Indulj el te is ezen a megszabott úton Hogy aztán három nyelven hazudhass az állásinterjúdon
Dolgozz egy múltinál egy kiváló főnöknek Legyél pro-aktív beosztott akinek előre köszönnek Kipihent és elegáns, kreatív és hűséges És csak akkor mondj valamit, hogyha igazán szükséges
Legyél bűnrészes, de nehogy valaki észrevegyen a legszorgalmasabb hűbéres a saját részlegeden A call centerben senkinek nem attól van rossz kedve Hogy nem mi vertük meg a hollandokat 8-1-re
Persze lehet, hogy valaki még is csak mást gondol És a jutányos munkabér meg mindenért kárpótol De kifele menet az irodaház földszintjén Átgondolod még egyszer, hogy ezt akarod ŐSZINTÉN?
Mindkét nem kikészül A másik nem nemétől Sok magányos psycho Jóllehet, ezért öl Mert az anyjáén kívül nem jutott egyéb öl ha jutott is hiába egy valódi pinába nem tolná irányba a pornóból nem néz föl szűkül a nő és szűkül a kör tesztoszteronba fullad a sör Vagy fordítva, mindegy mert rég nem élvezek ordítva, torzul a kép. Sok éve hordozott ezernyi seb Hatláb mély, rajta varos a heg Az ölelés intimebb, mintha kutyában basznának meg. Túlságosan hajszolt kielégülés, szaporodó fertőben gyermek szülés. Köszönöm nem, én ebből nem kérek, Más önimádatába éppen, hogy beférek. Az egész értelmetlen hazárdjátszma Csak épp’ senkinek sem maradt ásza Se kör, se dáma, csak cinkelt kártya A jolly joker itt elbaszott pszichodráma Pókerarcuk minő gyenge álca Fejük felett úgysem törik pálca hisz' a többi is pontosan oly’ szerencsétlen felsülnek, mint kiskifli túl forró kemencében elsülnek túl hamar, ha már nagyon régen nem jó a lapjárás, na meg az emelt téten pislognak mint pocok a lisztben pont aképpen, ahogy a cuki kis kártékony rágcsáló Kísérje őket halálba majdan a sírásó! Pusztuljon ki ez a lerohadt társadalom A létfenntartás programozott fáradalom Senki sem törődik, senki sem kötődik Más tekintetének tükréből töltődik Ha néz is egyenesen, bele a szemedbe hiába mély a kút, s ő elmerülne benne forrásában nem téged; csak önmagát keresve. Ez lett hát mindnyájunk keserves keresztje, soha nem leszünk e Földön igazán szeretve.
Túl sok nagynap torlódik e túl rövidke héten Véletlenül elaludtam a csepeli héven az isten – ha van – ő se’ tudja mióta is kóválygok itt céltalanul készen…? Ha rájövök és lesz térerő, kiposztolom fészen. Lelkierő, na, az nincsen, szelektíven szemetet felszedni, (csak a lábam, xanaxot meg drogokat) A Föld napja az nekem sajna mindösszesen ennyi (a biciklis napon úgy filozofálnék valami okosat) Nem érdekel az sem, hogy ha kirohad a bolygó, Az élet, meg a sok lotyó itt egyébként nem olcsó, Hol vannak a régi idők, mikor a kocsmában még háromszáz a nem vizezett korsó hol volt, hol nem, mint a boldogság, meg, hogy Csipkerózsika ujját jól megszúrta az orsó Hiába van tébém, ha bevisznek a déltepsibe, (A száz évre kiütött hercegnő is vénásan lövi be!) a kurta farkú herceg helyett vár rám a koporsó A Tündér –pardon üveghegyen, az Óperencián túl Ott a szomszéd hétvégente reggel nyolctól nem fúr, A csajod mással unalmában ingyen cuccért nem kúr Mindig napos, rivotrilos ketileptes kánaán van s nem retrográd a Merkúr.
