A Domina

Angelique karjait és lábait vastag bőrszíjjak rögzítették szorosan egy remekül megmunkált, mahagóni fenekelőpad széleihez. A szájában klasszikus, vörös golyóbis díszelgett, pont megfelelő méretben ahhoz, hogy elfojtsa a hangokat, de azért még eléggé kényelmes legyen a hosszú távú viseléshez. A látását, hallását és bőrének érzékelését meghagyták.
A kis szobát minimalistán rendezték be, de egy kerek, halovány fényű hangulatlámpa és néhány ízlésesen elhelyezett fekete gyertya kellő fényt biztosított ahhoz, hogy lássa, amit kell. Vagy akit kell.
Egyelőre mozdulni sem tudott, kissé talán rángatózni, azt sem túl sok kilengéssel. Mióta magához tért, minden lélekjelenlétét összeszedte, hogy ne uralkodjon el rajta a hisztérikus pánik. Angelique okos nő volt, az ébredése utáni első néhány percben világossá vált számára – nem véletlenül van itt. Így.
Túl sokat tapasztalt és túl sokat tett már ahhoz, hogy tudja, az ember nem kerül csak úgy efféle szituációba. Az utolsó emléke a berlini szombat hajnal, egy minimál buliból tartott hazafelé a Boiler Roomból, az elfogyasztott mdma lassan kiment belőle, de még egészen kellemesen érezte magát... Nem, semmiképpen sem a szer mennyisége és minősége okozta az eszmélet –és tudatvesztést, mindig gondosan ügyelt az adagolásra. Kellemesen, de észnél. Mindig ura volt  helyzetnek. Kivéve most.
Valaki elkapta és elkábította őt, mielőtt lefordulhatott volna a lakásához vezető utcácskán. Az első, aki eszébe jutott, egyből az a rohadt Christian Fuß volt, a tetű képes lenne rá, hogy így zsarolja ki belőle a pénzt, amivel egyébként nem illette meg...
Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Inkább kifizeti, ennyit igazán nem ér az egész cirkusz... Különben is, minden hajó együtt süllyed el, ezt Fuß is pontosan tudja. Nem fogja sokáig itt tartani. A pszichopata barom szórakozik egy kicsit, aztán elengedi őt. Mindenki megkapja amit akar.
Aztán meg elvágatja a rohadék torkát. Vagy a Spree folyó fenekén végzi majd. Mindegy, felőle a lépcsőn is leeshet, esetleg elütheti az U-Bahn, a lényeg, hogy balesetnek tűnjön és az ő tökéletesre manikűrözött kezei ne mocskolódjanak be.
Míg ezen lamentált és agykerekei kattogtak, a szemben lévő ajtó kinyílt. Angelique oda kapta a tekintetét, mint egy éber, sebzett, csapdába esett őz, úgy figyelt.
Apró termetű, ártalmatlanul halovány arcú, szőke lány lépett be rajta, nála jóval, jóval fiatalabb. Istenem, talán huszonkettő lehetett, de biztosan harminc alatt volt. Arca kifejezéstelen maradt, inkább a földet bámulta, mint őt, még akkor is, amikor vele szemben letérdepelve foglalt helyet. A mögötte lévő alak maszkot viselt és fekete, bő pólót, jellegtelen, fazon nélküli nadrággal. Felismerhetetlen volt, akár egy fantom, s olyan hangtalanul és gyorsan kerülte meg őt, hogy a nőnek véletlenül se adódjon ideje elidőzni mozgásának természetén, esetleges ismerős vonások, vagy jellegzetességek után kutatva.
A rohadt életbe – káromkodott magában némán Angelique. A helyzet egyre kellemetlenebbé és szorongatóbbá vált és még csak kérdőre sem tudta vonni a jelenlévőket így, kipeckelt szájjal.
Az előtte térdelő lány lassan felemelte már cseppet sem ártalmatlan tekintetét. Egyszerre volt kislányos és rémisztő, tényleg, mint egy elcseszett pszicho thrillerben. Persze, a mai huszonévesek már rég túl vannak mindenen, az ártatlanságukat otthagyták valahol a gimnázium környékén, vagy már általánosban, ha éppen olyan volt a családi hátterük, vagy ne adj isten beleszerettek valami idősebb szemétládába, aki ideje korán romlásba vitte őket...
Így vagy úgy, de mind ugyanott végezték, más-más szerepben. Farkasszemet nézett ezzel a fiatal lánnyal és várt. Várta, hogy az végre mondjon valamit. Akármit. Igyekezett kizárni a kétségbeesést és nem engedni a feszültségkeltő váratásnak. Ha már most megtörik, mi lesz később?
Hátrányból indult, a helyzet kellemetlen és számára igen kedvezőtlenül alakult. De a lány végre kinyitotta a száját.

