I. Kishableány
Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait...
Most itt volt, azaz maga sem tudta pontosan hol, de a fegyveres, szűkszavú alakok arra utasították maradjon nyugton és várakozzon, úgy nem eshet bántódása. Azóta órák teltek el, s szerencsére idegen eredetű zárkája elegendő teret biztosított számára, hogy leülhessen, vagy felkelhessen, ha éppen megmozgatta volna végtagjait. Más egyébre nem nyílt lehetősége, a sötétség és kilátástalanság frusztráló fojtogatása megrémítette, szerette volna legalább látni, hová küldték őt.
A doboz széle váratlanul pattantak ki, gyér fény szűrődött át a króm rácsokon. Xiulan egy automatizált, digitális kijelzővel ellátott ketrecben várakozott, melynek fekete, áthatolhatatlan oldalfalai ezidáig páncélként takarták el a külvilág elől. A kijelzőn a szoba levegőjének hőmérséklete volt leolvasható, a személyek száma mellett kettes szám villogott, s a kínai lány nem is vizsgálta tovább a lefelé száguldó vibráló kék és zöld számadatok és statisztikák sokaságát, tekintetével azonnal a másik személyt kezdte kutatni. A teremben honoló sötétség sűrű ólomként nehezedett rá, a ketrec rácsainál tovább nem terjedt a látótávolsága. Ott azonban, mindjárt odalent az európai méretezés szerint harmincötös lábai előtt egy csomagocskát pillantott meg. Mielőtt lehajolhatott volna érte, a ketrec fedeléből két keskeny, de meglepően erős sugarú vízágyú pattant ki, azokból – a kijelző szerint egészen pontosan 25 fokos víz - kezdett kilövellni. Bizonyára mindent távirányítók, panelek, vagy szinkronizált applikációkkal irányítottak, valahonnan távolról. Xiluan rémülten rezzent össze, nem is a víz hidegsége, hanem annak irányíthatatlanul áradó sugarának ismeretlen eredetét realizálva. A ketrec rácsok közti réseken ugyan szabadon folyt a víz, ám valamiféle fal, amit ő már nem láthatott, mégis gátként tarthatta meg, mert hamarosan bokáig tapicskolt a kristálytiszta folyadékban.
A kijelzőn az egyes számú „Pool” hőmérséklete mellette 25-26 celsius fok villant, a telítettség tíz százalékon állt, és egyre csak emelkedő tendenciát követett. A kijelző egyéb adatai is változni kezdtek, Xiluan hirtelen azt sem tudta hová nézzen. A pánik teljességgel megbénította, a nyomástól pezsgő víz már vékonydongájú lába vádlijánál tajtékzott. A hangokból ítélve nem csupán ez a két vízágyú aktiválódott, a távolból visszhangos csobogás, több párhuzamosan megnyitott csapból kiáramló víz egyöntetű nesze töltötte be a helyiséget. Megvásárolták volna, hogy aztán ilyen körülmények közt fojtsák vízbe? Halálfélelme lett, pedig még öléig sem ért a víz, egész testében lúdbőrzött, lábacskáival toporzékolni kezdett egyhelyben.
Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam.