A tablettákra, Drágám, nem kellett volna ennyi vodkát önteni! Ez a hajó elsüllyed, mielőtt a rehabon kötne ki… Talán nem kéne ennyi baromságot összekölteni, A hátra lévő időm nonprofit szarokkal tölteni Gyújtanék egy spanglit, de elmúlt már a négyhúsz, Nagy a nyomás, sok a stressz, az egész ország széthúz A közhangulat tré, vagy ez csak a mentális állapotom attól függ, hogy ma éppen a hétfőre, vagy másra fogom…
Gyűlölöm a földet és gyűlölöm az eget Gyűlölöm a tavaszt és gyűlölöm a telet Gyűlölöm a magányt és hogy nem lehetek veled Gyűlölöm a mindent látó gyönyörűszép szemed Gyűlölöm, mert titokban úgy megfognám a kezed Gyűlölöm, hogy az életet te ily’ könnyedén veszed Gyűlölöm a kedvességet, s gyűlölöm a haragot Gyűlölöm ha mennék tova, még akkor is maradok Gyűlölöm a talányokat, gyűlölöm a tényeket, Gyűlölöm a pislákoló, csodás esti fényeket Gyűlölöm a sötétséget, gyűlölöm a színeket Gyűlölöm az össze nem tört még eleven szíveket Gyűlölöm a gazdagot és gyűlölöm a szegényt Gyűlölöm a ki nem hunyó, értelmetlen reményt Gyűlölöm a bűnbe csábult, rég elfajzott erényt Gyűlöletből, szívszakadva írhatnék egy regényt; de gyűlölöm a szűntelenül kiáramló szavakat és gyűlölöm a csendességet, s benne saját magamat Gyűlöllek én téged is és gyűlölöm, hogy sajnálom, de gyűlölöm az összes hamis és az igaz barátom Gyűlölöm, hogy gyűlölöm a saját szülő anyámon minden, miért őt megvetem, ugyanúgy a sajátom Gyűlölöm az életösztönt, gyűlölöm, de belátom e gyűlölettel nem vagyok oly' egyedi e világon Gyűlölöm a jelent és gyűlölöm a múltat Előre is gyűlölöm a jövőt, mert rettegem az újat Gyűlölöm az alkoholt és gyűlölöm a vizet Gyűlölöm a csíkokat, bár felszívtam vagy tizet Gyűlölöm, hogy mindenért az ártatlan, ki fizet. Gyűlölöm a halálvágyat és az életösztönt Gyűlölöm a halogatást, de még jobban a rögtönt Gyűlölöm az emlékeket, s azokat elfeledni Gyűlöltem én születni és gyűlölök majd temetni…
Ne legyen kétséged, ha érzed, hogy toxikus kapcsolódás ez, de nem éppen kozmikus barát az ellenség, a szenvedés komikus Ő is, mint te magad, épp’ oly notórius Elég egy pillantás, egy ösztönös gesztus vagy egymásra projektált régi komplexus; Végtelen spirálban keringő nexus Feminin, maszkulin bekódolt szexus.
Az önsorsrontásom én magam írom Ez lesz a végzetem, a fejfám, a sírom Sírom a bánatom, ó minő fájdalom! Én is hibáztam, tudom, nem rágalom Érjen másokat is pont annyi ártalom, amennyi kéretlen kicsinylő szánalom, mi hamis szemekben rám vissza tükröződik, a kegyetlenség szeretetéhséggel ötvöződik az ármány, mint a pókháló, s szerelem szövődik a szálakkal jól vigyázz – mind hozzád kötődik; benne az áldozat vergődik, őrlődik, Míg te táplálkozol, vele ki törődik?
