Az oltáron fekve ragyogó, fénylő, aprócska, úszkáló pontokat láttam a levegőben. Nem sütött a nap, de olyan fényenergiai villanások cikáztak a szemem előtt, mintha trippelnék. A légzésemre figyeltem és a hideg, merev kő termikus kölcsönhatásba lépett a túrától felhevült testemmel, lassan fokozatosan…
Undorító ez a hétfői lassú halál – gondolom magamban a buszon zötykölődve hazafelé. Ja, hogy kedd van. Tökmindegy. Kocsiban is csak ülhetnék a kurva dugóban, egymagam, a keddi, szürke, esős-párás lejövőmmel. Elöregszem, lassan a szüleim is, aztán már ők sem lesznek velem… Na jó, ne rohanjunk ennyire…