I. Kishableány

Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait...
Most itt volt, azaz maga sem tudta pontosan hol, de a fegyveres, szűkszavú alakok arra utasították maradjon nyugton és várakozzon, úgy nem eshet bántódása. Azóta órák teltek el, s szerencsére idegen eredetű zárkája elegendő teret biztosított számára, hogy leülhessen, vagy felkelhessen, ha éppen megmozgatta volna végtagjait. Más egyébre nem nyílt lehetősége, a sötétség és kilátástalanság frusztráló fojtogatása megrémítette, szerette volna legalább látni, hová küldték őt.
A doboz széle váratlanul pattantak ki, gyér fény szűrődött át a króm rácsokon. Xiulan egy automatizált, digitális kijelzővel ellátott ketrecben várakozott, melynek fekete, áthatolhatatlan oldalfalai ezidáig páncélként takarták el a külvilág elől. A kijelzőn a szoba levegőjének hőmérséklete volt leolvasható, a személyek száma mellett kettes szám villogott, s a kínai lány nem is vizsgálta tovább a lefelé száguldó vibráló kék és zöld számadatok és statisztikák sokaságát, tekintetével azonnal a másik személyt kezdte kutatni. A teremben honoló sötétség sűrű ólomként nehezedett rá, a ketrec rácsainál tovább nem terjedt a látótávolsága. Ott azonban, mindjárt odalent az európai méretezés szerint harmincötös lábai előtt egy csomagocskát pillantott meg. Mielőtt lehajolhatott volna érte, a ketrec fedeléből két keskeny, de meglepően erős sugarú vízágyú pattant ki, azokból – a kijelző szerint egészen pontosan 25  fokos víz - kezdett kilövellni. Bizonyára mindent távirányítók, panelek, vagy szinkronizált applikációkkal irányítottak, valahonnan távolról. Xiluan rémülten rezzent össze, nem is a víz hidegsége, hanem annak irányíthatatlanul áradó sugarának ismeretlen eredetét realizálva. A ketrec rácsok közti réseken ugyan szabadon folyt a víz, ám valamiféle fal, amit ő már nem láthatott, mégis gátként tarthatta meg, mert hamarosan bokáig tapicskolt a kristálytiszta folyadékban.
A kijelzőn az egyes számú „Pool” hőmérséklete mellette 25-26 celsius fok villant, a telítettség tíz százalékon állt, és egyre csak emelkedő tendenciát követett. A kijelző egyéb adatai is változni kezdtek, Xiluan hirtelen azt sem tudta hová nézzen. A pánik teljességgel megbénította, a nyomástól pezsgő víz már vékonydongájú lába vádlijánál tajtékzott. A hangokból ítélve nem csupán ez a két vízágyú aktiválódott, a távolból visszhangos csobogás, több párhuzamosan megnyitott csapból kiáramló víz egyöntetű nesze töltötte be a helyiséget. Megvásárolták volna, hogy aztán ilyen körülmények közt fojtsák vízbe? Halálfélelme lett, pedig még öléig sem ért a víz, egész testében lúdbőrzött, lábacskáival toporzékolni kezdett egyhelyben.