Csöpög az eső, a doki azt mondta menjek le tízre. - Még jó, hogy van fedél a fejünk fölött – állapítja meg négyünk közül az egyik, aki szintén fél tíz óta ott ácsorog. Nekem azt hazudták telefonon, hogy tíz perc alatt megvagyunk, bevallottan olcsó, állami támogatott frontin recept reményében látogattam le a kerületi mini Pszichiátriai –és alkoholista gondozóba. A botos öreg nénike állni sem bír, a várótermet rács választja el a fedett kültértől, ahol egyre hízik a sor. Valaki injekcióért jött, van, aki szintén először jár itt. A telefont nem veszik fel, többen is próbáljuk hívni őket fél tizenegy körül. Elégedetlenkedés, előzés, kurvaanyázás. - Mi lenne ha csengetnénk? – vetem fel az ötletet, és a botos nénike kísérője szemében vad fény villan. Becsenget. Beengedik őket. Forradalmi ötlet volt. Negyed órára rá én is bekerülök, egész tágas a váró, padokkal meg minden, szappan és wc papír ugyan nincs, a kérdésemre senki sem válaszol, hogy akkor én végül is mikor kerülök sorra. - Tessék csak várakozni, a doktornő majd fogadja – int türelemre a nővér. Elmerülten tanulmányozom az ajtóra ragasztott Risperdal feliratú világtérképet – Szabadon a Világban – hirdeti az ige. Na, hát itt akkor könnyű lesz legál drogot szerezni – morfondírozom, magamra erőltetett nyugalommal. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mintha tudnák, hogy ezer fokon égek, hogy ezer BPM-en pörgök, hogy lapátolom a GDP-t, hogy adózok és hitelt fizetek és nem szabad leszedálni, addig vagyok értékes és használható társadalmi elem, amíg ez teljesítménykényszert és túlhajszolt életvitelt okoz. A doktornő nézegeti a Kék Pontos ambuláns lapomat. Megint a régi lemez. Szart sem ír fel, az antidepresszáns még jobban bepörgetne, a hangulatstabilizátor, ami „elkapná” a mániás kilengéseim az meg veszélyes alkohollal és amfetaminnal kombózva. Még azért a szerencsétlen egy milis frontinreciért is úgy kell lobbizni, mintha legalábbis nem ide járnának a helyi nyuggerek rispi szuriért... Legyek tiszta pár hónapig, és aztán meglátjuk – javasolja a fiatal, petite, a SOTE-ről valószínűleg frissen kikerült doktornő. Jó picsa, ha pasi lennék és még lenne libidóm az antidepitől, tuti felállna rá, sőt ide járnék amilyen sűrűn csak lehet, utána meg arra verném otthon, ahogy higgadt hangon beszélt hozzám. Úristen, már megint milyen gondolataim vannak, doktornő, kérem, tuti nem írhatunk fel valami stabilizátort, vagy akármit, ami normális emberéhez hasonlatosra drótozza az elbaszott agyamat?
Egészen vices dolog úgy Egerben wellnesselni és kirándulgatni, hogy egyébként nem szereted a bort és nem igazán tudsz nyugton megülni a közepes méretű hátsó feleden. A Szépasszonyvölgyben rejtőző retro oldschool pincészet és új generációs coexistence még szórakoztatóbb. Marika nénitől a hegedűszó és a mulatós üvölt, mellette swag-yolo fiúk és lányok értékesítenek az újabb nemzedéknek. Az öregek kihalnak, vagy lassan de biztosan átadják a szőlő örökséget az utódoknak. Az unokák pedig műszempillás, töltött szájú, livejasmin-onlyfans-szökevény picsák, változatos stílussal, de elismerésre méltóan finom gyümölcs borokkal. Volt itt hidrogénszőke, jó arc páva lány, két denevér fülű törpe bulldoggal, aki például tök kedves volt, a pincészet nevére és számára sajna már nem emlékszem – ez valószínűleg az elfogyasztott bormennyiség számlájára írható. Aztán akadt a Wanda 18 borudvarban flegmázós, kimért kiszolgáló csajszi – a kóstolót mérte volna inkább kicsi bőkezűbben, ha már az egyik legdrágább modern borospincében sikerült pultoznia. - Kaphatunk kóstolót, mielőtt döntünk? – tettük fel aznap már sokadszorra a kérdést, amire minden egyéb pincében kedélyes „Természetesen” volt a válasz. - Na jó... – húzta el a száját a legyező-szempillás lány, mint akinek derogál a szopás behatolás előtt – de csak egy kicsit. „Csak a hegyét nyálazom meg.” – fordítottam magamban, miközben már jócskán alkoholittas állapotban figyeltem, ahogy málnabort csöppent az öblös borospohár aljára.
