Kerstin Blumenthal árnyékként mozogva zárta be az ajtót. Az irányítás kiesett kezéből, vagy sosem volt igazán az övé, most nem számított. Csak a szomszéd Bauerék meg ne lássák, te jó ég, mi folyik abban a házban! Még veszélybe sodorná őket is, vagy még rosszab; ha túlélnék a találkozást az éhes succubbusszal és pletykálkodni találnának a községben, és akkor aztán oda a család jó híre...
Sötét gondolataiba mélyedvén alig fogta fel a nappali helyiség történéseit. Lilith terpeszben, hátravetett fejjel ült a padlón, Inge pedig ott térdepelt előtte, arcát a lábai közé temetve.

A Blumenthal család lányai jólneveltségükről voltak ismertek a hegyek közt megbújó kisvárosban, Waldkirchenben. Bár a kicsiny német helység síparadicsom hírében állott, és a téli szezonban turistákkal telt meg, a helyiek szegről-végről, többnyire vezetéknévről jól ismerték egymást. Frau Blumenthal Kerstin gondosan ügyelt a családja jó hírére. Rendszeresen látogatta a vasárnapi Istentiszteletet, szerény szavú, de bőkezű asszonyság volt. A helyi pap gyermekeként szerette, a hitgyülekezetben köztiszteletnek örvendett.

Lányai a tizennégy éves bakfis Lilith, és a szinte kész nő, tizennyolcat töltő Inge a takaros nappaliban várakozott a verőfényes, májusi vasárnap reggelen. Minden díszpárna a helyén, tökéletes párhuzamban pihent a kanapén, a kockás függönyök gondosan elrendezve, a fodros kis megkötő által rögzítve engedték be a hegyvidéki nap első, szúrós sugarait a ház ablakain. A két lány egyenszoknyát és galléros blúzt viselt, egy halovány színárnyalat jelezte csak az apró különbséget. Meg egy furcsa motívumot ábrázoló ezüst medál, mely Lilith nyakában lógott, fekete, hasított bőrre fűzve.
Kerstin Blumenthal még igazított egy leheletnyit feltűzött, természetes, szalmaszín kontyán, és merev mosollyal üdvözölte lányait.

Nessa ráérősen, unottan könyökölt a stégen, szép ívű arcát karjaira hajtva élvezte a nap erőteljesen simogató sugarait. Szemérmetlenül leste a rakodó munkásokat, hosszan bámulta a feszülő izmokat, verejtéktől gyöngyöző, cserzett bőrfelületeket. Kitapasztalta, hogy a Sanctuary minden második apály idején fut be a kikötővároskába, hogy lerakja súlyos rakományait. A hatalmas hajó sokfős legénységéből az ő kedvence Marius volt, a sötét szemű, félhosszú hajú matróz. Most is szüntelenül őt kutatta tekintetével. Selymet, egzotikus gyümölcsöket és kakaóbabot szállítottak ide melegebb vidékekről, az isten borús háta mögé, ahol a hullámok nyugtalanul morajlanak és a hideg éghajlat csak a krumplinak, meg a forróvérű, kikötői örömlányoknak kedvez.

Ősz

A vén falak zokognak

Ütemes dübörgés, mit dübörgés..?! Valódi égzengés kísérte a vadul dobogó lábak nyomait. Lefelé a lépcsőn. Bamm. Bamm. Bamm. Kíméletlenül ostromolta négy pár fürge gyerektalp az öreg fa barázdás vállait, mely végül csak megadón hajlott meg, amint közepére nehézkedve megálltak szusszanni egy másodpercre. Csak azért, hogy aztán tovább folytathassák végtelenbe nyúló csatározásukat egymással, s talán a makacsul őszbe kapaszkodó, náluk is gyorsabban rohanó idővel. Néztem kifelé a régi gyümölcstálat ábrázoló faldísz sötétített üvegén, amint orromat a befelé tökéletesen átláthatatlan mély-barna üveglapnak nyomtam egészen bepárásodott. Tekintetem mégis incselkedve csalta az innét igencsak haloványnak tetsző - bizonyára vidor és sugárzó - , kora őszi napsugár, egészen a magas mennyezetig nyúló konyhaablakig. Igen.. Mozdulatlan kék ég, az ember legszívesebben beleharapna. De ez már nem az az égbolt, mi nyáron gondtalanul nyugszik felettünk. Ezen ott úszkál a közelgő vihar ígérete, melegébe hűvös szeleket csempész a későre járó délután.
Meriel észrevétlenül került a két kicsi mögé. Puha járása már-már simogatónak érződött szegény, szegény, vénséges fagerendák gerincein. Megszűnt felettem porzani a plafon, elhalkult a recsegés, lágy kezei úgy kúsztak karjaikra, mintha legalábbis félne tőlük.