"  - De mér' kell mindig kúrni minden írásban?
 - Mer’ addikt vagyok. Ez is egyfajta pótcselekvés.
 - Értem. " /I.G - Sniffany dialógus/

Átlagos, középmagas, cingár testalkatú kis figura volt, amolyan jellegtelen, hétköznapi arccal. Hegyes orral, mélyen ülő, barna, meleg szemekkel. Ahogyan végigsétált az utcán, kényelmes, ráérős léptekkel, senkinek sem tűnt fel, bár való igaz, a szentestét nem sokan töltötték odakint – így aztán nem is igazán volt, aki észrevegye. Ha akadt is kósza lélek, ki nem a saját bajával vagy az utolsó karácsonyfadísz beszerzésével foglalatoskodott, még azoknak  sem adott okot semmiféle gyanakvásra, mi célból és hová tarthat ez a fazon, túlzott, már-már halálos nyugalommal.
Nem esett a hó, idén sem, de a kínai boltokból vásárolt égők olyan vadító villogással színezték váltva, szinkron és összhang nélkül a kihalt lakótelep szürke panel falait, mintha a lélektelen ünnepet akarnák megerőszakolni és újraéleszteni. 

A busz délután négy óta nem járt, de néhány magányos taxis még december huszonnegyedike estéjén is elérhető volt. A rendelt sárga fuvar már a sarkon várakozott. Némán szállt be, majd bediktálta a külvárosi hotel címét. Merengve bámult kifelé a leheletétől egyre párásodó ablakon, a taxis meg az utat figyelte mereven.  A rádió nem szólt, ők sem beszélgettek. Egy ilyen estén nem volt miről cseverészni az ügyeletes taxisofőrnek és az utasnak, aki egy külkerületi hotelba tartott. Így hát hallgattak, az út különben sem volt olyan hosszú, mint az a három napos, kibaszott karácsony.

Az egyik percben még a halálra gondolok a metrón ülve, a következőben mar a számat kenem ki ajakápolóval. Hatalmas O betűt formálok az alsó és felső ajkamból, ordít róla a fasz fantázia.

Fáj a szeglete, kimarta a rengeteg sós stresszrágcsálás és kiszárította a hideg.

Alienes, halottasházas meztelen nős grafikát görgetek végig a facebookon, valami weird csoport, vagy oldal posztolta ki.

Az agyam azonnal átkapcsol, mintha társaságban lennék.

Képzelt dialógusok Vol. 1254.

- Nekem teljesen rendben van, ha halott kurvákat nézünk - mondom neked.

Te csak váltogatsz a különféle pornográf videók között, léptetsz, mint egy basic Netflix listán. Pléh arccal bámulom a szodómiát képkockákon és a nekrofil trailert.

- Tudod nekem mindegy – folytatom zavartalanul. -  Annyira aberrált vagyok szexuálisan, én azt szeretem, ha ütnek a behatolás előtt. Úgyhogy felőlem ezt is nézhetjük közben, vagy csinálhatjuk vanillában, az is jó. Legfeljebb majd mindenféle retekre fogok gondolni, míg dugsz. 

A fejemben vagyok, ott létezem, nem is tűnik fel, hogy mini szexshow jellegét öltve kenegetem azóta is a számat azzal a kék, gyógyszertári szőlőzsírral a hármas metrón. Istenem, még csak nem is vörös Dior. Az a lepattant proli forma, legalább ötven éves, ha nem több - ki tudja ezeknél, a puttóság öregít - az meg úgy bámul, mintha nőt sem látott volna még soha életében. Amint észreveszem elkapja a tekintetét. A Lehel tér óta nézheti a műsort.
Vajon milyen arcot vághattam?
Ha a fejembe látna, sírva menekülne el.
Vajon mennyire egészséges szombat délelőtt a halálra, mint önnyugtatásra gondolni a metrón?
A szex, az bezzeg mindig eltereli a kibaszott figyelmem.
Ekkora adag önutálat sehogyan sem illik egy szombat reggelhez, még másnaposság és lejövő nélkül sem. 