I feel Till, till the end I feel Till, till the end I feel Till, till the
Von der Hand in den Mund Von der Hand in den Mund Von deiner Hand in meinen Mund
Von der Hand in den Mund Von der Hand in den Mund Von deiner Hand in meinen Mund
Von der Hand in den Mund Von der Hand in den Mund Von deiner Hand in meinen Mund
Von der Hand in den Mund Von der Hand in den Mund Von der Hand in den Mund
Mein braves Herz, es singt nicht mehr Es ist nicht, dass ich traurig wär Es ist nur von scharfen Stiel gestochen Im Bösen scheint es still und leer Es lebt krank und angeboren Will mir nicht mehr artig klopfen
Es ist nicht, dass ich traurig wär Nur im Herzen ist mir schwer Ist nicht, dass ich Kummer hätte Die Tränen, die vom Bauch weg tropfen Ruft nur der Rauch, gib mir noch eine Zigarette
Nimm den Mund nicht zu voll Gar nichts muss, alles soll
Alles kommt, kommt ans Licht Liebe kommt, Liebe geht Geht nicht, nicht, nicht Geht nicht, nicht, nicht Liebe geht nicht, nicht Liebe geht gar nicht, nicht, nicht, nicht...
Angelique karjait és lábait vastag bőrszíjjak rögzítették szorosan egy remekül megmunkált, mahagóni fenekelőpad széleihez. A szájában klasszikus, vörös golyóbis díszelgett, pont megfelelő méretben ahhoz, hogy elfojtsa a hangokat, de azért még eléggé kényelmes legyen a hosszú távú viseléshez. A látását, hallását és bőrének érzékelését meghagyták. A kis szobát minimalistán rendezték be, de egy kerek, halovány fényű hangulatlámpa és néhány ízlésesen elhelyezett fekete gyertya kellő fényt biztosított ahhoz, hogy lássa, amit kell. Vagy akit kell. Egyelőre mozdulni sem tudott, kissé talán rángatózni, azt sem túl sok kilengéssel. Mióta magához tért, minden lélekjelenlétét összeszedte, hogy ne uralkodjon el rajta a hisztérikus pánik. Angelique okos nő volt, az ébredése utáni első néhány percben világossá vált számára – nem véletlenül van itt. Így. Túl sokat tapasztalt és túl sokat tett már ahhoz, hogy tudja, az ember nem kerül csak úgy efféle szituációba. Az utolsó emléke a berlini szombat hajnal, egy minimál buliból tartott hazafelé a Boiler Roomból, az elfogyasztott mdma lassan kiment belőle, de még egészen kellemesen érezte magát... Nem, semmiképpen sem a szer mennyisége és minősége okozta az eszmélet –és tudatvesztést, mindig gondosan ügyelt az adagolásra. Kellemesen, de észnél. Mindig ura volt helyzetnek. Kivéve most. Valaki elkapta és elkábította őt, mielőtt lefordulhatott volna a lakásához vezető utcácskán. Az első, aki eszébe jutott, egyből az a rohadt Christian Fuß volt, a tetű képes lenne rá, hogy így zsarolja ki belőle a pénzt, amivel egyébként nem illette meg... Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Inkább kifizeti, ennyit igazán nem ér az egész cirkusz... Különben is, minden hajó együtt süllyed el, ezt Fuß is pontosan tudja. Nem fogja sokáig itt tartani. A pszichopata barom szórakozik egy kicsit, aztán elengedi őt. Mindenki megkapja amit akar. Aztán meg elvágatja a rohadék torkát. Vagy a Spree folyó fenekén végzi majd. Mindegy, felőle a lépcsőn is leeshet, esetleg elütheti az U-Bahn, a lényeg, hogy balesetnek tűnjön és az ő tökéletesre manikűrözött kezei ne mocskolódjanak be. Míg ezen lamentált és agykerekei kattogtak, a szemben lévő ajtó kinyílt. Angelique oda kapta a tekintetét, mint egy éber, sebzett, csapdába esett őz, úgy figyelt. Apró termetű, ártalmatlanul halovány arcú, szőke lány lépett be rajta, nála jóval, jóval fiatalabb. Istenem, talán huszonkettő lehetett, de biztosan harminc alatt volt. Arca kifejezéstelen maradt, inkább a földet bámulta, mint őt, még akkor is, amikor vele szemben letérdepelve foglalt helyet. A mögötte lévő alak maszkot viselt és fekete, bő pólót, jellegtelen, fazon nélküli nadrággal. Felismerhetetlen volt, akár egy fantom, s olyan hangtalanul és gyorsan kerülte meg őt, hogy a nőnek