Tàrsas ez a jàték

Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége a rémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.

Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.

Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.

Egy év. 

Egy év az életemből. Az életünkből.

 www.sniffanymesel.blog.hu 

Mivel a face és az insta irányelvekkel ellentétes tartalomnak nyilvánította ezt a blogot, nyitottam egy másikat, ahová majd a totál legális és uncsi témákat fogom irkálni. Legalábbis megpróbálkozom vele. Amúgy mondtam már, hogy tele a faszom a folyamatos kontrollal?

Aznap, vasárnap is pont ugyanolyan szürke volt a város. Mintha csak Angliában élne, vaskos vakolat fedte el a kék égboltot, a nap azon a télen csak elvétve sütött ki. Kapucniját a fejébe húzva, zsebébe mélyesztett kezekkel csoszogott végig a Szív utca járdáján fekete fehér sávos melegítőjében. Egykedvűen nyomta le a Nemzeti dohánybolt barna keretes ajtaját és állt be a sor végére a szűkös helyiségben. Az óra vánszorgott, a sor gyorsan haladt. A pocakos, baseball sapkás Zsolti elharapott egy hellót, a kasszánál matatva fel sem nézve szólt oda neki:

 - A szokásosat?

- Aha.

- Még valamit?

 - Kösz, nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően, s a doboz arany Marlboro máris helyet cserélt a zsebe mélyén lapuló jóelőre kiszámolt összeggel.

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

Ez egy útinapló és party beszámoló abból az időszakból, amikor Sniffany folyamatosan LSD-t fogyasztott és elhitte, hogy mindent a saját gondolataival generál, befolyásol és az egész világ csak díszlet. :)

Ha olvasgatós kedvedben vagy, ajánlom előtte a következő beszámolóm:

Modern fogyasztói kommunák, szekták és egyéb csoportosulások

Mivel a szó szoros értelmében vett anya karakter hiányzott, a lehető legkülönfélébb módokon építettem be ezt a női szerepet az életembe.
Olyan ismeretségeket és barátságokat kötöttem nálam idősebb nőkkel, melyek ezen a züllött, de anyáskodó, érettnek tűnő kapcsolódáson alapultak. Pont nem azon, ami hiányzott, amúgy, a rendes nevelés, némi korlátozás és terelgetés… A vérszerinti anyám pontosan ugyanezt a típust testesítette meg. Jófej alkesz, akivel bármiről lehet beszélni, míg ki nem üti magát. Inkább a barátnőmnek tekintettem, mintsem az anyámnak. Nevelni és rendes, ésszerű tanácsokat adni, azt nem tudott. Arról viszont rengeteget mesélt mindig, mennyire jól él és milyen szép a Karolina nevű szaktársa a levelező fősulin, és hová utazik mindenféle arab sejkekhez, meghívásra. Egyik nap koktéllal a tengerparton tél közepén, lenge, fehér strandruhában, másnap a Burj Khalifával a háttérben pózol elegáns, de meglehetősen kurvás miniruhában olyan homokimakikkal az oldalán pózolt, akik bár visszakozást váltottak ki belőlem, de elnézve a csodálatosnak tetsző életet élő konzumnőt, a kódolt ribancság magvait sikeresen elültették tinédzser fejemben…

A lány, mint mindig örömmel várta a találkozót. Csinosan öltözött fel, de nem túl kihívóan. Túl régóta voltak már, túlságosan jó barátok. Olyasfajta barátság volt ez, amit nem szokás túl rövid szoknyával és ostoba kijelentésekkel pengeélre állítani.