Otthonos, kis konyhában vagyok, a színárnyalat szinte szépia. Világos de matt, a részletek összemosódnak kissé, az érzést régről ismert melankolikus dallamként dúdolom. Bús-komfortos, magányos, kibeszélős jelenet, ám a beszéd sem segít, ott ül a vállamon, mint egy nagy vetési varjú, a nyomasztó egyedüllét.
A barátnőm Éva lassan kifújja a füstöt, álmos még, vagy csak a reggeli spangli szűkíti résnyire a szemeit. Ő is olyan szomorkásan, nagyon együttérzően azért mosolyog közben és úgy kérdi.
- Ádám felkelt már?
- Á, dél előtt soha nem szokott.
- Az gyakorlatilag shift-váltás – állapítja meg. Beáll a csend.

Felébredek. Verejtékben úszva, lerúgom magamról a takarót, iszom egy korty vizet, visszaaludni nem tudok. A gyomromat húzza a szorongató görcs. Lám, lehet úgy is rémálmodni, hogy nem üldöznek, nem ér durva stressz, nem küzdök az életemért. Nincsenek szörnyek, gyilkosok, horror. Csak egy hétköznapi, reggeli kis scenario, talán párhuzamos univerzumban játszódó életem egy hajnal hetes darabkája, egy apró betekintés, mi lett volna akkor ha, ha akkor őt választom, azt az életet és nem ezt.
Semmi. Ugyanez.
Műszakváltásban együttélés, jelenlevés jelenlét nélkül, a fizikai tested nem, csak az energiáid lenyomatai, azok feszülnek bennem, mint egy félrehangolt gitár. Néha összeérünk, de csak, hogy túl könnyen és túl hosszú időre távolodjunk el újra. Kapcsolódási kísérletek kudarcba fulladva kövezik ki a partot, ahol a lábnyomainkat újra és újra elmossa a tajtékzó tenger. Mintha ott sem lettünk volna.

Ádám, Gábor, Gergő, Tamás, Balázs, Áron, Dávid, John, Attila, nincs konkrét személy, csak te. Te archetípus. (Apa…?)

Eközben ezen a síkon, reggel hétkor a boráros téren:

 Aláfestés. 

Madrid éjszakai arca egészen más. Nappal a kénköves forró pokol kövein lépdelsz, ha bírod, éjjel pedig a szentek szobrai néznek le rád vészjóslón a város monumentális épületeinek tetejéről. Démoni szentségben tükröződő keresztény inkvizíció ásít aszfaltszínű üreges szemeikből és érzéketlenre faragott arcukról. 

Ha figyelsz, az ördög is ott van, a pokol kapujából ölti rád a nyelvét. Indulás előtt végig azon a fura zenén gondolkodtam, amelyet évekkel ezelőtt hallgattam, valami spanyol kifejezést forgattam a nyelvemen és a mantraként sorolt bűnvárosokat Dél-Amerikában... Akármennyire törtem a fejem nem ugrott be.

Amikor megláttam a kis matricát a Gate of Hell 666 felirat alatt belém hasított.

Yerba Del Diablo.

Sok szeretetettel ajánlom barátomnak, G.-nek aki nem szereti a túl terjengős írásokat. Igyekszem úgy adagolni neked ezt az időkapszulát, mint amilyen féltő óvatossággal adagoltad te nekem a holland bogyókat, hajdanán 2013-ban….

1. Nap

meg a második, egyben.

Egy nyaraláson nem illik depressziósnak lenni és a halálra gondolni. Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez végig makulátlanul sikerült – az első nap csúnyán megbuktam, drágám. De a majd’ két napos ébren létet követő három óra alvás, két szelet pizza és jókora egy csík után következő időszakban vasárnap estig egyszer sem jutott eszembe és ez kibaszott jó arány.