véletlenül se adódjon ideje elidőzni mozgásának természetén, esetleges ismerős vonások, vagy jellegzetességek után kutatva. A rohadt életbe – káromkodott magában némán Angelique. A helyzet egyre kellemetlenebbé és szorongatóbbá vált és még csak kérdőre sem tudta vonni a jelenlévőket így, kipeckelt szájjal. Az előtte térdelő lány lassan felemelte már cseppet sem ártalmatlan tekintetét. Egyszerre volt kislányos és rémisztő, tényleg, mint egy elcseszett pszicho thrillerben. Persze, a mai huszonévesek már rég túl vannak mindenen, az ártatlanságukat otthagyták valahol a gimnázium környékén, vagy már általánosban, ha éppen olyan volt a családi hátterük, vagy ne adj isten beleszerettek valami idősebb szemétládába, aki ideje korán romlásba vitte őket... Így vagy úgy, de mind ugyanott végezték, más-más szerepben. Farkasszemet nézett ezzel a fiatal lánnyal és várt. Várta, hogy az végre mondjon valamit. Akármit. Igyekezett kizárni a kétségbeesést és nem engedni a feszültségkeltő váratásnak. Ha már most megtörik, mi lesz később? Hátrányból indult, a helyzet kellemetlen és számára igen kedvezőtlenül alakult. De a lány végre kinyitotta a száját.
Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait... Most itt volt, azaz maga sem tudta pontosan hol, de a fegyveres, szűkszavú alakok arra utasították maradjon nyugton és várakozzon, úgy nem eshet bántódása. Azóta órák teltek el, s szerencsére idegen eredetű zárkája elegendő teret biztosított számára, hogy leülhessen, vagy felkelhessen, ha éppen megmozgatta volna végtagjait. Más egyébre nem nyílt lehetősége, a sötétség és kilátástalanság frusztráló fojtogatása megrémítette, szerette volna legalább látni, hová küldték őt. A doboz széle váratlanul pattantak ki, gyér fény szűrődött át a króm rácsokon. Xiulan egy automatizált, digitális kijelzővel ellátott ketrecben várakozott, melynek fekete, áthatolhatatlan oldalfalai ezidáig páncélként takarták el a külvilág elől. A kijelzőn a szoba levegőjének hőmérséklete volt leolvasható, a személyek száma mellett kettes szám villogott, s a kínai lány nem is vizsgálta tovább a lefelé száguldó vibráló kék és zöld számadatok és statisztikák sokaságát, tekintetével azonnal a másik személyt kezdte kutatni. A teremben honoló sötétség sűrű ólomként nehezedett rá, a ketrec rácsainál tovább nem terjedt a látótávolsága. Ott azonban, mindjárt odalent az európai méretezés szerint harmincötös lábai előtt egy csomagocskát pillantott meg. Mielőtt lehajolhatott volna érte, a ketrec fedeléből két keskeny, de meglepően erős sugarú vízágyú pattant ki, azokból – a kijelző szerint egészen pontosan 25 fokos víz - kezdett kilövellni. Bizonyára mindent távirányítók, panelek, vagy szinkronizált applikációkkal irányítottak, valahonnan távolról. Xiluan rémülten rezzent össze, nem is a víz hidegsége, hanem annak irányíthatatlanul áradó sugarának ismeretlen eredetét realizálva. A ketrec rácsok közti réseken ugyan szabadon folyt a víz, ám valamiféle fal, amit ő már nem láthatott, mégis gátként tarthatta meg, mert hamarosan bokáig tapicskolt a kristálytiszta folyadékban. A kijelzőn az egyes számú „Pool” hőmérséklete mellette 25-26 celsius fok villant, a telítettség tíz százalékon állt, és egyre csak emelkedő tendenciát követett. A kijelző egyéb adatai is változni kezdtek, Xiluan hirtelen azt sem tudta hová nézzen. A pánik teljességgel megbénította, a nyomástól pezsgő víz már vékonydongájú lába vádlijánál tajtékzott. A hangokból ítélve nem csupán ez a két vízágyú aktiválódott, a távolból visszhangos csobogás, több párhuzamosan megnyitott csapból kiáramló víz egyöntetű nesze töltötte be a helyiséget. Megvásárolták volna, hogy aztán ilyen körülmények közt fojtsák vízbe? Halálfélelme lett, pedig még öléig sem ért a víz, egész testében lúdbőrzött, lábacskáival toporzékolni kezdett egyhelyben.