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

Mocskos adósság című fantasy novellám, ami egy szubmisszív barátnőmről szól, az ő szemszögéből mutatja be a fantáziát, az én tollamból:) A történet olvasásához kattints IDE 

- Jól vagy? – kérdezte Melinda, miközben Anna ágyára dobta a hologramos kistáskáját. A szivárvány különböző színeiben tört meg rajta a plafonba épített, apró, kerek, de erősen izzó led lámpák fénye.
- Persze – felelte szórakozottan, de továbbra is megnyúlt képpel a lány.
- Pont úgy nézel ki – fürkészte Melinda és lassan, komótosan kezdte ledobni magáról a lezser Nirvana logós pólót, és lehámozni lábairól az azt ellensúlyozóan szűk, bőr hatású, tapadós leggingset, miután kibújt a platform talpú bokacsizmájából. Jólesőn forgatta meg lábfejét a padlón, összehúzta és ernyedni hagyta alaposan megnyomorgatott lábujjait.
- Hogy bírod ezt a cipőt?
- A pasik szeretik, plusz jobb tőle a seggem – vont vállat a lány.

Útközben fotóztam le ezt a kis fát egy kertesház előtt, kicsit szomúran a maszk angyalkát kiszúrva rajta... Azoknak is biztosan nehéz, akik külföldön ragadtak, vagy más okból nem tudják együtt tölteni az ünnepeket (sem) idén. Alapból sem vagyok karácsonyi fanatikus, jópár éve kihunyt bennem a spirit, de azért ezt itt hagyom... :D 

Anna, Melinda és Petra suli után ráérősen lődörögtek az utcán, a téliszünet aznap vette kezdetét. Még három nap volt karácsonyig. Az idő egészen enyhe volt az idén is és a három lánynak eszében sem volt még hazamenni.
- Esetleg menjünk át hozzám filmet nézni meg kajálni – javasolta Petra.
- Jobb ötletem van – közölte Melinda, és egy üveg Finlandiát húzott elő a hátizsákjából.
- Nálad mindig van valami pia? Alkesz – forgatta szemeit Petra.
- Akkor nem kérsz? – kérdezte Melinda, és a másodperc tört része alatt nyitotta ki a mangó ízesítésű tömény italt és húzta meg.
- Ide vele – közölte vigyorogva a lány. – Anna? – nyújtotta felé.
- Nem, nem. Maximum egy kis tojáslikőr, vagy forrócsoki, szigorúan két cent rummal.
- És azt honnan szerzünk? – kérdezett vissza Petra. – Menjünk a plázába?
- Zoliéknál ma házibuli lesz, karácsonyi. Hoztam jelmezt is, oda megyünk – közölte Melinda, a főnökasszony.
- Zoli egy pöcsfej – mondta Petra.
- A haverjai is azok – toldotta meg Anna.
- Lehet, de van fűtött medence és rengeteg pia. És ott lesz Márk is.

Idén biztosan nem lesz fehér a karácsony, már csak azért sem, mert a havi adag kétharmadát már felszívtam. Random péntek hajnalok hajnalán, amikor taknyosan, kétségbeesetten folyó orral keltem fel. Olyan náthával, amit csak két gyógycsík állíthat el. Ez díszlet nátha, ez munkaundor, ez elvonási tünet, vagy hipochonder segélykiáltás, de senki sem segít, senki nincs ébren, csak fél tízkor kezdek, sötétben kelek és sötétben végzek, vajon így végzem? Ha igen, akkor inkább legyek high és drunk…
Aztán két nap, három, négy, az ötödiken már a szagától és ízétől is hányok. Mint öt nap tisztaság után a józanság érzésétől. Sehogyan sem jó már, és hol van még a vége… Majd márciusban, mikor feloldják végre az este nyolcat, vagy áprilisban, ha kinyit a kocsma?
Ha beindul a munkaerőpiac, ha nem lesz elveszejtve a maradék kis szabadságnak nevezett három órám, mikor végre megszűnik annak kényszeresen és kétségbeesetten strukturált beosztogatása és ide-oda tologatása…
Nem csoda, hogy visszamennék, hogy nosztalgiázok, hogy olyan emlékeket turkálok fel az archívból, amik akkor szívszorítóan félelmetesnek és torznak hatottak. Most meg olyan kis viccszellemvasutazás az idő groteszk vidámparkjában. Sniffany kis horrorkastélyában.

