Idén biztosan nem lesz fehér a karácsony, már csak azért sem, mert a havi adag kétharmadát már felszívtam. Random péntek hajnalok hajnalán, amikor taknyosan, kétségbeesetten folyó orral keltem fel. Olyan náthával, amit csak két gyógycsík állíthat el. Ez díszlet nátha, ez munkaundor, ez elvonási tünet, vagy hipochonder segélykiáltás, de senki sem segít, senki nincs ébren, csak fél tízkor kezdek, sötétben kelek és sötétben végzek, vajon így végzem? Ha igen, akkor inkább legyek high és drunk…
Aztán két nap, három, négy, az ötödiken már a szagától és ízétől is hányok. Mint öt nap tisztaság után a józanság érzésétől. Sehogyan sem jó már, és hol van még a vége… Majd márciusban, mikor feloldják végre az este nyolcat, vagy áprilisban, ha kinyit a kocsma?
Ha beindul a munkaerőpiac, ha nem lesz elveszejtve a maradék kis szabadságnak nevezett három órám, mikor végre megszűnik annak kényszeresen és kétségbeesetten strukturált beosztogatása és ide-oda tologatása…
Nem csoda, hogy visszamennék, hogy nosztalgiázok, hogy olyan emlékeket turkálok fel az archívból, amik akkor szívszorítóan félelmetesnek és torznak hatottak. Most meg olyan kis viccszellemvasutazás az idő groteszk vidámparkjában. Sniffany kis horrorkastélyában.
Megint Hollandia, megint az a nyár, csak ez már későbbi jelenet, másik fejezet, másik flash, differenciált paranoia, de ez is csak egy narkózis. Én tudom, hogy megtörtént, ma már tudom, akkor fostam, hogy halu az egész, a pszichém, a drogok és a szabad ég alatti túl erőteljes piros pop-up sátor pszichózisos álmatlan hatása…
„Miért nem szóltál senkinek?” – kérdezték utólag, tök jogosan. Hát, mert nem voltam biztos benne, hogy megtörtént. Úgyhogy nem mertem. Csak ültem csendben, szorongva, aggódó arccal, de a háttérzene, az legalább kurvajó volt.