" - De mér' kell mindig kúrni minden írásban? - Mer’ addikt vagyok. Ez is egyfajta pótcselekvés. - Értem. " /I.G - Sniffany dialógus/
Átlagos, középmagas, cingár testalkatú kis figura volt, amolyan jellegtelen, hétköznapi arccal. Hegyes orral, mélyen ülő, barna, meleg szemekkel. Ahogyan végigsétált az utcán, kényelmes, ráérős léptekkel, senkinek sem tűnt fel, bár való igaz, a szentestét nem sokan töltötték odakint – így aztán nem is igazán volt, aki észrevegye. Ha akadt is kósza lélek, ki nem a saját bajával vagy az utolsó karácsonyfadísz beszerzésével foglalatoskodott, még azoknak sem adott okot semmiféle gyanakvásra, mi célból és hová tarthat ez a fazon, túlzott, már-már halálos nyugalommal. Nem esett a hó, idén sem, de a kínai boltokból vásárolt égők olyan vadító villogással színezték váltva, szinkron és összhang nélkül a kihalt lakótelep szürke panel falait, mintha a lélektelen ünnepet akarnák megerőszakolni és újraéleszteni.
A busz délután négy óta nem járt, de néhány magányos taxis még december huszonnegyedike estéjén is elérhető volt. A rendelt sárga fuvar már a sarkon várakozott. Némán szállt be, majd bediktálta a külvárosi hotel címét. Merengve bámult kifelé a leheletétől egyre párásodó ablakon, a taxis meg az utat figyelte mereven. A rádió nem szólt, ők sem beszélgettek. Egy ilyen estén nem volt miről cseverészni az ügyeletes taxisofőrnek és az utasnak, aki egy külkerületi hotelba tartott. Így hát hallgattak, az út különben sem volt olyan hosszú, mint az a három napos, kibaszott karácsony.
Az egyik percben még a halálra gondolok a metrón ülve, a következőben mar a számat kenem ki ajakápolóval. Hatalmas O betűt formálok az alsó és felső ajkamból, ordít róla a fasz fantázia.
Fáj a szeglete, kimarta a rengeteg sós stresszrágcsálás és kiszárította a hideg.
Alienes, halottasházas meztelen nős grafikát görgetek végig a facebookon, valami weird csoport, vagy oldal posztolta ki.
Az agyam azonnal átkapcsol, mintha társaságban lennék.
Képzelt dialógusok Vol. 1254.
- Nekem teljesen rendben van, ha halott kurvákat nézünk - mondom neked.
Te csak váltogatsz a különféle pornográf videók között, léptetsz, mint egy basic Netflix listán. Pléh arccal bámulom a szodómiát képkockákon és a nekrofil trailert.
- Tudod nekem mindegy – folytatom zavartalanul. - Annyira aberrált vagyok szexuálisan, én azt szeretem, ha ütnek a behatolás előtt. Úgyhogy felőlem ezt is nézhetjük közben, vagy csinálhatjuk vanillában, az is jó. Legfeljebb majd mindenféle retekre fogok gondolni, míg dugsz.
A fejemben vagyok, ott létezem, nem is tűnik fel, hogy mini szexshow jellegét öltve kenegetem azóta is a számat azzal a kék, gyógyszertári szőlőzsírral a hármas metrón. Istenem, még csak nem is vörös Dior. Az a lepattant proli forma, legalább ötven éves, ha nem több - ki tudja ezeknél, a puttóság öregít - az meg úgy bámul, mintha nőt sem látott volna még soha életében. Amint észreveszem elkapja a tekintetét. A Lehel tér óta nézheti a műsort. Vajon milyen arcot vághattam? Ha a fejembe látna, sírva menekülne el. Vajon mennyire egészséges szombat délelőtt a halálra, mint önnyugtatásra gondolni a metrón? A szex, az bezzeg mindig eltereli a kibaszott figyelmem. Ekkora adag önutálat sehogyan sem illik egy szombat reggelhez, még másnaposság és lejövő nélkül sem.
