenne kárt benne, nem fogja itt és most megfojtani. Épp’ csak annyira, hogy kivételesen csendben maradjon. Épp’ csak annyira, amennyire tetszett neki a látvány, ahogyan arca kipirul, szája szélén halványan csillogva folyik a nyál. Ahogyan érzi a kezei alatt hullámzó torkát, amint nyelni is képtelen, közben meg úgy élvezi a helyzetet, mint ő maga. Félig leeresztett szemhéjakkal figyelte a markában tartott lányt, aki majd megfulladt a kimondatlan szavaktól és attól a rengeteg, rengeteg elfojtott vágytól, ami most alul csordult ki belőle, eláztatva a combjait és ragacsos nedvességbe vonva a benne járó ujjait...