Sarafovo, Burgas

Reptér, kb 12:00 PM

De mikor írok végre már a tengerről, a visszatérésről a gyógyító, sós anyaméhbe, amely úgy oldja fel a problémákat a mellkasomban és a fejemben, mint sósav a hullát fürdőkádban bűntény után…?
Idővel. Idővel.
Kiragadok és kimerevítek jeleneteket, olyanokat, amik közel visznek, annyira közel, hogy mégis eltépnek a bolgár vadbalkáni hangulattól, el a csodás-büdös iszap szagtól, el az égető és egyszerre vámpírként gyűlölt, mégis émelyegve várt napsütéstől és a nyaralás feelingtől…
Ez most itt a saját útinaplóm a korona idején, úgyhogy meg kell örökítenem magamban azt az idegtépő, szorongató kontroll-hangulatot a reptéren.

 Haladjunk hátulról, úgyis minden jó, ha a vége jó, a lényeg meg az okosok szerint úgysem a végállomás, hanem maga az út. Tegnap munka közben egyedül vihogtam a szobában, mint egy eszelős, amikor eszembe jutott a repülőflashback hazaút.
Te ott ülsz, a fejed hátra vetve, neki feszülve a fapados járat amúgy is kurva kicsi kényelmetlen ülésének, kezed hirtelen a combomra markol, én meg már azt hiszem célzás – na de kérlek, itt és most? Nem mehetünk el a WC-be sem, leszállásnál bekötve kell ülni a helyeden, nyugton.
Rádnézek és látom, hogy parázol.
 - Jaj, cica, ne félj. Másfél napig szállás nélkül a balkáni gettós éjszakában is több esélyünk lett volna meghalni, mint ezen a gépen.
 - Kösz, ez nem nyugtat meg – mondod torokhangon.
- Nézd a felhőket! Hát nem olyanok, mint a vattacukor? Nem is látni a mélységet.
- Tériszonyom van.
- Akkor meg nézd a kalapomon az uborkákat, ha már rávettél, hogy megvegyem!
 - Fehér foltos a kalapod – állapítod meg, némileg nyugodtabb hangon. A pánik enyhül.
 - Biztos naptejes – vonok vállat. – vagy gecis lett.
Rád vigyorgok, közben a kettőnk ülése közt látom az idős bácsi meglepetéstől kiguvadt szemeit. Megilletődött elfojtott boldogságtól csillognak, nyoma sincs ítélkező rosszallásnak. Biztos régen hallotta így egy nő szájából a geci szót, pláne plane környezetben. Sok itt a magyar, jobb ha kussolok. Éhes vagyok, csak egy mekis sajtburgerre vágyom, a vodka kiment belőlem, én is kimerültem. Lassan landolunk Ferihegyen. Hát, megint itthon. Nagyon rövid volt, de legalább leléptünk végre, végre, el innen...

Szombat Phaxe, Progressive Wonderland. Abszolút nincs tervben, aztán egy ismerős arc random közli, hogy kapott jegyet és menjünk már. Hezitálok, fülemben a bogár, de közben fejben mintha még mindig az elmúlt hét hónap bezártságában, a négy fal közti depresszióban ragadtam volna és nem tudok kijönni. Pedig egészen jó ez a nyár, minden hétvégén vízpart, haverok, élet, szinte embernek érzem magam.
Latolgatjuk a pro és kontra érveket a pasimmal. Nagy a hőség, Csepel kint van a picsában és a másnapi-hétfői lejövős szarullét sem hiányzik.
De mi van, ha ősszel megint visszazárunk? – kérdezem. – Lehet, hogy most táncolunk utoljára.
Kétszer döntünk úgy, hogy nem megyünk. Aztán meglátjuk Ticketswapon kétezerért a jegyet és minden eldől.
A korlát, az elhatározás, a királynő bábúja a sakktáblán. Fehér királynő. És rengeteg vodka.