Otthonos, kis konyhában vagyok, a színárnyalat szinte szépia. Világos de matt, a részletek összemosódnak kissé, az érzést régről ismert melankolikus dallamként dúdolom. Bús-komfortos, magányos, kibeszélős jelenet, ám a beszéd sem segít, ott ül a vállamon, mint egy nagy vetési varjú, a nyomasztó egyedüllét. A barátnőm Éva lassan kifújja a füstöt, álmos még, vagy csak a reggeli spangli szűkíti résnyire a szemeit. Ő is olyan szomorkásan, nagyon együttérzően azért mosolyog közben és úgy kérdi. - Ádám felkelt már? - Á, dél előtt soha nem szokott. - Az gyakorlatilag shift-váltás – állapítja meg. Beáll a csend.
Felébredek. Verejtékben úszva, lerúgom magamról a takarót, iszom egy korty vizet, visszaaludni nem tudok. A gyomromat húzza a szorongató görcs. Lám, lehet úgy is rémálmodni, hogy nem üldöznek, nem ér durva stressz, nem küzdök az életemért. Nincsenek szörnyek, gyilkosok, horror. Csak egy hétköznapi, reggeli kis scenario, talán párhuzamos univerzumban játszódó életem egy hajnal hetes darabkája, egy apró betekintés, mi lett volna akkor ha, ha akkor őt választom, azt az életet és nem ezt. Semmi. Ugyanez. Műszakváltásban együttélés, jelenlevés jelenlét nélkül, a fizikai tested nem, csak az energiáid lenyomatai, azok feszülnek bennem, mint egy félrehangolt gitár. Néha összeérünk, de csak, hogy túl könnyen és túl hosszú időre távolodjunk el újra. Kapcsolódási kísérletek kudarcba fulladva kövezik ki a partot, ahol a lábnyomainkat újra és újra elmossa a tajtékzó tenger. Mintha ott sem lettünk volna.
Ádám, Gábor, Gergő, Tamás, Balázs, Áron, Dávid, John, Attila, nincs konkrét személy, csak te. Te archetípus. (Apa…?)
Eközben ezen a síkon, reggel hétkor a boráros téren:
Madrid éjszakai arca egészen más. Nappal a kénköves forró pokol kövein lépdelsz, ha bírod, éjjel pedig a szentek szobrai néznek le rád vészjóslón a város monumentális épületeinek tetejéről. Démoni szentségben tükröződő keresztény inkvizíció ásít aszfaltszínű üreges szemeikből és érzéketlenre faragott arcukról.
Ha figyelsz, az ördög is ott van, a pokol kapujából ölti rád a nyelvét. Indulás előtt végig azon a fura zenén gondolkodtam, amelyet évekkel ezelőtt hallgattam, valami spanyol kifejezést forgattam a nyelvemen és a mantraként sorolt bűnvárosokat Dél-Amerikában... Akármennyire törtem a fejem nem ugrott be.
Amikor megláttam a kis matricát a Gate of Hell 666 felirat alatt belém hasított.
Sok szeretetettel ajánlom barátomnak, G.-nek aki nem szereti a túl terjengős írásokat. Igyekszem úgy adagolni neked ezt az időkapszulát, mint amilyen féltő óvatossággal adagoltad te nekem a holland bogyókat, hajdanán 2013-ban….
Egy nyaraláson nem illik depressziósnak lenni és a halálra gondolni. Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez végig makulátlanul sikerült – az első nap csúnyán megbuktam, drágám. De a majd’ két napos ébren létet követő három óra alvás, két szelet pizza és jókora egy csík után következő időszakban vasárnap estig egyszer sem jutott eszembe és ez kibaszott jó arány.
Sarafovo, Burgas
Reptér, kb 12:00 PM
De mikor írok végre már a tengerről, a visszatérésről a gyógyító, sós anyaméhbe, amely úgy oldja fel a problémákat a mellkasomban és a fejemben, mint sósav a hullát fürdőkádban bűntény után…? Idővel. Idővel. Kiragadok és kimerevítek jeleneteket, olyanokat, amik közel visznek, annyira közel, hogy mégis eltépnek a bolgár vadbalkáni hangulattól, el a csodás-büdös iszap szagtól, el az égető és egyszerre vámpírként gyűlölt, mégis émelyegve várt napsütéstől és a nyaralás feelingtől… Ez most itt a saját útinaplóm a korona idején, úgyhogy meg kell örökítenem magamban azt az idegtépő, szorongató kontroll-hangulatot a reptéren.