Megint Hollandia, megint az a nyár, csak ez már későbbi jelenet, másik fejezet, másik flash, differenciált paranoia, de ez is csak egy narkózis. Én tudom, hogy megtörtént, ma már tudom, akkor fostam, hogy halu az egész, a pszichém, a drogok és a szabad ég alatti túl erőteljes piros pop-up sátor pszichózisos álmatlan hatása…
„Miért nem szóltál senkinek?” – kérdezték utólag, tök jogosan. Hát, mert nem voltam biztos benne, hogy megtörtént. Úgyhogy nem mertem. Csak ültem csendben, szorongva, aggódó arccal, de a háttérzene, az legalább kurvajó volt.

Nem beszélt sokat, ráérzett, ma mire kell használnia a száját. Kellemes, pont megfelelő intenzitású, tűpontos nyalás volt. Nem bonyolítottuk, nem témáztuk túl. Miután ruha nélkül, meglehetősen vonzó testtel és meglepően kellemes illattal - nem olyan irtó orrfacsaró szagú fiúöltözős szagra emlékeztető túltolt kölnivel - közelített meg, úgy döntöttem, megengedem neki, hogy kielégítsen.
Nem szórakozott sokáig, de pont elég ideig ahhoz, hogy kellemes, hosszú és erős orgazmust csaljon ki belőlem. 
Elégedettséget láttam tükröződni a szemében. Állt neki, de nem markolt rá és ezt magamban azért eléggé díjaztam. Rohadtul nem volt kedvem most faszverést nézni, meg azt, ahogyan itt liheg nekem a nappaliban, kellemetlenkedve, aztán meg alig tudom majd kirakni...
Miután végzett, megsimogattam az arcát, összehúztam magamon a köntöst és az ajtó felé indultam.
 - Talán máskor is jöhetsz - mosolyogtam rá az ajtóból. Remény csillant a szemeiben én meg arra gondoltam, hogy ha másra nem, hát még egy antidepresszánsnak, ami kitölti az amúgy elviselhetetlen űrt, ha csak fél órára is, talán elfér a frontin, spangli és vodka mellé. 

Gergő idegesen nézegette az óráját a cidri hidegben ácsorogva a Nyugati téren, a kávézó előtt, ahol Zoéval beszélték meg a találkát. Magában nem merte randinak nevezni, attól tartott, a nő így közli majd vele nemhivatalos keretek közt a felmondását. Jobb, ha előre felkészül, mikor hivatalosan is bejelentik a cégnél, és ő majd rezzenéstelen arccal írja alá a papírokat a HR-en.
Az Annával történteket igyekezett mélyre ásni, úgyis előbukkannak majd a csontvázak, ha jön a szélvihar… Mert jelenleg pontosan úgy érezte, hogy tornádó ragadja magával és zúzza darabjaira életének minden darabkáját és viszi magával őket, ki tudja merre.

...Miközben meg szellemileg porszemként pergek le
Míg szépen lassan elfogyok
Akár üvegórában a homok
Vagy mint kiürült pakk, amit már
Hiába nyalogatsz az íze végett
A hatóanyag rég kiégett
Soha sem volt, vagy semmivé lett
Egy szürke hétfő reggel elkopott.
Ráeszmélve, hogy jobban szétszed
Ami tegnap ilyenkor még feldobott
Nem is emlékszem, de egyszer régen
Egy kevésbé sötét és régi évben
Képzelt életet és értelmet adott.

A barátnőm, Alíz kertelés nélkül rákérdezett, a pasim milyen ízhez tudná hasonlítani az enyémet. 

- Miért érdekel?
- Közvéleménykutatást csinálok.
- És eddig mik az eredmények? 
- Hát, az enyémre azt mondta Z., hogy olyan, mint egy félig érett narancs.
- Az végülis egész jó, a narancs savanykásan is finom - morfondíroztam. 
- Jobb, mint a kolleganőmé. Az övé olyan mint a szemét. 
- Mint a szemét?!
- Aha. De nem sima szemét, hanem narancshéj meg kávézacc.
- Uh, nem nyalnék komposzt ízű puncit.
- Neked nem is kell.

A szemét ízhatározón aztán felbátorodtam és végül csak rákérdeztem a pasimnál...