Kinyitott a világ. Ja, nem. Csak a teraszok, meg a szórakozóhelyek a védettségi igazolványosoknak. Sosem voltam igazán oda a Budapest Parkért, de azért mindig rá lehetett venni egy Scooter koncertre, ahol HP húsz év után is hidrogén szőke feje gombostű nagyságnyinak tűnt még a VIP páholyból is. A barátok meg a végre megyünk VALAHOVÁ feeling végül elcsagolatott Lithium Nightra. Klasszik rock slágerek, a néhai zépét idézi. Leszámítva a 2500 forintos beugrót és a három lépcsős ellenőrzést. Kétszer kérték a védettségi kártyát a személyimmel, átmentem egy fémkapun, egy női secus még olyan kézi scannerrel is átvizsgált, tiszta reptér feelingem lett, tartanék már inkább ott, hogy elrepülök innen ki tudja hová...
Szóval bejutottunk, este tíz előtt nem, régen lehetett, most nincs elég személyzet és kapacitás. Kicsit döcögősen indul a szezon, de legalább elindul.

Tàrsas ez a jàték

Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége a rémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.

Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.

Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.

Egy év. 

Egy év az életemből. Az életünkből.

 www.sniffanymesel.blog.hu 

Mivel a face és az insta irányelvekkel ellentétes tartalomnak nyilvánította ezt a blogot, nyitottam egy másikat, ahová majd a totál legális és uncsi témákat fogom irkálni. Legalábbis megpróbálkozom vele. Amúgy mondtam már, hogy tele a faszom a folyamatos kontrollal?

Aznap, vasárnap is pont ugyanolyan szürke volt a város. Mintha csak Angliában élne, vaskos vakolat fedte el a kék égboltot, a nap azon a télen csak elvétve sütött ki. Kapucniját a fejébe húzva, zsebébe mélyesztett kezekkel csoszogott végig a Szív utca járdáján fekete fehér sávos melegítőjében. Egykedvűen nyomta le a Nemzeti dohánybolt barna keretes ajtaját és állt be a sor végére a szűkös helyiségben. Az óra vánszorgott, a sor gyorsan haladt. A pocakos, baseball sapkás Zsolti elharapott egy hellót, a kasszánál matatva fel sem nézve szólt oda neki:

 - A szokásosat?

- Aha.

- Még valamit?

 - Kösz, nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően, s a doboz arany Marlboro máris helyet cserélt a zsebe mélyén lapuló jóelőre kiszámolt összeggel.

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

Ez egy útinapló és party beszámoló abból az időszakból, amikor Sniffany folyamatosan LSD-t fogyasztott és elhitte, hogy mindent a saját gondolataival generál, befolyásol és az egész világ csak díszlet. :)

Ha olvasgatós kedvedben vagy, ajánlom előtte a következő beszámolóm:

Modern fogyasztói kommunák, szekták és egyéb csoportosulások

Mivel a szó szoros értelmében vett anya karakter hiányzott, a lehető legkülönfélébb módokon építettem be ezt a női szerepet az életembe.
Olyan ismeretségeket és barátságokat kötöttem nálam idősebb nőkkel, melyek ezen a züllött, de anyáskodó, érettnek tűnő kapcsolódáson alapultak. Pont nem azon, ami hiányzott, amúgy, a rendes nevelés, némi korlátozás és terelgetés… A vérszerinti anyám pontosan ugyanezt a típust testesítette meg. Jófej alkesz, akivel bármiről lehet beszélni, míg ki nem üti magát. Inkább a barátnőmnek tekintettem, mintsem az anyámnak. Nevelni és rendes, ésszerű tanácsokat adni, azt nem tudott. Arról viszont rengeteget mesélt mindig, mennyire jól él és milyen szép a Karolina nevű szaktársa a levelező fősulin, és hová utazik mindenféle arab sejkekhez, meghívásra. Egyik nap koktéllal a tengerparton tél közepén, lenge, fehér strandruhában, másnap a Burj Khalifával a háttérben pózol elegáns, de meglehetősen kurvás miniruhában olyan homokimakikkal az oldalán pózolt, akik bár visszakozást váltottak ki belőlem, de elnézve a csodálatosnak tetsző életet élő konzumnőt, a kódolt ribancság magvait sikeresen elültették tinédzser fejemben…