Haladjunk hátulról, úgyis minden jó, ha a vége jó, a lényeg meg az okosok szerint úgysem a végállomás, hanem maga az út. Tegnap munka közben egyedül vihogtam a szobában, mint egy eszelős, amikor eszembe jutott a repülőflashback hazaút. Te ott ülsz, a fejed hátra vetve, neki feszülve a fapados járat amúgy is kurva kicsi kényelmetlen ülésének, kezed hirtelen a combomra markol, én meg már azt hiszem célzás – na de kérlek, itt és most? Nem mehetünk el a WC-be sem, leszállásnál bekötve kell ülni a helyeden, nyugton. Rádnézek és látom, hogy parázol. - Jaj, cica, ne félj. Másfél napig szállás nélkül a balkáni gettós éjszakában is több esélyünk lett volna meghalni, mint ezen a gépen. - Kösz, ez nem nyugtat meg – mondod torokhangon. - Nézd a felhőket! Hát nem olyanok, mint a vattacukor? Nem is látni a mélységet. - Tériszonyom van. - Akkor meg nézd a kalapomon az uborkákat, ha már rávettél, hogy megvegyem! - Fehér foltos a kalapod – állapítod meg, némileg nyugodtabb hangon. A pánik enyhül. - Biztos naptejes – vonok vállat. – vagy gecis lett. Rád vigyorgok, közben a kettőnk ülése közt látom az idős bácsi meglepetéstől kiguvadt szemeit. Megilletődött elfojtott boldogságtól csillognak, nyoma sincs ítélkező rosszallásnak. Biztos régen hallotta így egy nő szájából a geci szót, pláne plane környezetben. Sok itt a magyar, jobb ha kussolok. Éhes vagyok, csak egy mekis sajtburgerre vágyom, a vodka kiment belőlem, én is kimerültem. Lassan landolunk Ferihegyen. Hát, megint itthon. Nagyon rövid volt, de legalább leléptünk végre, végre, el innen...
Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam. Latolgatjuk a pro és kontra érveket a pasimmal. Nagy a hőség, Csepel kint van a picsában és a másnapi-hétfői lejövős szarullét sem hiányzik. De mi van, ha ősszel megint visszazárunk? – kérdezem. – Lehet, hogy most táncolunk utoljára. Kétszer döntünk úgy, hogy nem megyünk. Aztán meglátjuk Ticketswapon kétezerért a jegyet és minden eldől. A korlát, az elhatározás, a királynő bábúja a sakktáblán. Fehér királynő. És rengeteg vodka.
Kinyitott a világ. Ja, nem. Csak a teraszok, meg a szórakozóhelyek a védettségi igazolványosoknak. Sosem voltam igazán oda a Budapest Parkért, de azért mindig rá lehetett venni egy Scooter koncertre, ahol HP húsz év után is hidrogén szőke feje gombostű nagyságnyinak tűnt még a VIP páholyból is. A barátok meg a végre megyünk VALAHOVÁ feeling végül elcsagolatott Lithium Nightra. Klasszik rock slágerek, a néhai zépét idézi. Leszámítva a 2500 forintos beugrót és a három lépcsős ellenőrzést. Kétszer kérték a védettségi kártyát a személyimmel, átmentem egy fémkapun, egy női secus még olyan kézi scannerrel is átvizsgált, tiszta reptér feelingem lett, tartanék már inkább ott, hogy elrepülök innen ki tudja hová... Szóval bejutottunk, este tíz előtt nem, régen lehetett, most nincs elég személyzet és kapacitás. Kicsit döcögősen indul a szezon, de legalább elindul.
Egészen vices dolog úgy Egerben wellnesselni és kirándulgatni, hogy egyébként nem szereted a bort és nem igazán tudsz nyugton megülni a közepes méretű hátsó feleden. 
Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam.